Feleségem (a Lány) és én mindketten annyira helyben vagyunk

Tandori Ágnes ötven éven át volt Tandori Dezső társa a magánéletben, az alkotásban és a játékban. Január elsején elhunyt a "Lány", aki Schopenhauert fordított és verebet nevelt.

"Tandori Ágnes (azaz feleségem) 1967-ben költözött ide, ahol most is lakunk. Halott madarakkal természetesen én kezdtem (kezdhettem) előbb foglalkozni, a verebeket mindig eltemettem. ... Mikor Tandori Ágnessal 1975-ben (ha jól mondom) felfedeztük az itt szemben a fára felakadt verebet, (spárgát kötöttek a lábára, így adódott a fölakadás) aztán lesegítettük onnét, meg mikor Musilt, stb fordítottam, s hogy ép ésszel bírjam (?!), a párkányon verebeket etettem, etettünk, akkor küldte nekünk a Madárkirály előbb Flórit, aztán Szpérót. Ez 1977-ben teljesen meghatározta az életemet, és másik terjedelmesebb projektem, projektünk, a Nagy és a Kis Koala Bajnokság (Tandori Ágnessal játsszunk két húsz-húsz klubos ligával) mellett körülbelül az egyetlen, ami nekem igazán van, amiképpen a műfordítás az, amit munkának tudok tekinteni. Az etetőterepet Tandori Ágnes alakította ki (hivatalba játván). ... Azt követően, hogy Szpéró meghalt (1988), sokban megváltozott az életem, érdemileg az etetést is abbahagytam. Tandori Ágnes a madarak kinti segítését máig nem adta fel. Sok madarunkat leltük ezen a környéken, illetve sírjaik a tereptől jó kilométernyire lapulnak. Jelenleg idehaza egyetlen verebünk van, Totyi, és nem is akarunk többet. Huszonnegyedik éve élünk kismadarakkal szimbiózisban, mind sérült, rászoruló volt." (Tandori Ágnes és Tandori Dezső projektje - részlet. A szöveg a Liget Galéria kiállítására készült a kilencvenes években. A kéziratot legutóbb tavaly ősszel láthattuk kiállítva a Tabáni Kuczkó Tandori-sorozatán, ott fotóztam le az esküvői fényképeikkel együtt, egy hosszabb interjúra készültünk.)

Tandori Dezső felesége, lánykori nevén Nagy Ágnes 1942. október 28-án született, Pécsen. Francia-német idegennyelvű levelezői diplomájával előbb a Malévnél, aztán az Iparművészeti Vállalatnál dolgozott. Innen mondott fel a '70-es években - akkoriban ez nem volt szokás -, hogy szellemi szabadfoglakozásúként, íróként és fordítóként segítse a Tandori-művek megszületését. A tavaly februárban elhunyt íróval 1967-ben kötött házasságot, azóta volt állandó társa a gombfocizásban, a kártyabajnokságokban, a madarak istápolásában és a műfordításban. Amikor néhány hete a férjére emlékező Müpa-est után elmeséltem neki, hogy nevét először Lénárd Sándor A római konyha című humanista remekművében láttam leírva, nevetve mondta, hogy "azt Dezső azzal a feltétellel vállalta, ha én leszek a társfordító. Félt a receptektől. Sokat dolgoztunk együtt, de az olyankor nem munka volt, hanem csak élet." A világ mint akarat és képzet úgy hömpölyög magyarul, hogy teljesen el lehet bizonytalanodni - vajon nem ők ketten írták-e Arthur Schopenhauer álnéven. Mert ez a két örökgyerek-mindigfelnőtt így fordította a német filozófia nyelvét: "miként az idő, a tér is, s mint ez, minden más is, ami benne és az időben egyszersmind van, minden tehát, ami eredetekből és motívumokból fakad, csak viszonylagos létezést mondhat magáénak, s csak egy másik által és egy másikért, hozzá hasonlóért, vagyis csak ugyanígy fennállóért van."

