N. Kósa Judit: Örömteli Trianonunk

Széchenyi István naplójának egyik kötetét az utolsó lapon, a végzetes lövés előtti soroknál nyitották ki a tárlóban. A kiállításon persze helyet kapott a két pisztoly is, amelyeket a vizsgálat során bírói letétbe vettek, valamint a gróf holttestének boncolási jegyzőkönyve. De ugyanilyen delikát érdekességnek számíthatott annak az indítványnak az eredeti példánya, amelyet Kossuth Lajos terjesztett 1849. április 14-én Debrecenben az Országgyűlés elé, javasolva, a küldöttek mondják ki az ország függetlenségét és a Habsburg-ház trónfosztását.

Érthető, hogy sokan álltak meg ezek előtt 1933 júliusában, a Nemzeti Múzeum nagyszabású kiállításán. Inkább abba furcsa belegondolni, hogy e tárgyak egészen addig Bécsben voltak – még ha persze Döbling Bécs része is, és a detronizáló Országgyűlés határozatát is ki másnak lehetett volna postázni, mint a Bécsben székelő udvarnak.

„A bécsi gyűjteményekből Magyarországnak jutott tárgyak kiállítása” című tárlaton egyébként a fent felsoroltak a kevésbé fontos darabok közé tartoztak, ahogy nem sok reflektorfény vetült II. Rákóczi Ferenc leveleskönyvére, Bemnek a piski csatáról szóló beszámolójára vagy Szigligeti Ede 1849 júniusában kelt levelére, amelyben arra hivatkozva kért háromhavi fizetési előleget a honvédelmi bizottmánytól, hogy a hadiesemények miatt Pesttel együtt munkahelyét, a Nemzeti Színházat is el kellett hagynia. (Kéthavit megítéltek neki.)

A korabeli lapok kivétel nélkül a nagyobb, nevezetesebb, díszesebb és drágább tárgyakat sorolták: első helyen a mohácsi csata után elhunyt II. Lajos király gyermekkori díszpáncélját, hangsúlyozva annak különleges mivoltát. Azután Anonymus Gestáját és Kálti Márk Képes Krónikáját, a tizenhat Corvin-kódexet, valamint Mátyás király és Beatrix királyné domborművű portréját, sötétzöld jáspis alapon hófehér márványból kifaragva. Meg a királyi ékszereket, vértezeteket és sisakokat, kardokat és tőröket, festményeket és kéziratokat. A leplezetlenül dicsekvő hang, a művészi érték mellett az anyagi haszon hangsúlyozása és a helyszín – a Nemzeti Múzeum díszterme, ahol korábban a felsőház ülésezett – persze nem volt véletlen: első ízben fordult elő, hogy Magyarország kapott is valamit a trianoni békeszerződésnek köszönhetően. Ki kellett hát élvezni a pillanatot.

A magyarokra mért diktátum 177., az osztrákokkal aláírt saint-germaini békeszerződés 196. paragrafusa rendelkezett arról, hogy Ausztriának az egykori udvari gyűjteményekből ki kell szolgáltatnia „a magyar szellemi tulajdon fogalma alá tartozó” tárgyakat. A hazai muzeológia és levéltárügy nagyjai már 1918 végétől igyekeztek felszínen tartani a Bécsbe vándorolt magyar műkincsek és iratok kérdését, amikor pedig megszületett a szerződés, amely a békés megegyezést szabta a felek feladatául, haladéktalanul nekifogtak a listák összeállításához és a bizottsági tárgyalásokhoz. Nem volt persze könnyű dolguk: az osztrák fél az igazán fájó veszteséggel fenyegető esetekben a legszínesebb kifogásrendszert vonultatta fel.

