Előfizetés

Mohóság

Állami cég perel állami hivatalt. Nem mindennapi eset, de hamarosan mégis bíróság elé áll egy kormányhivatal, mert nem átallott a kisembernek kedvező határozatot hozni. Nem tisztünk védeni az állam meghosszabbított karjaként működő, minden ügyintézésfajtát maga alá gyűrő intézményt, de az M85-ös autópálya építését kísérő kisajátítási eljárásokban a valós árhoz közelebb álló kártalanítási összeget ajánlott, mint amennyit a kisajátítást kérő állami autópálya-beruházásokat intéző cég meg akar adni. 
Amióta létezik szabályozás a kisajátításra – úgy 150 éve –, mindig az „azonnali, feltétlen és teljes” kártalanítás érvényesülésével voltak gondok, különösen a „teljes” hagyott kívánnivalót maga után. A Sopront elkerülő út építése is előhozta ezeket a feszültségeket a kisajátító és a telektulajdonosok között, a felperes Nemzeti Infrastruktúra Fejlesztő Zrt. a közvélekedés szerint most is áron alul igyekszik megszerezni a nyomvonalba eső és az azt övező területet. A telektulajdonosok szerint sérelmesen alacsony ár miatt azonban egyezség nem született, a kormányhivatal új értékbecslést végeztetett, ami furcsa módon a dupláját hozta ki a kifogásolt ajánlati összegnek. 
A kisajátítás tehát a szakértők csatája is. A kezdeti időkben a szakértőt/értékbecslőt feleskették, hogy döntése megkérdőjelezhetetlen legyen, ha pedig csalt, annak súlyos következményei voltak. Ma ennek a hagyománynak nyoma sincs. A Nif debreceni szakértője se nem rosszabb, se nem jobb, mint a kormányhivatal által felfogadott szolnoki stáb, és a telektulajdonosok is igényelhetnek új értékbecslőt, aki mondhat egy harmadik árat. Ami biztos, hogy az állami intézményeknek, cégeknek az utolsó fellebbezési lehetőséggel is élniük kell, mert önként nem veszíthetnek, hisz a köz nevében cselekszenek. Csak kérdés: a soproni elkerülőnél a Nif mit ért a köz alatt, kinek az érdekében lép fel?

Egység, kétség

Az ég óvja meg az ellenzéket attól, hogy egy Vona Gábor és Gyurcsány Ferenc víziói közötti választássá redukálódjon az útkeresés. Utóbbi szerint közös lista és közös miniszterelnökjelölt kell, ami, ha tőle halljuk, kimondatlanul is azt jelenti, hogy a kormányfő-aspiránst a legerősebb (?) párt jelöli. Erről pedig a rutinos szavazónak óhatatlanul eszébe jut 2014 tavasza, meg az, hogy hogyan lett Bajnai Gordon helyett Mesterházy Attila a listavezető. 
Vona, aki immár másfél éve dicséretes önmegtartóztatással marad távol a ringtől, és eddig kibicként sem kiabált be az illendőnél többször, most a nevére vette a másik lehetőséget: két lista, „régiek” és „újak”. Az egykori Jobbik-vezér annyiban következetes, hogy 2018-ban is ő fúrta meg a pártján kívül valamilyen mértékben mindenki által szorgalmazott ellenzéki egységet (ha még emlékszünk, az LMP nagy hatalmú kongresszusa is azt a feltételt szabta, hogy rendben, de akkor a Jobbik is legyen benne) – a következmények ismertek. 
Tavaly az EP-választáson nyerhetett volna a közös lista, de azt az alkalmat mindenki az őszi önkormányzati voksolás helyosztójaként fogta föl. Ráfaragtak (ráfaragtunk), de voltak relatív nyertesek. Például Gyurcsány pártja, amelynek azonban a jó szerepléshez át kellett lépnie a pártelnök árnyékán és a 2014-es logikán. Ez a tapasztalati bázis sem Vonát, sem Gyurcsányt nem igazolja. Botorság azt állítani, hogy sok ellenzéki szavazót távol tart a közös indulás – tavaly októberben nem így látszott. De az sem igaz, hogy bárkire leszavaznak, ha a Fidesz van a szavazólap másik rubrikájában: bárkire azért nem. (Budapesten voltak egészen megalázó vereségek is ott, ahol ezt nem vették tudomásul.)  
A közös listának akkor van értelme, ha létezik (mint ahogy ma még nincs) olyan listavezető, aki az összes ellenzéki párt híveit meg tudja szólítani, sőt a falon túl is figyelnek rá. Vagyis aki tényleg egységes fellépést akar, annak először egy ilyen nevet kell bemondania ahelyett, hogy „a legerősebb párt mindent visz”.

