N. Kósa Judit: Örömteli Trianonunk

Publikálás dátuma
2019.12.29. 10:23

Széchenyi István naplójának egyik kötetét az utolsó lapon, a végzetes lövés előtti soroknál nyitották ki a tárlóban. A kiállításon persze helyet kapott a két pisztoly is, amelyeket a vizsgálat során bírói letétbe vettek, valamint a gróf holttestének boncolási jegyzőkönyve. De ugyanilyen delikát érdekességnek számíthatott annak az indítványnak az eredeti példánya, amelyet Kossuth Lajos terjesztett 1849. április 14-én Debrecenben az Országgyűlés elé, javasolva, a küldöttek mondják ki az ország függetlenségét és a Habsburg-ház trónfosztását. Érthető, hogy sokan álltak meg ezek előtt 1933 júliusában, a Nemzeti Múzeum nagyszabású kiállításán. Inkább abba furcsa belegondolni, hogy e tárgyak egészen addig Bécsben voltak – még ha persze Döbling Bécs része is, és a detronizáló Országgyűlés határozatát is ki másnak lehetett volna postázni, mint a Bécsben székelő udvarnak. „A bécsi gyűjteményekből Magyarországnak jutott tárgyak kiállítása” című tárlaton egyébként a fent felsoroltak a kevésbé fontos darabok közé tartoztak, ahogy nem sok reflektorfény vetült II. Rákóczi Ferenc leveleskönyvére, Bemnek a piski csatáról szóló beszámolójára vagy Szigligeti Ede 1849 júniusában kelt levelére, amelyben arra hivatkozva kért háromhavi fizetési előleget a honvédelmi bizottmánytól, hogy a hadiesemények miatt Pesttel együtt munkahelyét, a Nemzeti Színházat is el kellett hagynia. (Kéthavit megítéltek neki.) A korabeli lapok kivétel nélkül a nagyobb, nevezetesebb, díszesebb és drágább tárgyakat sorolták: első helyen a mohácsi csata után elhunyt II. Lajos király gyermekkori díszpáncélját, hangsúlyozva annak különleges mivoltát. Azután Anonymus Gestáját és Kálti Márk Képes Krónikáját, a tizenhat Corvin-kódexet, valamint Mátyás király és Beatrix királyné domborművű portréját, sötétzöld jáspis alapon hófehér márványból kifaragva. Meg a királyi ékszereket, vértezeteket és sisakokat, kardokat és tőröket, festményeket és kéziratokat. A leplezetlenül dicsekvő hang, a művészi érték mellett az anyagi haszon hangsúlyozása és a helyszín – a Nemzeti Múzeum díszterme, ahol korábban a felsőház ülésezett – persze nem volt véletlen: első ízben fordult elő, hogy Magyarország kapott is valamit a trianoni békeszerződésnek köszönhetően. Ki kellett hát élvezni a pillanatot.
