A börtön nem alibi

Publikálás dátuma
2020.01.04. 13:30
A fotón Karig Sára Karig Júliával
Fotó: A CSALÁD TULAJDONA
1988/89-ben az Oral History Archívum megbízásából Bakonyi Éva nagy életút-interjút készített Karig Sárával. Miként a magnófelvételek nyomán megszerkesztett szöveg mutatja: nem szenvedtek témahiányban, a mondandóból csaknem hatszáz oldalra futotta.
Karig Sára, ha rajta múlt, mindig az események fősodrában mozgott. Szegedi diákként szoros kapcsolatba került Szentgyörgyi Alberttel és családjával, megismerkedett az egyetem tehetséges fiataljaival: Radnóti Miklóssal, Tolnai Gáborral, Ortutay Gyulával. A második világháború idején először a lengyel menekülteket, később az angol hadifoglyokat segíti, majd zsidó gyerekek mentésében vesz részt, igazolványokat hamisít, élelmiszert, gyógyszert szerez a rászorultaknak – később a Jad Vashem méltán tüntette ki a Világ Igaza címmel. A háború után a szociáldemokrata párt aktivistája, s a kékcédulás választások elleni tiltakozása is szerepet játszott abban, hogy a szovjet hatóságok elhurcolták, s közel hét évig – tárgyalás és ítélet nélkül – főként egy vorkutai munkatáborban dolgoztatták. A szerencse lánya, mint önmagát nevezi? Vorkuta az északi sarkkörön túl fekszik, a tél szeptembertől júniusig tart, a szörnyű hideg, a megerőltető fizikai munka és a lelki stressz aláássa Karig Sára egészségét, vészesen lefogy, súlyos műtéteken esik át, haza már gyakorlatilag rokkantan érkezik. Senki sem csodálkozhatna tehát, ha hátralévő életében szívből gyűlölne bármit, ami a szovjet rendszerre, az oroszokra emlékeztetné. Ilyesmi azonban roppant távol áll tőle: az oroszokra egy rossz szava sincs, fejtegetéseiben megértéssel övezi őket, a nyelvüket és kultúrájukat pedig kifejezetten szereti. Néha úgy beszél a lágeréveiről, mintha a sorstól kapott volna egy különös lehetőséget egyedülálló tapasztalatok szerzésére. Ez a tolerancia már önmagában is meglepő, az pedig gondolkodásmódjának már tényleg egészen kivételes sajátossága, hogy hazajövetele után felvételét kéri az MSZMP-be, mondván: „Vorkuta után mindenki azt hitte, aki valaha is ült börtönben, hogy ez neki jogot ad arra, hogy hozzám eljöjjön, és azt mondja, hogy ’mi’. Tekintettel a jólneveltségemre, nem mindenkinek mondtam azt, hogy a börtön nem alibi.” A súlyos megpróbáltatás – világnézeti és erkölcsi szempontból – nem teremthet közösséget, a szenvedés semmikép sem lehet a gyengébb teljesítmény, a hitványabb minőség menlevele. Korán kialakult, tudatosan vállalt baloldaliságát élete végéig következetesen megőrizte, sosem adta fel az elesettek iránti szolidaritást. A pártba való jelentkezése az egyéniség legbelső magjából fakad, s így távolról sem valamiféle konjunktúrához való igazodást jelez. Életigenlését a legmostohább, legkilátástalanabb körülmények közepette sem veszíti el, magatartását szüntelenül valamiféle sztoikus derű jellemzi: „ez az én életem szintén, ha itt is kell leélnem és itt meg kell halnom, nekem akkor sem adnak más életet, ez van, és ezt nekem kell élni”. A sok-sok rossz között, miként erre konkrétan utal, a parányi jót is képes értékelni. Emlékei ennyiben különböznek a horrorisztikus Gulag-történetek jól ismert változataitól. Az pedig, hogy egészségének maradandó károsodása ellenére mégiscsak túlélte a sarkköri munkatábort, részben bizonyosan ennek a példaszerű – egyenesen csodálatra méltó – mentalitásnak köszönhető. Karig Sára tehát valamiképpen mégiscsak „a szerencse lánya” volt. Az ilyen jellegű könyv évszámok, események, nevek sokaságát tartalmazza. Az alapanyag, a szalagra rögzített élő beszéd pedig szükségképp tartalmaz ismétléseket, szeszélyes témaváltásokat, nem mindig egyértelmű utalásokat. Szerkesztés, bőséges filológiai apparátus nélkül tehát a szöveg egyszerűen kezelhetetlenné válna. Ezért külön is kiemelendő, hogy a sajtó alá rendezés, a jegyzetelés nagy munkáját Schmal Alexandra végezte.   Infó:  Karig Sára: A szerencse lánya Magvető, 2019)  

Best of: Szolid hanyatlás

Publikálás dátuma
2020.01.04. 12:30

Fotó: DERNOVICS TAMÁS / MAGYAR ÉPÍTŐK
A 2019-es év kulturális összefoglaló sorozatának befejező része a komolyzenéé.

