Egység, kétség

Az ég óvja meg az ellenzéket attól, hogy egy Vona Gábor és Gyurcsány Ferenc víziói közötti választássá redukálódjon az útkeresés. Utóbbi szerint közös lista és közös miniszterelnökjelölt kell, ami, ha tőle halljuk, kimondatlanul is azt jelenti, hogy a kormányfő-aspiránst a legerősebb (?) párt jelöli. Erről pedig a rutinos szavazónak óhatatlanul eszébe jut 2014 tavasza, meg az, hogy hogyan lett Bajnai Gordon helyett Mesterházy Attila a listavezető. 
Vona, aki immár másfél éve dicséretes önmegtartóztatással marad távol a ringtől, és eddig kibicként sem kiabált be az illendőnél többször, most a nevére vette a másik lehetőséget: két lista, „régiek” és „újak”. Az egykori Jobbik-vezér annyiban következetes, hogy 2018-ban is ő fúrta meg a pártján kívül valamilyen mértékben mindenki által szorgalmazott ellenzéki egységet (ha még emlékszünk, az LMP nagy hatalmú kongresszusa is azt a feltételt szabta, hogy rendben, de akkor a Jobbik is legyen benne) – a következmények ismertek. 
Tavaly az EP-választáson nyerhetett volna a közös lista, de azt az alkalmat mindenki az őszi önkormányzati voksolás helyosztójaként fogta föl. Ráfaragtak (ráfaragtunk), de voltak relatív nyertesek. Például Gyurcsány pártja, amelynek azonban a jó szerepléshez át kellett lépnie a pártelnök árnyékán és a 2014-es logikán. Ez a tapasztalati bázis sem Vonát, sem Gyurcsányt nem igazolja. Botorság azt állítani, hogy sok ellenzéki szavazót távol tart a közös indulás – tavaly októberben nem így látszott. De az sem igaz, hogy bárkire leszavaznak, ha a Fidesz van a szavazólap másik rubrikájában: bárkire azért nem. (Budapesten voltak egészen megalázó vereségek is ott, ahol ezt nem vették tudomásul.)  
A közös listának akkor van értelme, ha létezik (mint ahogy ma még nincs) olyan listavezető, aki az összes ellenzéki párt híveit meg tudja szólítani, sőt a falon túl is figyelnek rá. Vagyis aki tényleg egységes fellépést akar, annak először egy ilyen nevet kell bemondania ahelyett, hogy „a legerősebb párt mindent visz”.
Szerző
Hargitai Miklós

A nincs gyakorlata

Morog a Fidesz hátországa. Hiába próbálta a kormányfő kiütés helyett legalább pontozásos győzelemnek  beállítani az októberi helyhatósági választásokat, a centrális erőtér a kormányoldal szerint is megszűnt, s akadt, aki kimondta, ez vereség volt. Orbán Viktor tudja ezt, a sarokba szorulás legkisebb jelére kíméletlenül hadakozni kezdett. 
Nem gondoljuk, hogy  a Fidesz „galambjai” és „héjái” egymásnak estek, s hogy kérdéses, a konszolidáció, vagy a keményebb kéz volna-e a jövő. Ez már 2010-ben eldőlt: konszenzuális kormányzásról szó sem lehet. Céltalan hát Bencsik Gábor javaslata (Magyar Nemzet): adódhatnak helyzetek, amikor vissza kell vonulni, olykor le kell nyelni a békát, vagy éppen bevallani, hogy hibáztunk. Nincs az a béka, amit a kormányfő lenyelne, nincs az a hiba, amit elismerne, főként nem úgy, hogy elkezdje tisztelni agyongyalázott ellenzékét. 
Bencsik reménykedik, hogy „újra eljöhet az aranykor”, ha a „változva megőrzés” jegyében a jobboldal visszatérne az alapokhoz. Aczél György feleslegesen morogna a „megszüntetve megőrizni” jelszavának kisajátításán: nem léteznek ugyanis ilyen alapok. Nem is az alap, hanem az a politikai hegemónia reccsent meg októberben, amelyre a még intakt parlamenti hegemónia épült, s hiába a politikai ellenzék kisebbségi jogainak korlátozása – amivel a magyar parlamentarizmus látszata is megszűnt létezni –, ha egyszer a fej alatt megroppan a törzs, és vidékről mind többen kritizálják nemcsak a központ gyámkodását, hanem már a pártvezetőt is, aki „elszakadt a valóságtól”. 
Ez az elszakadás ismerhető fel Gulyás Gergely kancelláriaminiszter tanácstalan szavaiban is: változásra van szükség a kormánykommunikációban. „Jó kormányzati teljesítménnyel, ennek érthető kommunikációjával és kézzelfogható eredményekkel lehet választást nyerni 2022-ben”. Feloldhatatlan paradoxon: a propagandakormányzás megbukik a sikertelen kommunikáció miatt, de a nemzet egészét tekintve sikertelen kormányzást nem lehet propagandával helyettesíteni. A rezsi- és menekültellenes propaganda politikai sikereket hozott, de a kormánypárt azóta sem talál ezekhez hasonló, közvéleményt tematizáló témakörre. 
A magyar jobboldal legnagyobb gondja, hogy nincs jobboldali ideológia, amelyre építve pragmatikusan kormányozni lehetne. Ez az ideológia 1945-ben megszakadt (amint 1948 után a magyar baloldali is), és hiába keresi a folytonosságot a kormányzat Horthy Miklós – valójában Bethlen István – szellemiségének restaurációjában. (Spiró György a színháztörvény kapcsán nyilatkozta: nem látja világosan, hogy a szinházvezetőknek miféle ideológiát kellene elsajátítaniuk, és miféle darabokat kellene játszaniuk. „Nevek vannak, akikben megbíznak és nevek, akikben nem bíznak meg... De ennek valóságos szellemi tartalma nincsen.”)  
A jobboldali politika bukásra van ítélve, aminek döntő jele, hogy a saját táborának hite megbicsaklott. Konszenzuális politika kellene, ha hinne benne az ellenzék, ha képes volna rá a kormánypárt. De: sem hit, sem bizalom, sem akarat.
Szerző
Friss Róbert

