„A Wales elleni mérkőzés olyan helyzetet teremtett, amelyben minden hiba felszínre került. Itt – hogy nem egészen irodalmi kifejezéssel éljünk – nincs mese. Ez a mérkőzés feltárt minden hiányosságot technikai, taktikai, stílusbeli, erőnléti, testi és lelki tekintetben egyaránt. Ebből aztán lehet tanulni!”
Ha az olvasó azt hitte volna, hogy a múlt évi cardiffi megszégyenülés után jelentek meg e sorok, akkor messzemenően tévedett: a Népsport az 1958-as világbajnokság 2:1-re elveszített play off-találkozója után adta közre a szóban forgó kritikát.
Honfitársaink vesztes csapatában Grosics Gyula, Mátrai Sándor, Sipos Ferenc, Sárosi László, Bozsik József, Kotász Antal, Bundzsák Dezső, Budai II László, Tichy Lajos, Fenyvesi Máté szerepelt (a kezdő tizenegy tagjai közül talán csak a 8-szoros válogatott újpesti Bencsics József nem tartozott a magyar labdarúgás hírességei közé, a többiek összesen 640-szer öltötték magukra a címeres mezt); Sándor „Csikar” sérülése miatt nem játszhatott. A keretben ott volt még Kárpáti Béla, Szojka Ferenc, Berendy Pál, Hidegkuti Nándor... Efféle klasszisokról szedték le a keresztvizet hajdanán. Mert bizony kikaptak, kiestek.
Akkor ezt még nem volt sikk szépíteni.
Sok idő telt el azóta. Az idén immár a harmincnegyedik esztendeje, hogy legutóbb a Mundialon járt a magyar labdarúgó-válogatott. Attól fogva mintha ki lenne rekesztve a földkerekség legnézettebb sport- (és nemcsak sport-) eseményéről. A sajtója viszont napjainkban „jobb”, mint valaha. Igaz, a nemzeti gárda a múlt év júniusa óta nem nyert volna meccset, ha a komisznak nem mondható Dennis Higler játékvezető, aki pedig a hanyatló Nyugatról, egyenesen a morális mélyföld Hollandiából érkezett, a Magyarország–Azerbajdzsán vb-selejtező utolsó percében, minimális hazai vezetésnél nem érvényteleníti a nem éppen világverő vendégek szabályos gólját. Ám így is azt olvastam az őszi hat mérkőzéséből ötön alulmaradó címeres mezes együttes tavalyi produkciójáról: az utóbbi négy esztendő legjobb teljesítménye.
Képzelhetjük a többit...
Persze a modern kor refrénje, hogy pozitívan kell közelíteni a problémákhoz. Már, ha van gond egyáltalán. Mert az itthoni értékelések-megnyilatkozások zöme láttán-hallatán az ember eltűnődik, hogy talán lemaradt valamiről, és a magyar bajnok nemrégiben BL-döntőt játszott, a válogatott pedig menthetetlenül lekaszabolta valamennyi ellenfelét, amerre járt. A keserű valóság valóság ezzel szemben az, hogy a világranglista ibolya szerény ötvenkettedik helyén „jegyzett” csapat legutóbbi tizenhárom, vendégként vívott találkozója közül egyetlen egyet nyert meg, és tízet elveszített.
De még így is megőrizhető a vidámság, tényleg. Hiszen a FIFA legújabb felméréséből az olvasható ki: hazánkban egymillió emberre nagyjából háromszor több professzionális futballista jut, mint a labdarúgás Mekkájában, Brazíliában; két és félszer annyi, mint a világbajnoki címvédő csapat hazájában, Franciaországban; s a létszám a tízszerese annak, amennyit Németországban számon tartanak. Azt azért érdemes tisztázni: mifelénk olyan személyekről van szó, akik viszonylag szép pénzt kapnak, ki tudja, miért; mert azok, akik brazil, francia vagy német profik, abból a szempontból is hivatásosak, hogy valóban futballt játszanak, míg a nálunk látható kasszamenők a pályán túlnyomórészt megjátszanak, azaz legföljebb imitálnak. Amit bizonyít az is, hogy – szintén a FIFA kimutatása szerint – Magyarországon 2018-ban 2,7 millió dollárért adtak el, és 6 millióért vettek labdarúgót. Nemzetközi szinten e feltűnően veszteséges forgalom minden részlete bagatell. (Az viszont nem volna piszlicsáré ügy, hogy a kereskedés szolid nagyságrendje és nyomasztó sikertelensége önmagáért beszél.)
Ám meg lehet érteni azokat is, akik mindezt háborítatlan idillben, a meghatottságtól párás szemmel tálalják. A szellemóriás Heltai Jenő is azt mondatta örök becsű alakjával, Setét Lajos bakóval: „Békés családi kör az álmom. Derű és nyugalom parányi házban... Az élet szép. Tenéked magyarázzam?”