A magyarokra mért diktátum 177., az osztrákokkal aláírt saint-germaini békeszerződés 196. paragrafusa rendelkezett arról, hogy Ausztriának az egykori udvari gyűjteményekből ki kell szolgáltatnia „a magyar szellemi tulajdon fogalma alá tartozó” tárgyakat. A hazai muzeológia és levéltárügy nagyjai már 1918 végétől igyekeztek felszínen tartani a Bécsbe vándorolt magyar műkincsek és iratok kérdését, amikor pedig megszületett a szerződés, amely a békés megegyezést szabta a felek feladatául, haladéktalanul nekifogtak a listák összeállításához és a bizottsági tárgyalásokhoz. Nem volt persze könnyű dolguk: az osztrák fél az igazán fájó veszteséggel fenyegető esetekben a legszínesebb kifogásrendszert vonultatta fel. Hol arra hivatkozott – mint a nagyszentmiklósi aranykincs dolgában -, hogy Magyarország csak a megcsonkított területéről származó tárgyakra formálhat igényt, hol arra – ez volt az álláspontja a Bocskai-korona ügyében -, hogy az erdélyi államisággal összefüggő esetekben Magyarországnak igazából Romániával kellene megállapodnia. Voltak emellett olyan műkincsek is, amelyekre azzal mondtak nemet, hogy elvesztésükkel sérülne a gyűjteményi egység – viszont ajánlottak helyettük valamit, amihez amúgy nem sok köze volt Magyarországnak. Így lett például egy eredeti Tintorettónk: a Herkules kitaszítja a faunt Omphale ágyából című kép ma is a Régi Képtár egyik dísze. 1923-tól majdnem tíz éven át folyt a két állam közötti huzavona. Magyar részről Petrovics Elek játszotta a főszerepet, aki amellett, hogy a Szépművészeti Múzeum főigazgatója volt, Klebelsberg Kuno kultuszminiszter bizalmasa lévén hangadóként működött a legnagyobb közgyűjteményeket összefogó, nekik meglehetős szabadságot biztosító Országos Magyar Gyűjtemény Egyetemben is. A többször megszakadó tárgyalás végére egy pártatlan, svájci bíró vezette döntőbíróság ítélete tett pontot: 1932. november 27-én, Velencében írták alá a felek a megállapodást, kikötve, hogy az osztrákok tartoznak még egy „kifogástalan gótikus páncéllal”, és hogy a magyarok nem mondanak le Bocskainak a török szultántól kapott koronájáról. (Jegyezzük meg: az igény olyannyira élő, hogy legutóbb Szőcs Géza kulturális államtitkár jelentette ki 2011-ben, vissza kell szerezni, és Debrecenben kell kiállítani.) A tárgyakból rendezett nagyszabású tárlat a következő év július 4-én nyílt meg Gömbös Gyula miniszterelnök és József főherceg jelenlétében. Mivel Klebelsberg akkor már nem élt, Hóman Bálint kultuszminiszter nyitotta meg a kiállítást, hangsúlyozva, hogy „az eredmény nemzeti becsületérzésünket kielégítheti, és semmi esetre sem lekicsinyelhető”. Közben honfiúi reményének is hangot adott: „a fájdalom felhőivel egy félénk fénysugár küzködik, a reménynek sugara, mert hiszen éppen századok múlva megkerült műkincseink sorsa azt példázza, hogy ami elveszett, az nem örökre veszett el, s az idők fordultával újra visszakerülhet”. Ami elég világos utalás az elcsatolt országrészekre, de közben a Nemzeti Múzeum falai között még arra is mindenki jól emlékezett, hogy a román megszállóktól ugyan megvédte az ott tárolt erdélyi anyagot 1919 októberében az amerikai Bandholtz tábornok, de azért mindent, ami letétként volt Pesten, három éven belül szépen át kellett szállítani Aradra. Ősszel aztán a nagy sikerű kiállítást bezárták, a műkincsek múzeumi tárlókba és raktárakba kerültek. A megnyitó második évfordulóján pedig Hóman Bálint úgy rúgta ki Petrovics Eleket a Szépművészeti éléről, hogy a lába sem érte a földet. A hivatalos magyarázatban persze súlyos betegség szerepelt, de a lapok széles körben pertraktálták a gyanús körülményeket – például hogy a daliás főigazgatónak azért volt ereje levezényelni egy felújítást, majd újrarendezni a Régi Képtár kiállítását. De ennél is érdekesebb talán, hogy újabb négy év múltán megjelent egy tanulmány, bizonyos Bruno Thomas tollából, amely felhívta a figyelmet: II. Lajos gyermekkori páncélja valójában II. Zsigmond lengyel királyé volt. Sajnos Mária Terézia idejében egyszerűen összecserélték a kettőt a bécsi császári fegyvertárban. A hetvenes években ezt már a magyar szakirodalom is elismerte – sőt, 1996 óta a Nemzeti Múzeum állandó kiállításán is a helyes felirattal szerepel a vértezet.
