A lázadás évére várva

A várakozásoknak megfelelően Áder János aláírta a társadalombiztosítási rendszer átalakításáról rendelkező törvényt, melynek értelmében nincstelen betegek százezrei maradhatnak ellátás nélkül. A szociális hálón mostantól kezdve tátongó óriási lyuk annak ellenére sem zavarta az államfőt, hogy a Fidesz által bő egy évtizede kikényszerített, úgynevezett „szociális népszavazást” megelőzően az Ádert delegáló párt harsogta leghangosabban a szlogent, miszerint „az egészség nem üzlet”. 
Persze ez nem az első, s gyaníthatóan nem is az utolsó pálfordulás, melyet a kormánypárt elkövet. Lehet, hogy a köztársasági elnök önnön illetményének drasztikus megemelését kívánta honorálni Orbán Viktornak a szóban forgó szignóval? Mindenesetre azzal, hogy figyelmen kívül hagyta a szakmai szervezetek és közéleti személyiségek tiltakozását, Áder sokadszorra is bizonyította függetlenségének hiányát, illetve a kabinethez való feltétlen lojalitását. Miért is kellene csodálkoznunk Nagy Blanka keresetlen szavain, melyeket még a hasonlóan botrányos rabszolgatörvény szentesítését követően intézett a szabad szájú diáklány az államfőhöz?
Az arcpirító kormányzati döntés értelmében egészségbiztosítás nélkül maradó magyar állampolgárok, kiegészülve a Brexit után várhatóan hazaözönlő kormánykritikus fiatalokkal akár a két esztendő múlva esedékes törvényhozási választás eredményét is eldönthetik majd voksaikkal. De legyen ez Orbán Viktor hajléktalanokat vegzáló, kórházakat lerohasztó, semmitlen rászorulókat halálra ítélő, egyszóval: szociálisan érzéketlen garnitúrájának gondja. A „jó király” mítosza hovatovább nem tartható fenn kamerák előtti, megjátszott ájtatoskodással, a kollaboráns klérus cinkos hallgatása pedig, többek között éppen a tb-törvény kapcsán, ma már inkább felháborodást kelt a hazai társadalomban. Dióhéjban talán ennyi október 13-a tanulsága.
A társadalombiztosítási rendszer átalakításának tűzön-vízen való keresztülvitele azonban nem magyar sajátosság. Sőt, beleillik bizonyos újonnan kibontakozó nemzetközi trendekbe. Ma már tudjuk, hogy nem csekély mértékben a baloldali pártok neoliberális fordulata vezetett a populisták megerősödéséhez világszerte. De nemcsak a választópolgárok, hanem a nagytőke is levonta a következtetést az ezredfordulót követő zűrzavarból. Érvényét vesztette tudniillik piacgazdaság és demokrácia szimbiózisának dogmája. Sőt: a szociális kiadások lefaragását, a szegényellenes intézkedések megtételét éppen az autokratikus rendszerek képesek a leghatékonyabban véghezvinni. Gondoljunk a köztársaságpárti Macron nyugdíjreformjára, melyet a francia társadalom rezisztenciája miatt igencsak nehéz átültetni a valóságba! 
Budapest azonban nem Párizs, Orbán Viktor pedig remekül megérti magát az oligarchákkal. Fékek és ellensúlyok híján a kormányzati gépezet könyörtelenül érvényesíti a nagytőke érdekeit a legszegényebb hazai rétegek, illetve a középosztály rovására. A jelek szerint Áder János sem hajlandó útját állni ennek az ámokfutásnak. Az Orbán-kabinet által oly sokszor megalázott plebejusok azonban „a lázadás évévé” tehetik 2022-t. A szerző publicista 
Szerző
Beck Tamás