Melyek voltak az év legjelentősebb, esetleg művelődéstörténeti jelentőségű eseményei?

Gwendolyn Masin magyar származású holland hegedűművész: 2019 nagyon izgalmas volt számomra, több mint 80 koncertet adtam szerte a világon, beleértve a Budapesti Tavaszi Fesztivált, de Európa más részeit és Ázsiát is. Ezen kívül tévé és rádió élőközvetítésekben is játszottam. Lehetőségem volt, olyan zenészekkel, komponistákkal együttműködni, akiket régóta ismerek, de eddig még nem adatott meg az alkalom, hogy együtt dolgozzunk, izgalmas projekteket tudtunk megvalósítani nagy színpadokon.  Horváth László, a Fonó igazgatója: A Héttorony Fesztivál nyitókoncertje, amely a kakasdi Faluházban volt: a Dalinda, a három tagú magyar női énekegyüttes és az Iberi grúz férfikar közös koncertje.  Hollerung Gábor, a Budafoki Dohnányi Zenekar ügyvezetője, karmestere: 50 év után búcsúzott Zubin Mehta az Izraeli Filharmonikusoktól a Müpában Mahler 3. szimfóniájával. Amit ott hallottam, bizonyítéka volt annak, hogy mi tud történni akkor, ha egy zenekar és a karmestere évtizedeken át működik együtt: magával ragadó, megrázó, felemelő előadás volt. Nekem, aki harminc éve vagyok az együttesemmel, nagyon fontos visszajelzés volt, hogy milyen értéket tud teremteni, ha egy zenekar összeforr a vezetőjével.    z. Tóth Antal, a Café Momus internetes komolyzenei portál szerkesztője: 2019-ben valahogy nem találtak meg olyan előadások, melyek kiemelkedtek volna az elmúlt évtizedből. Általánosságban szolid hanyatlásnak értékelem a tavalyi esztendőt néhány jelentősebb eseménnyel, de ezek átlaga – meglátásom szerint – nem érte el a korábbi évek leginkább kiemelkedő produkcióinak színvonalát. Hiányzottak tavaly az olyan átütő új előadások - mint amilyenek pl. a Kocsis fémjelezte R. Strauss-operák, vagy a Wagner Napok fontosabb előadásai (az idei évben csak utánjátszások történtek), és Wolf Olasz daloskönyve Diana Damrau és Jonas Kaufmann előadásában voltak -, melyeket előadástörténeti szempontból kiemelkedőnek minősíthetnék, melyek akár évekre előre meghatározzák az interpretáció helyét a magyar kultúrtörténetben. Meglátásom szerint a 2019-es év zenei eseményei közül leginkább az alábbiak emelkedtek ki: Muszorgszkij Hovanscsinájának Kovács János vezényelte előadása a Tavaszi Fesztivál alkalmával a Müpában; Kolonits Klára és Zsoldos Bálint Liszt-dalestje a BMC-ben szintén a Tavaszi Fesztiválon; Jean-Baptiste Lemoyne Phaedra című operája Vashegyi György vezényletével a Müpában; Martha Argerich és a Liszt Ferenc Kamarazenekar koncertje, amelyen Takács-Nagy Gábor vezényelt a Zeneakadémián. A vendégjátékok közül a legizgalmasabbnak ítélem a Londoni Szimfonikus Zenekar Bartók-Bruckner estjét, amelyen Simon Rattle-t láthattuk az együttes élén a Müpában; Jordi Savall és az Hespérion XXI koncertjét a Zeneakadémián; Csajkovszkij Jolanta című operájának koncertszerű előadását Valery Gergiev vezényletével és az ő Mariinsky Zenekarával a Müpában. A zenés színpadi előadások közül 2019-ben számomra leginkább meggyőző a Szegedi Nemzeti Színház két Puccini-egyfelvonásosa volt, amelyet Göttinger Pál rendezett, és amelynek előadásain Pál Tamás és Kardos Gábor vezényelt felváltva.  
búcsúzott Zubin Mehta az Izraeli Filharmonikusoktól a Müpában Mahler 3. szimfóniájával

Mi hiányzott a legjobban?