Szerző

Barcelona: boldog óév

Publikálás dátuma
2019.12.28. 13:24

Jelentős diadalok évada volt az 1975-76-os szezon Barcelonában.
Jelentős diadalok évada volt az 1975-76-os szezon Barcelonában. A vörös-kékek mind a Nou Camp, mind a Bernabeu stadionban felülmúlták a Real Madrid labdarúgóit (2-1, 2-0), majd a szezon lezárultával azt adták hírül az újságok: „A barcelonai párbaj Johan Cruyff győzelmével zárult. A csatár fél esztendőt viaskodott Hennes Weisweiler edzővel, s végül a trénernek kellett távoznia.” E kimenetel nem lepett meg senkit sem, hiszen a német szakvezetőnek esélye sem volt a holland bálvánnyal szemben. Az amszterdami ikon érinthetetlenné vált 1974. február 17-én, amikor fenomenális játékkal 5-0-ás gálasikerre vezette a Barcelonát a királyi gárdával szemben, méghozzá Madridban. Ekkor írta róla a The New York Times: „Kilencven perc alatt többet tett Katalóniáért, mint bármely politikus hosszú évtizedek során.” Majd az örök eszménykép 2016-os halála után a barcelonai Sport Che Guevarához hasonlította Cruyffot. Tette ezt azért, mert barcelonai szerződése előtt az ideál kijelentette: soha nem igazol a Real Madridhoz, mivel a lelkiismerete nem engedi meg, hogy olyan csapatban játsszék, amely Francisco Francót képviseli. E nyilatkozata fényében még fontosabbá vált minden spanyol örökrangadó Cruyff barcelonai pályafutása idején. Így volt ez 1975. december 28-án is, amikor a tizennégy fordulón át veretlen Real Madridot fogadta a katalán együttes. A két csapatban tizenöt spanyol válogatott labdarúgó – a hazaiak közt hét, a vendégeknél nyolc – lépett fel, e futballisták összesen 406 alkalommal öltötték magukra a nemzeti együttes mezét. (Magyar szempontból is lényeges ez, mert 1969 és 1980 között Kubala László szakvezető dirigálta a spanyol válogatottat.) A Barcelona gárdájában volt továbbá két holland – Cruyff mellett a másik világhíres holland Johan, Neeskens –, valamint egy perui, Hugo Sotil, a brazil Mario Marinho meg a nézőtéren csücsült, mert a korabeli szabályok szerint a La Ligában klubonként csak három légióst lehetett szerepeltetni egyszerre. (A Real Madrid az El Clasicón beérte kettővel, a nyugatnémet Günter Netzerrel és az argentin Carlos Guerinivel.) Neeskens jól kezdett, már a harmadik percben mámorossá tette a Nou Camp több mint 90 ezer nézőjét. Csakhogy Pirri a második félidőben egyenlített, s úgy tetszett, döntetlennel fejeződik be a meccs, ám az utolsó percben Carles Rexach a publikum számára a leginkább felemelő módon kívánt boldog új évet Katalóniának: bevágta a győztes gólt (2-1). A csatár hitelesítette az együttes akkori jellemzését, amely a következőket tartalmazta: „Cruyffot, ha elemében van, nagyon nehéz tartani, még gyors és szigorú védőknek is. Ám rajta kívül másokat is figyelemmel kell kísérni. Ott van a szőke, nagyon technikás, s kitűnően képzett középpályás-csatár, Marcial; a sok csatában edződött Asensi; a remekül cselező, szálfatermetű szélső, Rexach; a kis trükkgép, Fortes; s nem utolsó sorban Neeskens, aki megállás nélkül rohan a két tizenhatos között.” Hogy Cruyff miképpen fogható, azt megtapasztalta Vidáts Csaba és Komjáti András is, mert 1975 novemberében-decemberében a Vasas UEFA Kupa-párbajt vívott a Barcelonával. Odakinn Vidáts őrizte a holland extraklasszist; a 3-1-es vereség ellenére kielégítően. Az a mérkőzés másként is alakulhatott volna, csak hát Müller Sándor huszonöt méteres egyenlítő bombája után Gass István az üres kapu fölé emelt a találkozó legnagyobb ziccerhelyzetében. Azaz 1-2 helyett következett a 2-1... Pesten aztán Illovszky