Már megint szilveszter

Tizenhét éves korom óta legszívesebben egyedül tölteném az év utolsó napját: az utolsó, vagy az utolsó előtti, végülis nem mindegy? Nekem a szilveszter a mindenképpen-jókedvű-vagyok erőltetettségét tükrözi, folyamatos evéssel és traktálással kell eltölteni, meg a BUÉK hajtogatásával; jóllakottan még virsli, még jóllakottabban korhelyleves, az ember hajnalban kerül ágyba, és január elsején másnaposan, bűntudattal ébred, és fogadkozik, hogy jövőre mértéktartó lesz. De jövőre sem lesz mértéktartó, mert a társadalmi beidegződés nem olyan.
Pedig szerethetném is a szilvesztert, imádott unokatestvérem ezen a napon született, és szilveszter este csöppentem bele egy házibuliba, ahol megismertem későbbi feleségemet. És mégsem. Még rosszabb az elő-szilveszter, ami a karácsonyi sorozat következő állomása, amit a két-ünnep-között sablonnal szoktunk illetni. Unalmas, szürke napok, tisztességes ember ilyenkor nem dolgozik, de a családból is elég, legfeljebb a felesleges ajándék visszacserélése és a csomagolópapír kukázása hozhat némi színt az életünkbe. 
És a legnagyobb átok az Újév. A Túlélés Napja. Már nincs értelme a karácsonyfának - vége az ünnepnek, a konyhában és a hűtőszekrényben lévő maradványok és a rokonok traktáinak emléke erősíti a másnaposságot. Ilyenkor ránk tör a holnap-minden-kezdődik-elölről érzése. 
Következnek az Újévi Fogadalmak, miközben tudjuk, hogy nem tartjuk be őket. Nem iszom. Nem dohányzom. Nem eszem egészségtelen ételeket. (Már most megszakad a szívem, hogy nem ihatok, nem dohányozhatok, hogy nem ehetem lelkifurdalás nélkül a kedvenc zsíros falatjaimat.) Hűséges leszek a feleségemhez, és végtelen türelemmel nevelem imádott gyerekeimet. Lemondok a kalandvágyamról és egyúttal arról a leküzdhetetlen kísértésről is, hogy ellenőrizzem, merre jár a gyerekem hétköznap délutánonként. Megfogadom, hogy jól végzem a munkámat, miközben lemondok a lustaság kényelméről. Nem károsítom a környezetemet, bár azt sem tudom, hogy azt hogyan kell. Megfogadom, hogy figyelmesen és szabályosan közlekedem, egyúttal lemondok az értelmetlenül felfestett záróvonal átlépésének élvezetéről, a kis örömökről, amit bűnbánat követ. 
A gyerekekkel megfogadtatják a szülők, hogy nem mobiloznak annyit, és ők is megfogadják, hogy ők sem mobiloznak annyit, de a gyerekek is tudják, hogy a szülők is annyit mobiloznak, mint korábban, és a szülők is tudják, hogy annyit mobiloznak majd, amennyi belefér. 
A férjek megfogadják, hogy nem szorongatják esténként a távirányítót, és nem kapcsolgatnak másodpercenként új csatornákra, és nem bámulják üres tekintettel a képernyőt, a feleségek pedig megfogadják, hogy nem szólnak ezért a férjüknek, mert tudják, hogy szükségük van a kapcsolgatásra és a képernyő bámulására. 
Persze sokan szeretik a szilvesztert, az elő-szilvesztert, sokan szeretnek hajnalig iszogatni, és másnap nem éreznek bűntudatot. Sokan nem tesznek újévi fogadalmakat sem, és ez így van rendjén.
Nem vagyunk egyformák, és ne is legyünk. (Vagy legalább fogadjuk meg.)
Szerző
Odze György

Hazárdjáték

Újra meghirdette a Mohamed-karikatúraversenyt Geert Wilders. A bevándorlás- és iszlámellenes holland parlamenti képviselő ismétlődő akciója olyan elkeseredett belpolitikai csel, amely mindnyájunk bőrét viszi a vásárra. A migrációs válság tetőfokán Wilders iszlámellenes gyűlöletkampányával szárnyalt, már-már kormányalakítást tervezhetett, azonban a menekülthullám évről évre csökkenő mértéke szertefoszlatta álmait. Jobbról előzték meg, a márciusi tartományi választáson a semmiből tört élre a felsőházban a Fórum a Demokráciáért (FdV) szélsőjobb párt. A Wilders által elvetett mag szárba szökkent, a teljes holland politikai centrum szinte eltűnt. Úgy tűnt, ez lehet az első olyan uniós ország, ahol a szélsőjobb juthat hatalomra. A májusi EP-választásra azonban felébredt a varázslatból a holland választó is, Timmermans és Rutte pártjai visszaszerezték a vezetést, az FdV 4., Wilders pártja a 8. lett, 5 százalék alatti teljesítménnyel. Az európai migráció mára olyan szintre csökkent, amivel normális országban nem lehet tovább fenntartani az ellenségképet. Wilders pontosan tudja, vagy új ellenségre, vagy új ürügyre van szüksége. Az iszlámellenesség viszont politikai krédójának alapja, azt helyettesíteni sokkal nehezebb, mint egy jól irányzott provokációval új ürügyet teremteni a gyűlöletre, a félelemre. A Mohamed-karikatúraverseny pedig borítékolja a sikert. Tavaly is meghirdette, majd törölte, miután halálos fenyegetéseket kapott. Most is lemondta, de valószínűleg így is a célkeresztbe kerül, hiszen a legnagyobb sértés, ami az iszlám világot érheti, a próféta kigúnyolása, ábrázolása. Nem Wilders biztonságáért aggódom, hanem a sajátunkért. Európáért. A Charlie Hebdo elleni merénylet óta tudhatjuk, Wilders provokációja bármikor keresztényellenes terrorakciókat, bosszúhadjáratot szülhet.
Szerző
Gál Mária