A nincs gyakorlata

Morog a Fidesz hátországa. Hiába próbálta a kormányfő kiütés helyett legalább pontozásos győzelemnek  beállítani az októberi helyhatósági választásokat, a centrális erőtér a kormányoldal szerint is megszűnt, s akadt, aki kimondta, ez vereség volt. Orbán Viktor tudja ezt, a sarokba szorulás legkisebb jelére kíméletlenül hadakozni kezdett. 
Nem gondoljuk, hogy  a Fidesz „galambjai” és „héjái” egymásnak estek, s hogy kérdéses, a konszolidáció, vagy a keményebb kéz volna-e a jövő. Ez már 2010-ben eldőlt: konszenzuális kormányzásról szó sem lehet. Céltalan hát Bencsik Gábor javaslata (Magyar Nemzet): adódhatnak helyzetek, amikor vissza kell vonulni, olykor le kell nyelni a békát, vagy éppen bevallani, hogy hibáztunk. Nincs az a béka, amit a kormányfő lenyelne, nincs az a hiba, amit elismerne, főként nem úgy, hogy elkezdje tisztelni agyongyalázott ellenzékét. 
Bencsik reménykedik, hogy „újra eljöhet az aranykor”, ha a „változva megőrzés” jegyében a jobboldal visszatérne az alapokhoz. Aczél György feleslegesen morogna a „megszüntetve megőrizni” jelszavának kisajátításán: nem léteznek ugyanis ilyen alapok. Nem is az alap, hanem az a politikai hegemónia reccsent meg októberben, amelyre a még intakt parlamenti hegemónia épült, s hiába a politikai ellenzék kisebbségi jogainak korlátozása – amivel a magyar parlamentarizmus látszata is megszűnt létezni –, ha egyszer a fej alatt megroppan a törzs, és vidékről mind többen kritizálják nemcsak a központ gyámkodását, hanem már a pártvezetőt is, aki „elszakadt a valóságtól”. 
Ez az elszakadás ismerhető fel Gulyás Gergely kancelláriaminiszter tanácstalan szavaiban is: változásra van szükség a kormánykommunikációban. „Jó kormányzati teljesítménnyel, ennek érthető kommunikációjával és kézzelfogható eredményekkel lehet választást nyerni 2022-ben”. Feloldhatatlan paradoxon: a propagandakormányzás megbukik a sikertelen kommunikáció miatt, de a nemzet egészét tekintve sikertelen kormányzást nem lehet propagandával helyettesíteni. A rezsi- és menekültellenes propaganda politikai sikereket hozott, de a kormánypárt azóta sem talál ezekhez hasonló, közvéleményt tematizáló témakörre. 
A magyar jobboldal legnagyobb gondja, hogy nincs jobboldali ideológia, amelyre építve pragmatikusan kormányozni lehetne. Ez az ideológia 1945-ben megszakadt (amint 1948 után a magyar baloldali is), és hiába keresi a folytonosságot a kormányzat Horthy Miklós – valójában Bethlen István – szellemiségének restaurációjában. (Spiró György a színháztörvény kapcsán nyilatkozta: nem látja világosan, hogy a szinházvezetőknek miféle ideológiát kellene elsajátítaniuk, és miféle darabokat kellene játszaniuk. „Nevek vannak, akikben megbíznak és nevek, akikben nem bíznak meg... De ennek valóságos szellemi tartalma nincsen.”)  
A jobboldali politika bukásra van ítélve, aminek döntő jele, hogy a saját táborának hite megbicsaklott. Konszenzuális politika kellene, ha hinne benne az ellenzék, ha képes volna rá a kormánypárt. De: sem hit, sem bizalom, sem akarat.