Rudolf edző – Vidáts sérülése miatt – Komjáti gondjaira bízta Cruyffot, ám a szünetben azzal fordult a huszonkét éves ifjúhoz: „Állítsa be a meleg vizet!” Komjáti helyett Török Péter állt be – még az angyalföldi kispadon is válogatottak ültek –, az őrző-védő szolgálatot pedig Fábián Tibor vette át. Cruyff sem Barcelonában, sem a Népstadionban nem szerzett gólt, viszont a vörös-kékek Budapesten szintén győztek a piros-kékek ellen (1-0). A magyarokkal az idő tájt egyéb kapcsolatban is álltak. Az idényt hagyományosan felvezető Joan Gamper-tornára az Újpestet hívták meg. Az 1975-ben szériában hetedszer bajnok lila-fehérek Zámbó és Törőcsik góljával 2-0-ra vezettek, ám a házigazdák – Cruyff, Clares, majd a mérkőzést a nyolcvannyolcadik percben eldöntő Neeskens révén – fordítottak. A Szigethy – Kolár, Harsányi, Tóth József, Juhász Péter – Dunai III, Tóth András – Fazekas, Bene, Törőcsik, Zámbó összetételben futballozó újpestieknek azonban a 2-3 miatt sem kellett szégyenkezniük. (A „barcelonai” labdarúgók közül Dunai Ede, a két Tóth, valamint Juhász egy hete megjelent a lilák hagyományos találkahelyén, a játékostárs Sarlós András borozójában, ahol megannyi Megyeri úti öregfiú gyűlt egybe, hogy boldog karácsonyt és újévet kívánjon egymásnak.) A hetvenötös Újpestre jellemző: a Téli Kupa elődöntőjében 11-0-ra győzött a Kaposvár ellen, igaz, a BKV Előre-pályán tízezer néző előtt rendezett döntőben 4-1-es vereséget szenvedett a legjobb négy között a Videotont 7-1-re elkalapáló FTC-től. Na persze, az a Ferencváros KEK-döntőt vívott, s hogy eljusson a májusi bázeli csúcstalálkozóra, egyebek közt a Liverpoolt is ki kellett ejtenie. Az angol rivális 1976-ban UEFA Kupát nyert, majd 1977 és 1984 között négyszer hódította el a Bajnokcsapatok Európa Kupáját. Játékosai közül Ian Callaghan 640, Emlyn Hughes 474, Ray Clemence 470, Tommy Smith 467, Chris Lawler 406 bajnoki meccset játszott a klub színeiben, s akkor még nem beszéltünk a kétszeres aranylabdás Kevin Keeganről vagy arról a John Toshackről, aki a walesiekkel hetvennégy őszén és hetvenöt tavaszán játszott, duplán keserű Eb-selejtezőkön (0-2, 1-2) Cardiffban és Budapesten is gólt szerzett. A hajdani Liverpool minimum konkurál a maival, felmentést azonban egyetlen honfitársunk sem kapott a walesiektől elszenvedett vereségek után. „Az az igazság, hogy ennyit tudunk: nem csupán tizenhárom játékos, hanem a sportág vizsgázott és ítéltetett ismétlésre a Népstadion gyepén – szólt a lesújtó bírálatok egyike. – Lehetett volna ezen az estén bármelyikünk Szőcs János kapitány helyében, a fogyatékos tudású játékosokat csak hasonlókkal tudtuk volna felcserélni, s a taktikát ugyanígy hozzájuk kellett volna igazítani!” Hetvenötben – többek között – a következő „fogyatékosok” szerepeltek a válogatottban: Mészáros „Bubu”, Török Péter, Kovács József, Bálint, Nyilasi, Kocsis Lajos, Müller, Tóth András, Zombori, Fazekas, Bene, Branikovits, Fekete „Golyó”, Kozma, Várady, Zámbó. Ám ugyanúgy nem volt irgalom, mint – ugyancsak hetvenötben – a Malaga–Barcelona bajnoki találkozón Cruyff-fal szemben. A holland sztár addig tiltakozott a felejthetetlen nevű Orrantia Capelastegui játékvezetőnél az argentin Raul Castronovo – a felülbírált partjelző szerint is – lesről esett gólja után, míg a mérkőzés bírája kiállította. A fővezér nem akart lemenni, s végül rendőrök kísérték le a pályáról. Ez a vendéglátó vetélytárs 2-1-es vezetésénél történt, majd a meccset 3-2-re elvesztette a Barcelona. Viszont az 1975/76-os szezonban kettőből kétszer nyert a bajnok Real Madrid ellen...  

