Best of: Valami Csehov mindig megy

Az év kulturális összefoglaló sorozatában ezúttal a színház a főszereplő.

Ha Vidnyánszky megjavulna

Herczog Noémi kritikus

Az év színházi katarzisa számomra a Reactor színház 99,6 % című kolozsvári előadása román és magyar alkotókkal arról, hogyan lehet jól együtt élni Erdélyben románoknak és magyaroknak. Fiatal női alkotó, Ellinger Edina lett a Budapest Bábszínház új igazgatója. Közös tüntetés a salátatörvény ellen.

Az év színházi botránya: Az egyeztetés nélkül átnyomott „kulturális” salátatörvény.

Ha rajtam múlna, úgy kezdődne az újév, hogy az új törvénnyel szemben az egész színházi szakma egységesen fellázadna, és másfél hónapig sztrájkolnának a színházak: ha az emberek színházat akarnának, nem maradna más, mint hogy leutazzanak Szolnokra Balázs Péter szilveszteri műsorára (vö. Pintér Béla beszéde a tüntetésen a Fidesznek címezve: „eljöhet a perc, amikor felelni fogtok ő előtte – hogy értsétek –, a magyarok Istene előtt, mert az ő haragja sújt le rátok? (…) a pokolban kipeckelt szemmel kell majd néznetek Balázs Péter szolnoki rendezéseit…” A népharag akkora lenne, hogy a kormány meghallgatná az emberek követeléseit. Szabó György és Barda Beáta a Trafó éléről tovább lépnének: egyikük a Müpa, másikuk a tavaszi fesztivál igazgatója lenne. Beindulna a mobilitás a magyar színházi struktúrában, Kovalik Balázs, Schilling Árpád, Mundruczó Kornél és Bodó Viktor hazaköltöznének, mindegyikük jól dotált színházat kapna, Gáspár Ildikó is, Mohácsi János állandó társulatot. A függetlenek többé nem szorulnának sem kőszínházi sem nem művészeti munkára, legalábbis kényszerből nem, mert önálló egzisztenciát tudnának építeni akár igen nagy terekben.

A kortárs tánc és a színház közös fórumokat kapna. A főváros megalapítaná Magyarország első transzparens koncepcióval rendelkező nemzetközi előadóművészeti fesztiválját. A színházi nevelésről nem kérdőjelezné meg többé senki, hogy művészet-e, felkészült, alkalmazott művészettel foglalkozó szakemberek árasztanák el az országot és jutnának el a legkisebb településekig. A kőszínházak gondolkodás nélkül kitűznék a Pride kérésére a szivárványos zászlót. Imre Zoltán és Hudi László megvalósítanák társulat nélküli Nemzeti Színház víziójukat. Vidnyánszky Attila megjavulna: Alföldi Róberttel együtt közös fórumot kezdeményeznének a teljes szakmával. És minden háztartás alanyi jogon megkapná Cserne Klára Kő, kő, kő című szabadság-tanuló színházi társasjátékát (tájékozódási lehetőségek a 444.hu-n).

Hagyják békén őket

Harsányi László, közgazdász, a Nemzeti Kulturális Alap volt elnöke

A naptáramat elővéve, szomorúan konstatáltam, hogy ebben az évben lényegesen kevesebbet voltam színházban, mint a megelőző években. Ennek persze vannak szubjektív okai, mint némi elhúzódó egészségügyi probléma, a könyvem megírásának időigénye. De bevallom, volt olyan oka is a látogatások ritkulásának, mint a színházjegyek árának nagyon jelentős növekedése. Olyan katarzisra nem emlékszem, mint a 2018-ban Szombathelyen látott Salemi boszorkányok előadása. Inkább az maradt meg bennem, hogy a Radnóti Színház egyenletesen nagyon jó, nagyon érdekes előadásaival örvendeztetett meg. Ha mégis ki kell emelnem egy előadást az év színházi élményeiből, az a Pionírszív volt az Örkény Stúdióban, Bíró Kriszta nagyszerű előadásában. De be kell számolnom egy egyetlenegyszer létrejött, fantasztikus előadásról, amelyre nyáron került sor, a kertünkben. Karsai Gyuri betanításában és vezényletével eljátszottuk Euripidész: Hippolütosz című görög tragédiáját, olyan színészként kevéssé ismert szereplőkkel, mint például Gábor György, Hann Endre, Mélykuti Ica, Csavlek Etelka szerénységem és mások. A kb. 40 fős nézőközönség ovációja az előadást követően leírhatatlan volt.