Gwendolyn Masin: A sok turné miatt nem volt időm arra, hogy minden tervemet megvalósítsam. Ez azonban luxusprobléma!  Horváth László: Semmi: soha ilyen termékeny évünk nem volt! Csak novemberben négy elismerést kaptunk: Magyar Brands díj, Womex Top Label díj, Fesztiválszövetségi díjak; a Héttorony Fesztivál a Fonó Kárpát-medencét körbejáró nemzetközi zenei-építészeti fesztiválja megkapta a Magyar Fesztiválszövetség elismerő oklevelét, ahogyan a ház másik saját szervezésű fesztiválja, a Budapest Folk Fest is; A Magyar Brands zsűrijétől harmadszorra is elnyerte a Fonó a legjobb magyar márka elismerést fogyasztói kategóriában. A Fonó, mint kiadó az idei lemezsikerek alapján felkerült a WOMEX (World Music Expo) legjobb 20 kiadót listázó nemzetközi Top Label válogatására, ahol egyedüliként képviseli nemcsak a magyar, hanem a teljes közép-kelet-európai piacot is. Sikerrel működik továbbra is a szegedi Fonó Klub rendszeres koncertekkel és táncházakkal és novemberben sikeresen elindult a kolozsvári klub is a Rhédey Caféban, a Dresch Vonós Quartet koncertjével. Hollerung Gábor: A szabadság. Szinte végig dolgoztam az egész évet, amire tulajdonképpen büszkék lehetünk, hihetetlen, mi minden történt, menyit játszottunk. De a pihenést, a szabadidőt nélkülöztem.  z. Tóth Antal: Tragikusan hiányzik az Operaház, melynek átadása a bizonytalan jövőbe nyúlt, miközben 2018-ban már elkezdték hirdetni a felújítás utáni előadásokat – 2019 májusára. Az évad blamájának minősítem, hogy ezeket a produkciókat az Erkel Színházba kellett áttelepíteni, s ezzel párhuzamosan előadások tucatjait kellett megváltoztatni. Most csak annyit tudunk biztosan, hogy az Operaház felújítása nem fejeződik be 2020-ban. Ehhez hasonlóan járt az Eiffel Műhelyház, mely ígéretes próbaidőszak után tavaly nyáron újra bezárt, s az őszre tervezett előadások elmaradtak. Pedig ez a projekt sikernek indult, mert az Operaháznak egy gyakorlatilag a fennállása óta meglévő gondját, egy igazi kamaraszínház hiányát sikerülhetett volna végérvényesen orvosolni az egykori MÁV Járműjavító Csarnok nagyszabású átalakításával. Csak remélni lehet, hogy 2020-ban beindul az üzemszerű működés. Ezzel párhuzamosan egyre fájóbban lehetett érezni az Operaház egészét átfogó művészeti koncepció hiányát. Mintha a korábban mindenáron történő erőltetett repertoárcsere önmagában művészi tett lett volna. A létrejövő produkciók leginkább a színpadi megvalósítás elégtelenségeiről, az ún. rendezői színház öncélú túltengéséről szóltak.  

Mi volt az év szomorúságra, elkeseredésre vagy vidámságra, boldogságra okot adó eseménye?

Gwendolyn Masin: A legmeghatározóbb koncerteket akkor adtam, amikor terhes voltam a fiammal, Ysaÿe Nevin Wilde Masinnal, aki egy hónappal az utolsó után született december 10-én. Horváth László: Az Ozora fesztivál mindig feldob, a Sziget viszont óriási csalódás volt: hajógyári-szigeti búcsú lett az amerikai elvárásokat kiszolgálva. Hollerung Gábor: Az év választóvonal volt az előadóművész szervezetek számára a TAO megszüntetése miatt. Számomra a legfájdalmasabb az volt, hogy a magyar zenei élet, a zenekarok nem tudtak ebben a kérdésben közös álláspontot kialakítani. Úgy látom, hiányzik a szakmából az a képesség, hogy a személyes érdekeket félre téve közös nevezőt találjunk, közös javaslatokat tudjunk tenni, egységesen tudjunk cselekedni. z. Tóth Antal: Ami a legdühítőbb, hogy 2019-ben folytatódott a teljes kulturális életben már korábban elkezdődött trend: komoly marketingakciókkal elfedik, hogy a közönség elé tálalt termék valójában bóvli. Koncertek, színpadi produkciók jelentek meg olykor hatalmas kampánnyal beharangozva, de valójában ezek minősége felettébb megkérdőjelezhető. Ez előfordult egy-egy (erősen leszálló ágban lévő) világsztár szólista vagy együttes vendégjátékának esetén, de volt olyan nagy hírveréssel beharangozott zenés színpadi produkció is, mely valójában jó esetben átlagos színvonalat takart.  
Szerző
Témák
zene komolyzene
Frissítve: 2020.01.07. 13:01