BARCELONA–REAL MADRID 2-1 (1-0)

Spanyol bajnoki mérkőzés, 1975. december 28., Barcelona, 91 000 néző. Jv.: Pezon. Barcelona: Artola – Tomé, Migueli, De la Cruz – Neeskens, Asensi, Sotil, Marcial – Rexach, Cruyff, Fortes. Real Madrid: Miguel Angel – Benito, Pirri, Uria, Camacho – Del Bosque, Netzer, Rubinan – Amancio, Santillana, Carlos Guerini. Gól: Neeskens (3.), Pirri (64.), Rexach (90.).

Szerző

Kentaurbeszéd - Lengyel László: Végkifejlet

Publikálás dátuma
2019.12.28. 12:00

Fotó: Marabu
Miközben Budapest és valamennyi ellenzéki város csak ellenzéki egységgel működtethető, folyik a pártok háborúja.
2020-tól mindenképpen új európai, kelet-európai és magyar időszámítás kezdődik. Európa jelentős változáson megy keresztül a brit kiválással. Eldől, hogy Nagy-Britannia távozásával az Európai Unió szétesése kezdődik, vagy ellenkezőleg, integrációja mélyül. Új szereplők, új szövegkönyvekkel és szerepekkel jelennek meg az európai intézmények élén. Ki fog derülni, hogy mennyire képesek az intézmények reformjára, továbbá mennyire képesek a közös európai politikákat újragondolni, meghatározni és keresztülvinni. Lesz-e szuverén és egyenrangú Európa a globális nagyok politikai, gazdasági, katonai, digitális terén, alanya és nem tárgya az új amerikai, kínai, orosz alkuknak? Vagy a tehetetlen Európa kiszolgáltatottá válik saját populista és nacionalista államai és a beavatkozó nagyhatalmak politikájának?