„Amire itt törekszünk: legyen emléke, nyoma annak, milyen is – volt – nálunk ez a madárvilág… De senki ne gondolja, hogy ha elolvassa a könyvnek akár minden egyes szavát, kezében lesz a módszer, miként lehet ezt így csinálni. Amit mi csinálunk, vagy ami – még pontosabban – velünk történik, sokkal egyszerűbb dolog annál, semhogy könyvből kellene tanítani. Nemcsak kapcsolatokról számol be könyvünk, de maga is kapcsolat akar lenni. Nem akarunk mi egyebet, mint hogy azok, akiket ez érdekel, egy kicsit így is elgondolkozhassanak a maguk hasonló dolgairól." - mondják közösen jegyzett könyvükről (Madárnak születni kell) 1986-ban.

Úgy tűnhet, mintha a madarak mindent pótoltak volna, de nem. "Nem lett gyerekünk. Lehetett volna, de nem lett. Dezső azt mondta, hogy olyannak, akinek a feje állandóan tele van valamivel, nem való a gyerek, mert annak a gyereknek nem lesz apja, csak egy író a lakásban. Ehhez tartottuk magunkat. Kár."

Férje halála óta Tandori Ágnes többször is említette ezt, úgy érezte, az érzelmei így csak a múlthoz kötik. Pedig látszólag örült a szép megemlékezéseknek, mindegyiken ott volt, a kiállításokon is, a felolvasásokon is, várta a Tiszatájnál készülő új Tandori-kötetet, erőt gyűjtött a hatalmas - elképzelhetetlen méretű - hagyaték rendezésére. Legpontosabban talán Tóth Ákos, Tandori Dezső monográfusa jellemzi a Tiszatáj Online-on az elhunyt szerepét: "nehéz érzékeltetni Tandori Ágnes hozzájárulásának jelentőségét Tandori Dezső életműve szempontjából: szinte szótlan, de kitartó jelenléte, mely öt évtizeden keresztül Tandori minden emberi-művészi kísérletében megbízható és méltó támogatást jelentett, valójában ugyanis Tandori művészi univerzumának keretei közt – a korai nagyregények és hosszú versnaplók lapjain – mutatkozik érvényes alakjában, és van maradandó módon megörökítve. A Lány, Másikunk, Madame D’Array, Tradoniné, T. Á., stb., annak a titokzatos élőnek megannyi, igazinál igazabb neve, ki 2020. január 1-én végleg megtért Övéihez.”

Létezik-e nagyobb kapocs, erősebb szerelem annál, amikor egy hetven éves asszonyt továbbra is Lányként említ a férje, és az egyik a másikat Másikunknak érzi? "Mindketten, feleségem (a Lány) és én mindketten annyira helyben vagyunk, miért lennénk valahol máshol, bárhonnét is távol" - írja Tandori a Helyből távol című kötetben, majd ugyanitt megemlíti, hogy "nevetünk valami ostobának hangzó buszfeliraton", "s hogy miért nyújtja előre a feleségem a taxiban a kezét a vállamra, minden olyan érthető".

A feleség érdeklődése és figyelme éppoly szerteágazó volt, mint férjéé. A műszaki tudományok, a vak verebük miatt a látás lélektana és a Braille-írás, a kortárs kultúra, a nyelvek, a sportok és az emberek - szisztematikusan írt, néha rajzolt, máskor fényképezett, hivatalba járt, szakanyagokat, lektűrt és szépirodalmat fordított, beszélgetett az utcán és amikor kellett, Tandori vállára tette a kezét.

Búcsúzzunk tőle könnyed humorú saját szövegével. Az idézett írás Tandori Dezső A semmi kéz kötetében jelent meg tőle, Pipike címmel, és többek között Pándikáról, a vak ismerősükről szól. "Férjem is megkereste több alkalommal, szeretettel elbeszélgettek. Egy ilyen társalgás közben adódott a következő kedves kis sztori. Férjem: Pándika, olyan csúnya, rossz a világ, ne sajnálja, hogy nem látja a dolgokat. Pándika: Behunynám a szemem."

Tandori Ágnes mostanra elfáradt. Egyedül maradt. Behunyta a szemét. Legyen neki - is - könnyű most már.