Gyorsítósáv

Remek ötlet volt bebizonyítani, hogy a klasszikus zene is vonzhat sok nézőt, és főműsoridőben igazi talentumokat mutatni a kereskedelmi televíziók dal-, tánc, és utánzó tehetségkutató versenyei után. A Virtuózokban látható, hosszú éveken át tartó gyakorlást, zeneórákat, szolfézstanulást követő produkciók hatnak a nézők értékrendjére, a gyerekzenészek előadása az ízlésére, örömük az együtt-örülés képességére, elkeseredett pillanataik az empátiára. Kiderül az is, hogy zenélni és zenét hallgatni egyszerűen jó.

Okkal lehet örülni megvalósult és reménybeli nemzetközi sikernek, az ország hírnevét növelő dicsőséges brandnek, a részvényesek pedig optimistán várhatnak pénzügyi nyereséget. Akkor is, ha felhorgadt a nézői igazságérzet, amikor például egymással versengett a híres zongoraművész fia, aki otthon gyakorolhatott profi zongorán, és a falusi kiskamasz, akinek órákat kell buszoznia, hogy a kopott iskolai hangszer elé ülhessen. Nem minden esetben voltak egyenlők a pályák, egyenlők az esélyek.

De egy tehetségkutató műsortól igényes szórakoztatást várunk, nem feladata az esélyegyenlőség megteremtése. Az az állam dolga. Lenne.

Ám a magyar kormány egy profitorientált cégnek ad százmilliókat, miközben Kodály országában az évszázadok alatt kialakított intézményhálózat pénzügyi problémákkal küszködik. Adónkkal finanszírozzuk a világsztár és egy venezuelai magyar üzletasszony által is tulajdonolt vállalkozást, miközben sok tehetség szülei nem tudnak kottát venni, gyereküket elvinni a zeneiskolába, és hangszert bérelni sem, nemhogy sajátot vásárolni. Egyetlen projekt megkapja az egész ország iskolai hangszervásárlásra fordítható pénzének négyötödét. Jóval több költségvetési támogatáshoz jut a nagy csinnadrattával, sportcsarnok-koncertekkel megtámogatott program, mint mondjuk két olyan, amelyben a gyerekek nem csupán zenélni tanulnak meg, hanem kezet mosni is.

Ez is értékválasztás. Sándor Györgyöt idézve: Egyenlő pályák, egyenlő esélyek! Ők biciklivel mennek.