A meghatározó macroni Európa-politika abból indul ki, hogy a globális nagyhatalmi versengésben ki kell használni azt az időt, amíg a trumpi Amerika-vezetés válsággal küszködik, Hszi és Putyin saját rendszereik foglyai, vagyis az nyer, aki először képes intézményeit megreformálni, vezetőit megújítani és társadalmait integrálni. Ahogy Macron európai befolyásszerzésre használta ki 2017-es Sorbonne-beszéde óta, hogy Franciaország elsőként alakította át politikai rendszerét és ezáltal mozgásterét, hogy csak neki volt és van érvényes európai programja, most globális szinten igyekszik Európa átalakításának gyorsításával előnyt szerezni. Ha Európa képes lesz a környezeti, a liberális demokráciát és az életformát érintő kérdésekben élen járni és példát mutatni, akkor a húszas évek közepére behozhatja hátrányát a status quo-ra orientált Amerikával és Kínával szemben. Kelet-Európában drámai összeütközés zajlik a nagyvárosi, mozgékony és Európa-barát középosztályos kisebbségek és a rendpárti, veszteglő vagy lassuló vidéki többség között. Varsó és Kijev, Prága és Pozsony, Budapest és Bukarest, Belgrád és Zágráb, ahogy Gdańsk és Szeged, Temesvár és Kolozsvár, mind-mind szeretnének kikapaszkodni a keleti oldalról a nyugatira, a korrupció mocsarából a szilárd és megtisztított partra, az önkényes és rendcsináló államból a demokratikus és jogtisztelő, szolgáltató államba. E kisebbségek csak akkor tudnak áttörni, ha vagy antidemokratikus reformdiktatúrával próbálkoznak, vagy képesek a jövő reményével maguk mellé állítani a stagnáló vidékek választóit, s így demokratikus jogállami rendszert alkotni. Ha se ez, se az nem sikerül, akkor vagy a kormányozhatatlanság káoszában ragadnak, vagy tartósan megszilárdul a többség szomorú zsarnoksága. Magyarországon az orbáni önkényuralmi rendszer megrendült. A budapesti és nagyvárosi polgári szavazók lendületbe jöttek és leszavazták a rendszert. Orbán és túlerőben lévő intézményrendszere mindent megtesz, hogy a szabadság járványa ne terjedhessen tovább Budapest és a nagyvárosok határainál, megpróbálja karanténba zárni őket. Most az a kérdés: 2020-szal a kezdet vége jön, kifullad-e az ellenzéki fellendülés és az önkényuralmi rendszernek sikerül-e megfojtania az ellenzéki városokat, ezzel stabilizálva magát, vagy a vég kezdete, a rendszer tovább omlik, reped és az ellenzéki fellendülés folytatódik? Tér és súly a döntő vagy idő és dinamika? „Balkáni barbár kiskirályság. Ez van. Európai magyar köztársaság. Erre van szükségünk. Két akarat feszül egymásnak. Az egyik barbárabb nagy királysággá szeretné tenni az országot, elfoglalni a kelet-közép-európai térséget. Övé a rendszer. Övé az alig korlátozott hatalom. Övé a többség. Övé az ellenőrzött sajtó és az őt kiszolgáló gazdaság. A másik Európához szeretne csatlakoztatni egy magyar köztársaságot. Övé a magyar nemzet érdeke. Övé a magyar társadalom nyitott, szabad, autonóm értékrendje. Övé a kisebbség. Nincs szervezett politikai, gazdasági és kommunikációs ereje. Nincs képviselete. De még lehet.” Ezt írtam 2018 decemberében. Egy év alatt előreléptünk az európai magyar köztársaság felé. Lett fővárosa és lettek nagyvárosai. A dinamikus és teljesítmény-orientált nagyvárosi középosztály megtagadta a balkáni barbár kiskirályságot és az ellenzék mellé állt. Az ellenzék fellendülésének 2020 elején két mozgatója van: a kiábrándulás az Orbán-rendszerből és az ellenzéki egység. Ugyanakkor az ellenzéknek nincs közös neve, szimbóluma, eszméje, se pozitív programja, se vezető egyénisége, se szakmailag képzett csapata. Nem lehet tudni, hogy az öt párt – az MSZP, a DK, a Momentum, a Jobbik és a PM – önkormányzati választásokra összeállt koalíciója alkalmi és véletlen, vagy tudatos és tartós. Az önkormányzatokba való berendezkedés azonnal