A nincs gyakorlata

Morog a Fidesz hátországa. Hiába próbálta a kormányfő kiütés helyett legalább pontozásos győzelemnek beállítani az októberi helyhatósági választásokat, a centrális erőtér a kormányoldal szerint is megszűnt, s akadt, aki kimondta, ez vereség volt. Orbán Viktor tudja ezt, a sarokba szorulás legkisebb jelére kíméletlenül hadakozni kezdett.

Nem gondoljuk, hogy a Fidesz „galambjai” és „héjái” egymásnak estek, s hogy kérdéses, a konszolidáció, vagy a keményebb kéz volna-e a jövő. Ez már 2010-ben eldőlt: konszenzuális kormányzásról szó sem lehet. Céltalan hát Bencsik Gábor javaslata (Magyar Nemzet): adódhatnak helyzetek, amikor vissza kell vonulni, olykor le kell nyelni a békát, vagy éppen bevallani, hogy hibáztunk. Nincs az a béka, amit a kormányfő lenyelne, nincs az a hiba, amit elismerne, főként nem úgy, hogy elkezdje tisztelni agyongyalázott ellenzékét.

Bencsik reménykedik, hogy „újra eljöhet az aranykor”, ha a „változva megőrzés” jegyében a jobboldal visszatérne az alapokhoz. Aczél György feleslegesen morogna a „megszüntetve megőrizni” jelszavának kisajátításán: nem léteznek ugyanis ilyen alapok. Nem is az alap, hanem az a politikai hegemónia reccsent meg októberben, amelyre a még intakt parlamenti hegemónia épült, s hiába a politikai ellenzék kisebbségi jogainak korlátozása – amivel a magyar parlamentarizmus látszata is megszűnt létezni –, ha egyszer a fej alatt megroppan a törzs, és vidékről mind többen kritizálják nemcsak a központ gyámkodását, hanem már a pártvezetőt is, aki „elszakadt a valóságtól”.

Ez az elszakadás ismerhető fel Gulyás Gergely kancelláriaminiszter tanácstalan szavaiban is: változásra van szükség a kormánykommunikációban. „Jó kormányzati teljesítménnyel, ennek érthető kommunikációjával és kézzelfogható eredményekkel lehet választást nyerni 2022-ben”. Feloldhatatlan paradoxon: a propagandakormányzás megbukik a sikertelen kommunikáció miatt, de a nemzet egészét tekintve sikertelen kormányzást nem lehet propagandával helyettesíteni. A rezsi- és menekültellenes propaganda politikai sikereket hozott, de a kormánypárt azóta sem talál ezekhez hasonló, közvéleményt tematizáló témakörre.

A magyar jobboldal legnagyobb gondja, hogy nincs jobboldali ideológia, amelyre építve pragmatikusan kormányozni lehetne. Ez az ideológia 1945-ben megszakadt (amint 1948 után a magyar baloldali is), és hiába keresi a folytonosságot a kormányzat Horthy Miklós – valójában Bethlen István – szellemiségének restaurációjában. (Spiró György a színháztörvény kapcsán nyilatkozta: nem látja világosan, hogy a szinházvezetőknek miféle ideológiát kellene elsajátítaniuk, és miféle darabokat kellene játszaniuk. „Nevek vannak, akikben megbíznak és nevek, akikben nem bíznak meg... De ennek valóságos szellemi tartalma nincsen.”)

A jobboldali politika bukásra van ítélve, aminek döntő jele, hogy a saját táborának hite megbicsaklott. Konszenzuális politika kellene, ha hinne benne az ellenzék, ha képes volna rá a kormánypárt. De: sem hit, sem bizalom, sem akarat.