Hol arra hivatkozott – mint a nagyszentmiklósi aranykincs dolgában -, hogy Magyarország csak a megcsonkított területéről származó tárgyakra formálhat igényt, hol arra – ez volt az álláspontja a Bocskai-korona ügyében -, hogy az erdélyi államisággal összefüggő esetekben Magyarországnak igazából Romániával kellene megállapodnia. Voltak emellett olyan műkincsek is, amelyekre azzal mondtak nemet, hogy elvesztésükkel sérülne a gyűjteményi egység – viszont ajánlottak helyettük valamit, amihez amúgy nem sok köze volt Magyarországnak. Így lett például egy eredeti Tintorettónk: a Herkules kitaszítja a faunt Omphale ágyából című kép ma is a Régi Képtár egyik dísze.

1923-tól majdnem tíz éven át folyt a két állam közötti huzavona. Magyar részről Petrovics Elek játszotta a főszerepet, aki amellett, hogy a Szépművészeti Múzeum főigazgatója volt, Klebelsberg Kuno kultuszminiszter bizalmasa lévén hangadóként működött a legnagyobb közgyűjteményeket összefogó, nekik meglehetős szabadságot biztosító Országos Magyar Gyűjtemény Egyetemben is. A többször megszakadó tárgyalás végére egy pártatlan, svájci bíró vezette döntőbíróság ítélete tett pontot: 1932. november 27-én, Velencében írták alá a felek a megállapodást, kikötve, hogy az osztrákok tartoznak még egy „kifogástalan gótikus páncéllal”, és hogy a magyarok nem mondanak le Bocskainak a török szultántól kapott koronájáról. (Jegyezzük meg: az igény olyannyira élő, hogy legutóbb Szőcs Géza kulturális államtitkár jelentette ki 2011-ben, vissza kell szerezni, és Debrecenben kell kiállítani.)

A tárgyakból rendezett nagyszabású tárlat a következő év július 4-én nyílt meg Gömbös Gyula miniszterelnök és József főherceg jelenlétében. Mivel Klebelsberg akkor már nem élt, Hóman Bálint kultuszminiszter nyitotta meg a kiállítást, hangsúlyozva, hogy „az eredmény nemzeti becsületérzésünket kielégítheti, és semmi esetre sem lekicsinyelhető”. Közben honfiúi reményének is hangot adott: „a fájdalom felhőivel egy félénk fénysugár küzködik, a reménynek sugara, mert hiszen éppen századok múlva megkerült műkincseink sorsa azt példázza, hogy ami elveszett, az nem örökre veszett el, s az idők fordultával újra visszakerülhet”. Ami elég világos utalás az elcsatolt országrészekre, de közben a Nemzeti Múzeum falai között még arra is mindenki jól emlékezett, hogy a román megszállóktól ugyan megvédte az ott tárolt erdélyi anyagot 1919 októberében az amerikai Bandholtz tábornok, de azért mindent, ami letétként volt Pesten, három éven belül szépen át kellett szállítani Aradra.

Ősszel aztán a nagy sikerű kiállítást bezárták, a műkincsek múzeumi tárlókba és raktárakba kerültek. A megnyitó második évfordulóján pedig Hóman Bálint úgy rúgta ki Petrovics Eleket a Szépművészeti éléről, hogy a lába sem érte a földet. A hivatalos magyarázatban persze súlyos betegség szerepelt, de a lapok széles körben pertraktálták a gyanús körülményeket – például hogy a daliás főigazgatónak azért volt ereje levezényelni egy felújítást, majd újrarendezni a Régi Képtár kiállítását.

De ennél is érdekesebb talán, hogy újabb négy év múltán megjelent egy tanulmány, bizonyos Bruno Thomas tollából, amely felhívta a figyelmet: II. Lajos gyermekkori páncélja valójában II. Zsigmond lengyel királyé volt. Sajnos Mária Terézia idejében egyszerűen összecserélték a kettőt a bécsi császári fegyvertárban. A hetvenes években ezt már a magyar szakirodalom is elismerte – sőt, 1996 óta a Nemzeti Múzeum állandó kiállításán is a helyes felirattal szerepel a vértezet.