kiváltotta a pártok versengését az embereik pozícióba helyezéséért, a forrásokért, régi rossz 2010 előtti és új, Fidesztől átvett reflexeiket. Sokkal inkább egymással, mint az Orbán-rendszerrel küzdenek. Valamennyi párt és pártvezető úgy véli, hogy őt és pártját illeti meg az ellenzéki vezető szerep, neki van oka és joga, hogy a többi párt választóit magához édesgesse, a másik mozgásterét szűkítse. Miközben Budapest és valamennyi ellenzéki város csak ellenzéki egységgel működtethető, valamennyi stratégiai kérdés, különösképpen a költségvetés megalkotásához és az akut kérdések megoldásához szükség van a többiek szavazatára, folyik a pártok háborúja. Ha pártjainkat nem győzte meg a sok korábban elvesztett választás, igazán meggyőzhetné két újabb tapasztalat. A lengyel ellenzék képes volt alkalmi egységre, de képtelen közös programra és eszmére, amivel Kaczyński kezére adta az országot. A brit maradás-pártiak hiába kerültek többségbe, a Corbyn-féle osztályharcos és liberális-párti semmitmondás kiszolgáltatta Johnsonnak Nagy-Britanniát. A lengyel ellenzék legalább tudta, hogy választója a nagyvárosi középosztály, csak nem talált utat a vidékhez. Corbyn Munkáspártja még a saját, középre húzó, polgári szavazóit se ismerte fel, ezért hirdetett harcot a marxizmus-leninizmus, a progresszió jegyében. Magyarországon az ellenzéknek ugyancsak meg kell ismerkednie saját szavazóival. Mindaz, amiről politikájukban beszélnek, távol áll a szolgáltató zöld államot, az európai versenyképességet, az infrastruktúra és a digitalizáció fejlesztését, a teljesítményt és tudást elváró polgári szavazóktól. Ez a szavazó csak annyiban érzelmi választó, hogy szívből utálja és megveti a tolvaj és agresszív bunkó Orbán-Mészáros-Tiborcz világot, de nagyon is értelmi szavazó, ha értékeiről és érdekeiről van szó. Ez a választó tudja, hogy mi az európai köztársaság, amit elvettek tőle, tudja, hogy mi a többpártrendszer, a liberális demokrácia, a jogbiztonság és az adott szó, tudja, hogy mit ér a tudás és a verseny. Nem osztályharcos és nem trianoni bajtárs. Közönséges, normálisan élni akaró ember. Ha a modernizáció 3-3,5 milliós választói tömbje nem érzékeli, hogy az általa választott ellenzék képes lesz úgy vezetni az országot, ahogy Botka csapata Szegedet, Tóth Józsefé a XIII. kerületet, ha a stagnáló kisvárosok és falvak lemaradottjai nem akarnak ehhez a dinamikus tömbhöz tartozni, akkor az Orbán-rendszer brutális intézményi és anyagi túlsúlya visszalöki Magyarországot a Putyin-barát balkáni kiskirályságba. Az ellenzék pártjainak 2020 lesz a fölkészülési év arra, hogy képesek legyenek közös eszmét találniuk, hogy keresni kezdjék a választókerületi jelöltjeiket és előkészítsék az ellenzéki előválasztásokat a fontosabb választókerületekben. Végig kell gondolniuk, hogy miként kötnek új megállapodásokat, immár a kormányzás jegyében. A 2022-es parlamenti választás messzinek tűnik, mégis nagyon közel van. 2020-ra az Orbán-rendszernek is új eszmét kell találnia. Bizonyosan migránsozni és trianonozni fog, az Atyaúristent szomorítja gyalázatos keresztényi képmutatással, s a magyar nemzetet ismét egyesíti kipcsak testvéreivel. De még leghívebb lakájaik is megértették, hogy ezzel nem tudják feledtetni Borkait és Simonkát, Mészárost és Tiborczot. És talán ez lesz az első éve annak, amikor leválik a Fideszről egy bűnöket és hibákat bánó, tisztességes, a jövő nemzeti konzervatív pártját építő mozgalom. Európában és Magyarországon lejárt a szájalás ideje. „S így felette üdvös leszen" – írta Széchenyi István, 1843-ban a Czégérben -, "ha egy kissé elkülönböztetik e két osztály, ha ti. a szájhazafiak egy sorba, a tetthazafiak más sorba fognak állíttatni, minthogy a haza egyedül csak így tudhatja meg: fiai közül kire számíthat, kire viszont nem.”