Az ég óvja meg az ellenzéket attól, hogy egy Vona Gábor és Gyurcsány Ferenc víziói közötti választássá redukálódjon az útkeresés. Utóbbi szerint közös lista és közös miniszterelnökjelölt kell, ami, ha tőle halljuk, kimondatlanul is azt jelenti, hogy a kormányfő-aspiránst a legerősebb (?) párt jelöli. Erről pedig a rutinos szavazónak óhatatlanul eszébe jut 2014 tavasza, meg az, hogy hogyan lett Bajnai Gordon helyett Mesterházy Attila a listavezető.
Vona, aki immár másfél éve dicséretes önmegtartóztatással marad távol a ringtől, és eddig kibicként sem kiabált be az illendőnél többször, most a nevére vette a másik lehetőséget: két lista, „régiek” és „újak”. Az egykori Jobbik-vezér annyiban következetes, hogy 2018-ban is ő fúrta meg a pártján kívül valamilyen mértékben mindenki által szorgalmazott ellenzéki egységet (ha még emlékszünk, az LMP nagy hatalmú kongresszusa is azt a feltételt szabta, hogy rendben, de akkor a Jobbik is legyen benne) – a következmények ismertek.
Tavaly az EP-választáson nyerhetett volna a közös lista, de azt az alkalmat mindenki az őszi önkormányzati voksolás helyosztójaként fogta föl. Ráfaragtak (ráfaragtunk), de voltak relatív nyertesek. Például Gyurcsány pártja, amelynek azonban a jó szerepléshez át kellett lépnie a pártelnök árnyékán és a 2014-es logikán. Ez a tapasztalati bázis sem Vonát, sem Gyurcsányt nem igazolja. Botorság azt állítani, hogy sok ellenzéki szavazót távol tart a közös indulás – tavaly októberben nem így látszott. De az sem igaz, hogy bárkire leszavaznak, ha a Fidesz van a szavazólap másik rubrikájában: bárkire azért nem. (Budapesten voltak egészen megalázó vereségek is ott, ahol ezt nem vették tudomásul.)
A közös listának akkor van értelme, ha létezik (mint ahogy ma még nincs) olyan listavezető, aki az összes ellenzéki párt híveit meg tudja szólítani, sőt a falon túl is figyelnek rá. Vagyis aki tényleg egységes fellépést akar, annak először egy ilyen nevet kell bemondania ahelyett, hogy „a legerősebb párt mindent visz”.