A gyűlöletideológia ragadós. Nehéz csak egyetlen csoportot utálni, mindig újabbak és újabbak jönnek – mondta Dupcsik Csaba szociológus a Páva utcai Holokauszt Emlékközpontban.
A közelmúltban rendezett fórum azokkal az „elfeledett üldözöttekkel” foglalkozott, akiket a náci időkben Németországban és a hatalmi szférájába tartozó államokban ellenségként kezeltek. Jakab Attila, a beszélgetést vezető történész elsőként azt szerette volna tisztázni, hogy a teljes megsemmisítésre ítélt zsidóság mellett miért kerültek célkeresztbe a romák, a homoszexuálisok vagy a Jehova Tanúi egyház tagjai.
Dupcsik Csaba magyarázatánál racionálisabb okot Takács Judit társadalomkutató sem talált arra, hogy a melegek miért váltak üldözöttekké. Előzményként felidézte, hogy 1871-ben, Németország egyesítésekor a némely területen érvényben lévő megengedő szabályozás helyett az a porosz törvény került be a német jogrendbe, amely tiltotta a homoszexualitást, az úgynevezett szodómiát. A nácik aztán 1935-ben, majd 1940-ben tovább szigorították a jogszabályt.
Takács Judit közlése szerint Németországban 100 ezer homoszexuálist deportáltak, közülük mindössze 4 ezren maradtak életben. Számukra – jegyezte meg Hörcher Eszter művészettörténész, a Holokauszt Emlékközpont munkatársa – a felszabadulás sem hozta el a szabadságot: visszakerültek a börtönbe, ahonnan korábban a táborokba szállították őket. Homoszexuálisokon is végeztek álorvosi kísérleteket – tette hozzá Csapody Tamás egyetemi docens.
Bár náci mintára a németek által megszállt országokban is kezdtek likvidálandó társadalmi csoportként tekintetni a homoszexuálisokra, idehaza „csak” a listázásokig jutottak el. Nem tudni, Magyarországon összesen hány embert vettek lajstromba, eddig egy lista került elő. Feltehetően a rendőrség állította össze, több mint 900 név szerepel rajta. Hörcher Eszter kutatásokat folytat annak feltárására, hogy mi lett a sorsuk a homoszexuálisként nyilvántartásba vett embereknek: mostanáig 14 személyt sikerült azonosítania.
Takács Judit a rendezvény után elmondta lapunknak, hogy a tárgyalt időszakban a „homoszexuális” kifejezés szinte kizárólag férfiakra vonatkozott. A leszbikus kapcsolatot nem tiltották Magyarországon, ahogyan – néhány kivételtől, például Ausztriától eltekintve – Európa legtöbb országában sem.
Az engedékeny bánásmód nem a nők iránti tisztelet megnyilvánulásának számított, hanem éppen ellenkezőleg. Takács Judit megállapítása szerint a nők szerepét abban a korban annyira súlytalannak tartották, hogy a leszbikus párokkal szembeni fellépés nem érte el a törvényhozók ingerküszöbét.
Az emberiség története nyomasztóan gazdag népirtásokban, és bármennyire morbidul hangzik is, érzékelhető valamifajta verseny az emlékezetpolitikák között – jelentette ki Dupcsik Csaba. A romák esetében ma már elfogadott, hogy üldöztetésük a holokauszt része, de fontos kérdésekről még mindig nincs konszenzus. Éles, érzelmi viták zajlanak. Nem szabad belemenni számháborúba – figyelmeztetett a szociológus.
Míg a zsidóságból mitikus ellenséget kreáltak, a romákra nem tekintettek komoly veszélyként. Magyarországon 1944 őszén indult az üldöztetésük, amire a szervezetlenség és az ötletszerűség, ideológiai szinten a következetlenség volt a jellemző. Dupcsik Csaba hangsúlyozta, hogy – miközben romák elleni iparszerű népirtásról nálunk nem lehet beszélni – történtek dokumentálható, bizonyítható vérengzések.
Jehova Tanúiról szólva Csapody Tamás elmondta, hogy ennek a kisegyháznak a tagjai nem fogadták el a trón és az oltár, az állam és az egyház szövetségét. A katonai szolgálat megtagadása miatt „nemzethűség szempontjából” megbízhatatlannak minősültek, közrend-, állam- és rendszerellenes magatartással vádolták őket. 1939-ben, amikor nálunk törvényt fogadtak el Jehova Tanúi és más kisegyházak ellen, a németországi koncentrációs táborok foglyainak már mintegy 5-10 százalékát Jehova Tanúi tették ki.
Megúszhatták volna a retorziókat, ha aláírnak egy papírt a hitelveik megtagadásáról, de csak nagyon kevesen éltek a lehetőséggel. Az áldozatok emlékét ma már a Páva utcában és Vas megye két városában is emléktábla őrzi. A helyi sajtó híradása szerint Deli Lajos, egy húszéves bókaházai földműves Jehova Tanújaként lelkiismereti okokból ásót sem vett a kezébe: semmilyen formában nem akart részt venni egy katonai célokat szolgáló árokrendszer kialakításában. A nyilasok két héttel a szovjet csapatok megérkezése előtt példát statuálva kivégezték Sárváron. Hasonló okokból gyilkoltak meg 1945 márciusában Körmenden három fiatalembert: Hőnisch Antalt, Szabó Bertalant és Zsondor Jánost. Sárváron 2011-ben, Körmenden tavaly avatták fel emléktáblájukat, mindkét eseményen beszédet mondott Szita Szabolcs, a Páva utcai emlékközpont volt vezetője.
Az orosz frontra kivitt és megölt Jehova Tanúinak nincs emléktáblájuk. Nevük esetenként a hősi halált halt katonák között bukkan fel, holott éppen a fegyverfogás és katonaság teljes elutasítása miatt végezték ki őket. Csapody Tamás megfogalmazása szerint az életüket adták azért, hogy ne legyenek katonai hősi halottak. Úgy látszik azonban, haláluk után sem sikerült kitörniük abból a körből, ahova nem akartak tartozni.
