Csapdahelyzet

Csalódást okozott Varga Mihály. A pénzügyminisztertől megszokhattuk, hogy a kormányfő minden óhaját gondolkodás nélkül végrehajtja, de közben igyekszik valamilyen magyarázatot adni a döntésekre, még akkor is, ha azok a költségvetés, a vállalkozások és a lakosság számára egyaránt kedvezőtlenek.

Orbán Viktor utasításai mindezt felülírják. A tárcavezető a minimálbérről és a garantált bérminimumról szóló megbeszélések kudarcát azzal indokolta, hogy „az idei (2019-es) bértárgyalások a Versenyszféra és a Kormány Állandó Konzultációs Fórumán folytatódhattak a kiváló makrogazdasági adatoknak köszönhetően, mely feltétele volt a tárgyalások újraindításának. A munkáltatói és a munkavállalói érdekképviseletek között az egyeztetések azonban nem vezettek eredményre.”

Az ok és az okozat ezúttal a csúsztatás iskolapéldája. A tavalyelőtti megállapodás ugyanis két évre, 2019-re és 2020-ra köttetett, és azt tartalmazta, hogy a minimális béreket 8-8 százalékkal kötelesek emelni a munkáltatók. Igen ám, de ezen a 2018 végi, verőfényes vasárnapon arról is döntöttek, hogy „ha az infláció, a GDP-növekedés és a termelékenység növekedésének mutatószámai közül bármelyik legalább 1 százalékkal, vagy a 3 mutató összesen legalább 2 százalékkal eltér az előrejelzéstől, úgy a 2020-ra vonatkozó mértékek újratárgyalandók.” Márpedig a prognózis – mint azt hat hete a Pénzügyminisztérium hivatalosan be is jelentette – rossznak bizonyult, a mutató a várakozásoktól nem 2, hanem nagy valószínűséggel 2,6 százalékkal tért el a 2019-ben. Ebből világosan látszik, hogy akkor a minimális béreknek sem 8 százalékos, hanem ennél nagyobb mértékben kellene emelkedniük.

S itt lelhető fel Varga Mihály – valójában a kormányzat – csalódáskeltő eljárása. Megszegik a korábban közmegegyezéssel létrejött megállapodást, és a miniszter mindezt az általa is kiválónak deklarált makrogazdasági eredmények tudatában teszi. A munkavállalói érdekképviseletek ellenében: szembe mennek azokkal az alkalmazottakkal, akiknek talán volt némi részük az 5 százalék körüli éves GDP növekedésben, s akik ugyanakkor elszenvedői az Európai Unió egyik legmagasabb inflációjának. De odakoppintottak a munkaadók orrára is azáltal, hogy a szociális hozzájárulás újabb csökkentését nem januárra, hanem csak júliusra tervezi a kormány. Igaz, az eredeti megállapodásban is erről volt szó, ugyanakkor a munkáltatók kompenzációt vártak azért, hogy esetenként bérharcok árán, de évek óta két számjegyű százalékos mértékben emelik az átlagfizetéseket.

Ma nem prognosztizálható, hogy a magyarországi és a nyugat-európai bérek közötti szakadék mikor mérséklődik számottevően. Mégis, a magyar munkaerő olcsó „ára” már megközelíti azt a szintet, amikor a korábbi előnyünk elveszni látszik. A befektetők a hatékonyságukat számolgatják, a külföldön dolgozó magyarok pedig azt, hogy a viszonylag még mindig alacsonynak tűnő bérek mellett hazatérjenek-e vagy sem. Ez a közepes jövedelem csapdája, amely a kormányzati politika színezetétől függetlenül, precízen működik.