Ha nem NGO, akkor GO, nem? – próbálta értelmezni a sógorom Erdő Péter bíboros karácsonyi interjújának legfelkapottabb mondatát. És tényleg: lám, ha valaki – mint immár a családom kétharmada – kellő messzeségből, mondjuk ezerötszáz kilométerről nézi ezt az országot, akkor a szavak visszanyerik az eredeti jelentésüket, célzatos használatuk mögül pedig előbukkannak a sanda szándékok.
Az NGO – emlékeztessük magunkat – azt jelenti ugyanis, hogy nem-kormányzati szerveződés. Az tehát, ami nem NGO, eszerint kormányzati, igaz? Hogy a katolikus egyház esetében ez fogalmilag kizárt, elvégre az állam és az egyház szétválasztása a felvilágosodás óta olyan cél, amelyet a demokráciák legalábbis igyekeznek megvalósítani? S hogy a bíboros úr nem is így értette, hanem csak kikacsintott, gesztust gyakorolt, amikor a kormányzati kommunikáció egyik kedvenc szitokszavát alkalmazta?
Hát persze. De azért ne menjünk el szó nélkül amellett, hogy a magyar katolikus egyház feje miféle értelmezési rétegeket emelt be a karácsonyi interjújába ezzel a három betűvel. Elvégre mi itt pontosan tudjuk, mire utal a Fidesz-nyelvben az NGO: a sorosista, civil, migránsbetelepítő, ellenzéki, szólásszabadságot és szabad választást követelő kisebbségre. Az ellenségre, ha már itt tartunk.
Az NGO az, aki nem eszik a tenyerükből, aki az istennek sem hajlandó beállni a sorba, és akit nem lehet megtörni. Mondjuk ilyen Iványi Gábor egyháza, a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség, amelyet a kormány formálisan is kipiszkált a bevett vallási közösségek közül, és a számos nemzetközi pervesztesség ellenére maholnap kerek évtizede akadályoz abban, hogy hozzájuthasson a neki járó és az állampolgárok által neki szánt támogatásokhoz.
A mélypszichológiai magyarázatokon túl ezt a makacs törvényszegést nem indokolja semmi más, mint a tény, hogy Iványiék például a legősibb módon fogják fel a keresztények feladatát - segítenék a rászorulókat, tanítanák a tanulni vágyókat.
Kétségtelen: a kormánytól a lehető legfüggetlenebb módon.