Már megint szilveszter

Tizenhét éves korom óta legszívesebben egyedül tölteném az év utolsó napját: az utolsó, vagy az utolsó előtti, végülis nem mindegy? Nekem a szilveszter a mindenképpen-jókedvű-vagyok erőltetettségét tükrözi, folyamatos evéssel és traktálással kell eltölteni, meg a BUÉK hajtogatásával; jóllakottan még virsli, még jóllakottabban korhelyleves, az ember hajnalban kerül ágyba, és január elsején másnaposan, bűntudattal ébred, és fogadkozik, hogy jövőre mértéktartó lesz. De jövőre sem lesz mértéktartó, mert a társadalmi beidegződés nem olyan.

Pedig szerethetném is a szilvesztert, imádott unokatestvérem ezen a napon született, és szilveszter este csöppentem bele egy házibuliba, ahol megismertem későbbi feleségemet. És mégsem. Még rosszabb az elő-szilveszter, ami a karácsonyi sorozat következő állomása, amit a két-ünnep-között sablonnal szoktunk illetni. Unalmas, szürke napok, tisztességes ember ilyenkor nem dolgozik, de a családból is elég, legfeljebb a felesleges ajándék visszacserélése és a csomagolópapír kukázása hozhat némi színt az életünkbe.

És a legnagyobb átok az Újév. A Túlélés Napja. Már nincs értelme a karácsonyfának - vége az ünnepnek, a konyhában és a hűtőszekrényben lévő maradványok és a rokonok traktáinak emléke erősíti a másnaposságot. Ilyenkor ránk tör a holnap-minden-kezdődik-elölről érzése.

Következnek az Újévi Fogadalmak, miközben tudjuk, hogy nem tartjuk be őket. Nem iszom. Nem dohányzom. Nem eszem egészségtelen ételeket. (Már most megszakad a szívem, hogy nem ihatok, nem dohányozhatok, hogy nem ehetem lelkifurdalás nélkül a kedvenc zsíros falatjaimat.) Hűséges leszek a feleségemhez, és végtelen türelemmel nevelem imádott gyerekeimet. Lemondok a kalandvágyamról és egyúttal arról a leküzdhetetlen kísértésről is, hogy ellenőrizzem, merre jár a gyerekem hétköznap délutánonként. Megfogadom, hogy jól végzem a munkámat, miközben lemondok a lustaság kényelméről. Nem károsítom a környezetemet, bár azt sem tudom, hogy azt hogyan kell. Megfogadom, hogy figyelmesen és szabályosan közlekedem, egyúttal lemondok az értelmetlenül felfestett záróvonal átlépésének élvezetéről, a kis örömökről, amit bűnbánat követ.

A gyerekekkel megfogadtatják a szülők, hogy nem mobiloznak annyit, és ők is megfogadják, hogy ők sem mobiloznak annyit, de a gyerekek is tudják, hogy a szülők is annyit mobiloznak, mint korábban, és a szülők is tudják, hogy annyit mobiloznak majd, amennyi belefér.

A férjek megfogadják, hogy nem szorongatják esténként a távirányítót, és nem kapcsolgatnak másodpercenként új csatornákra, és nem bámulják üres tekintettel a képernyőt, a feleségek pedig megfogadják, hogy nem szólnak ezért a férjüknek, mert tudják, hogy szükségük van a kapcsolgatásra és a képernyő bámulására.

Persze sokan szeretik a szilvesztert, az elő-szilvesztert, sokan szeretnek hajnalig iszogatni, és másnap nem éreznek bűntudatot. Sokan nem tesznek újévi fogadalmakat sem, és ez így van rendjén.

Nem vagyunk egyformák, és ne is legyünk. (Vagy legalább fogadjuk meg.)