Erkölcsön és jogon túl - Koldusopera Budaörsön

Publikálás dátuma
2020.01.03. 13:00
Brasch Bence
Fotó: Borovi Dániel
A kisebb döccenők ellenére markáns és hatásos Koldusoperát rendezett Fehér Balázs Benő Budaörsön. Az előadás több remek énekesi teljesítményt is magáénak mondhat.
Előbb a has jön, aztán a morál – hasít a fülünkbe Brecht igencsak időtálló mondata a Koldusoperából. Fehér Balázs Benő rendezése Budaörsön kellően szikár és szókimondó. A lényeg érdekli. A korrupció és a gátlástalan hatalmi összefonódás. A történetet egy jókora rendezvénysátorban játszatja, hátul a helyi fúvós zenekar szolgáltatja a zenét. Olykor később színészi feladatokat is kapnak. A színpad előtt a zongoránál ül a zenei vezető Dargay Marcell és a a soron következő jelenetet ő konferálja fel mikrofonban. Itt mindenki szerepet játszik. Bicska Maxi (Brasch Bence) a főbűnöző kopasz, a rendőrkapitány Tigris Brown (Chován Gábor) fekete parókában. Kettőjük közül az előbbi a markánsabb, ő mozgatja a szálakat, utóbbi inkább szánalmas bábfigura. Brasch Bence képes elhitetni, hogy mindent ő irányít, még akkor is, ha óvatlanságát árulással honorálják. Kiválóan énekel, akárcsak Polly (Kurta Niké). Nagyon jól állnak mindkettőjüknek Kurt Weill dalai. Magukra formálják, szenvedéllyel, erővel, érződik, hogy ők akarnak valamit. Közben persze átsüt a mondatok mögötti irónia is.
A Koldusopera alaphelyzete ugyanis önmagában abszurd, olyannyira, hogy nem lepődünk meg azon, ha időnként az életben is valamennyire visszaköszön. Az ugyanis, hogy a főbűnöző és a rendőrkapitány cimborák, sok mindet kifejez. Mint ahogy Eörsi István remek fordítása is. Nincs már itt különösebb kiút. A koldusok hálózatban nyomulnak, és csak a főnök járhat jól. Ki más? Ilyés Róbert a „Koldusok barátjaként” az előadás egyik pontján kiszól a nézőkhöz és nemzeti konzultációt tart. Arra kíváncsi, hogy mennyi a nézőkben az elesettek iránti jó szándék. Hát az eredmény elég elkeserítő. Igaz a jó szándékból talán nincs hiány, de hogy ebből valódi gesztus és adakozás legyen, az már nem annyira reális. Megerősítve tehát Peacock alapmondása, vagyis egyre vadabb dolgokat kell kitalálni, ahhoz, hogy az emberekben felkeltsék a részvétet. Celia Peacock (Takács Katalin) próbálja fenntartani a a tisztességes család látszatát, de ezt ő maga sem gondolja komolyan. Kocsma Jenny (Spolarics Andrea) pedig elsősorban a túlélésre játszik, de mindig játszmákra kényszerül. Amikor épp benne van valamiben azt komolyan gondolja, de aztán később a fontosabb szempontok felülírják a korábbi álláspontot. A végén elhangzik a záródal és aki még azt gondolná, hogy létezik mesebeli fordulat, hamar rájöhet, hogy csak az élet farkastörvényei számítanak. És az, mint nap, mint nap látjuk, túl esik a jogon és erkölcsön! Igazából mindenen!

Info

Kurt Weill, Bertolt Brecht Koldusopera Budaörsi Latinovits Színház Rendező: Fehér Balázs Benő 

Szerző