Az előítélet hete

Azt állította Maróth Miklós akadémikus, az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat irányító testületének elnöke (a PestiSrácok.hu portálnak), hogy „ha igaz az, hogy a színházak évi 120 milliárdot kapnak, az ELKH hálózata pedig mindössze 17 és felet, akkor itt súlyos aránytalanságok vannak a társadalmi hasznot és egyebeket tekintve.”
Ezzel szemben a tény az, hogy a színházak nem kapnak évi 120 milliárd forintot, hanem a KSH adatai szerint ennek csak a felét, az ELKH hálózata pedig nem 17 és felet, hanem többet, hiszen a tavalyi költségvetésben 28 milliárd forintot vont el a kormány a Tudományos Akadémia kutatóintézeteitől. Az elnök fejében sajnos súlyos aránytalanságok vannak. 
Azt állította továbbá Maróth (ugyanebben az interjúban), hogy „a kereszténység a hittérítést egykor a csodák felemlegetésével végezte, míg az iszlám karddal, tehát erőszakosan”. Ezzel szemben a tény az, hogy a kereszténységhez is rengeteg erőszak fűződik, a keresztes háborúktól kezdve a keresztes hadjáratokig és a zsidóellenes pogromokig. Csodálnám, hogy a tudós Maróth Miklós mindezt elfelejtette volna, de persze vannak még ilyen csodák is. 
Azt is állította Maróth akadémikus (ugyancsak az iszlám veszélyről), hogy „náluk mást jelentenek a vallási parancsok, mint nálunk a lelkiismereti kötelesség. A kötelesség az, hogy ha tanár vagyok, akkor meg kell tartanom az órámat, mert ez a feladatom. Vagy például megírom, megtanulom a leckét diákként, megmosom a kezemet étkezés előtt, mert kötelességem vigyázni az egészségemre, satöbbi – az ilyeneket nem ismerik más kultúrában”.
Ezzel szemben a tény az, hogy de bizony, ismerik. Kezet is mosnak, tanítanak és tanulnak is. Sőt érdekes módon a kínai oktatás a világ legjobbjai közé emelkedett, pedig az nem európai kultúra. De ha iszlám példa kell, a Times nemzetközi egyetemi rangsorában két török egyetem is szerepel az első 500-ban (egyetlen magyarként a Semmelweis), valamint további három a következő százban, ahová a török egyetemekkel együtt a kairói egyetem is befért (az ELTE oda már nem jutott be, csak az első 800-ba). Ja, és majd elfelejtettem, van olyan iszlám világbeli egyetem is, amely a legjobb 250 közé került: a szaúd-arábiai King Abdulaziz egyetem. Gondolom, tele kötelességet nem ismerő tanárokkal és diákokkal.  
Azt állította ezenkívül Maróth Miklós (szintén ebben az interjúban), hogy „egy muzulmán sejk szerint ők meg tudják venni a legdrágább Mercedes autót, de abból egy csavart sem tudnának megcsinálni. Szerinte a muszlim munkaerő jó, ha napi 20 percet dolgozik, mert teázik, kávézik, beszélget. Európában ez nincs így, itt kötelező dolgozni, mindenki csinálja a saját feladatát. Az első, ami az európai kultúrával együtt el fog tűnni, az az európai hatékonyság.”
Ezzel szemben a tény az, hogy Németországban vagy Franciaországban évtizedek óta dolgoznak tömegével törökök vagy arabok autógyárakban és más munkahelyeken, nem napi 20 percet, hanem 8 órát vagy többet is. Ha Maróth akadémikus napi 20 percnél többet olvasna, európai hatékonysággal, talán erről is tudna.
Szerző
Bolgár György