Színházi botrányban most vagyunk benne, olyanba amelyet szeretett kormányunk generál. Rossz, vagy kevéssé sikeres előadások persze idén is voltak, még olyan is akadt, amikor az első felvonás után, a további szenvedést elkerülendő távoztam a helyszínről. De ezeknek a címét borítsa a felejtés sűrű homálya.

A színházi életet minimum olyannak szeretném látni 2020-ban, mint amilyennek az utóbbi években tapasztaltam. Bátornak, szókimondónak, kísérletezőnek, sokszínűnek. Ehhez minden képessége megvan nagyon sok színháznak. Már csak az kell, hogy békén hagyják őket a kulturális mészárlásra könnyen kapható erők.

Szívszorító várakozás

Kukorelly Endre író

Katarzisról beszélni színházakkal kapcsolatban itt/most túl sok. Először durva katarzisom Jeles András Drámai eseményekjén volt a nyolcvanas évek közepén, a Pecsában. Mondjam, hogy utoljára? Azóta a Pecsát lebontották, és amit látok – korántsem eleget! –, azért nem vagyok oda. Oda csak Pintér Bélá(ék)ért vagyok. A Jubileumi Beszélgetésekért és Ascher Tamás Háromszékenért – az összes pintérbélaprodukcióért, a legkevésbé sikerültnek tartottért is. Általában egyfajta nehézkességet-elnehezülést, erőlködést érzékelek: „a” „színház” túl sokat, a kelleténél mindenképp többet foglalkozik bajaival és nehézségeivel: a hatalom beavatkozási kísérleteivel, az anyagi helyzetével, a metoo-pankrációval, s legfőképp, hogy demonstrálja, bizonyítsa: amellett, hogy megfelel – jobbra vagy balra – azoknak, akiknek mégiscsak meg akar felelni, még meg is telik a nézőtere. Ezért a tutizás. Ezért van ennyi múzeumból – a temetőből – újra és újra előásott, politikai beszólásokra turbózott, kényszeresen aktualizált klasszikus, ennyi uncsi amcsi limcsi, ezért szinte nulla a kortárs magyar. Nincs kortárs magyar szöveg a kortárs magyar színházban, mert az nem kortársmagyar, hogy a Rozsdatemetőt tovább eszkábáljuk és lefordítjuk a Bánk bánt. Hogy szétírunk egy Sekszpírt, elkacifántoskodjuk Moliert, szikárítunk Ibsenen és tovább csupaszítjuk Brechtet.

Vajon miért vannak a színházi döntéshozók saját kortársaiktól ennyire berezelve? Arra nem megy be a néző úgymond – ez be van bizonyítva? Jó, de miért ne mehetne kevésszer egy-egy darab? Egy Csehov mindig sokszor megy? Mert valami Csehov mindig megy, szinte látom, ahogy igazgató-rendező-dramaturg kalkulálja, melyik legyen soron, a Cseresnyés- vagy a Meggyeskert? Egykor Fodor Géza mondta volt a Három nővérről: be kéne tiltani – mert, oké, Csehov, a legjobb, de (ennyit és így) nem volna szabad játszani. Amúgy is, Schilling Sirája után egy másik…? Sirályok és Vadkacsák röpdösnek le-föl, ez valamiféle megoldás volna? Katarzis, igen, azért „olvasunk” nagy szövegeket – regényt és verset, zenét és filmet –, ezt várom, amíg rám szólnak a nézőtéren, hogy kapcsoljam ki a mobilomat. Ilyenkor aztán rögtön be is kapcsolom, mert a nagy várakozástól kiment a fejemből, hogy már kikapcsoltam. Ha igazán az a kérdés, mit várok a színháztól, hát épp ezt: fenntartani a minden alkalommal varázslatosan újra megképződő, minden egyebet kiszorító, szívszorító várakozást.