Megváltoztatni az elviselhetetlent - Interjú Szilágyi Eszter Anna drámaköltővel

Megérdemelné, hogy újra és újra felfedezzék, megformálják, előadják és újrajátsszák, hogy a közönség minél szélesebb rétegei szembesülhessenek vele – írta róla Závada Pál. Novák Eszter rendező morális tettként aposztrofálta. A hollandiai magyar roma prostituáltak sorsát költőien, ugyanakkor szociografikus pontossággal feldolgozó dráma, A Nyíregyháza utca megjelenésekor az Évad Legjobb Magyar Drámája lett. Szerzőjével, Szilágyi Eszter Annával beszélgettünk.

Kacskaringós úton jutott el a drámaíráshoz, verseskötettel jelentkezett először, még huszonévesen. Most találta meg a legmegfelelőbb formát?

Valószínűleg megtaláltam. De egyre messzebb esik ez az írott forma a mai magyar színházi valóságtól. Úgyhogy nem tudom, mire való most már, pláne a verses-drámai szöveg. Az írónak flottul és virtuózan illik hozni a „problémaérzékenységet”. Szerintem a probléma viszont métely, át kell ereszteni a szervezeten, ki kell purgálni, ez pedig idő és fáradság, amellett piszkos fájdalom is, minimum kellemetlen. Milyen társadalmi tudatosság és problémaérzékenység van különben egy olyan országban vagy színházi kultúrában, ahol egy lokális gondokat is felvető mai magyar darabot semmilyen formában nem lehet bemutatni?

Azért a budapesti Ódry Színpadon bizonyított. Tervezi-e saját maga megrendezni, esetleg filmre vinni, hiszen videofilm-rendező szakon is végzett?

Szerettem volna leszakadni róla, úgy jártam, mint sokan mások, amikor a közönség számára „a semmiből” fölbukkannak, és örökre megpecsételődnek egy címmel, tematikával. Ám ha megcsinálnám, „felnőttbábban” gondolkodnék, a négy kislányt négy érett színésznő szinkronizálná, és legalább ötszáz civil nőt hívnék meg a negyedik részbeli kurvatüntetésre – mondjuk Németországban… Novák Eszter rendezőn kívül senkit nem érdekelt különben az anyag, volt min gondolkodnom. Az utolsó előadás a Thealter Fesztivál meghívottjaként zajlott le 2019 nyarán, ahol különdíjat kapott a produkció.

Ami visszhang mégis jellemezte, az azt mutatja, igenis van igény a lét peremén, a hierarchia legalján lévők valóságát közel hozó, érzékenyítő előadásokra, művekre.

Igen, a nézők zömében, akik eljutottak ehhez az előadáshoz, visszhangot keltett. Dezillúzió viszont itt „sikert” említeni. Nagyon bonyolult helyzetben vagyunk, mivel, ha rapid és sikeres akarsz lenni, alkalmaznod kell egy dramaturgiai gyorsanoldódót, máskülönben nem lesz azonnali visszacsatolás a nézőben. Így viszont legjobb szándékaid ellenére nemcsak, hogy keveset állítasz szereplőidről, kérdés alig merülhet fel, de hozzáállásod egy cinikus mindentudó megmondóember és egy hisztérikus humánértelmiségi ingoványos bűntudatában csúszkál, magad előtt is titkolt kilátástalansággal. Nem akarom ugyanazt a közös ismerethalmazt ismételgetni, forgatni, meg akarom ismerni a kívül esőt, nem akarok vicces és tragikomikus jelenetsorok melodrámájába fulladni, meg akarom változtatni, amit nem bírok elviselni.

Miért gondolta, hogy ellenpontozva, mintegy elemelve, költői, asszociatív és vendégszövegekkel teli nyelvezettel artikulálja legmegfelelőbben e sorsokat?

Az író személyes szabadsága lehet-e nagyobb, mint a „humanizmusunk”? Az író feladata mindenképp, hogy a hangtalan, elnyomott kisebbségeket reprezentálja, azért lehet még dolgunk. A vendégszövegek pedig csak részét képezik a napi nyelvi hordaléknak, ami hínárosan fölszörcsög… Nem játszom azt, hogy helyettük beszélek, „törődő tekintetem” úgy vetem rájuk, hogy hatalmi nyelvemmel nem uralom, nem „stilizálom le” a beszédüket, a sok tekintetben nyelv nélküli tapasztalataik jobb hasonlatra találhatnak a versben, nem szüntetem meg idegenségüket, ez a szerkezet és közös nyelv talán árnyaltabban és rétegzettebben mutatja fel a sorsukat.

Hogyan gyűjtött anyagot a munkájához? Mennyire került kapcsolatba ezekkel a lányokkal?

Nem dokudráma, ez színtiszta fikció. Persze mindent elolvastam a témában, amit lehetett, és volt emlékem-élményem szabolcsi és baranyai lányokról, volt, akiket tanítottam is, de sem a lányok, sem a sztorijuk nem valóságos, csak agymenés, személyes nézőpont. A történet megírására a nyelvi nonszensz mozgósított – a „Nyiregyhaza utca” elnevezés –, ahogy belépett az amszterdami hiperrealitásba…

Nemcsak a legkiszolgáltatottabbakat, a lelki, testi abúzust elszenvedőket mutatta be a drámájában, de az őket megmenteni segítőket is – kritikával, (ön)iróniával, némi szarkazmussal. Szembesített az önmegvalósító, reflektálatlan igyekezetükkel.

Női magazinokban tocsogunk az abúzussztorikban… Bár lehet, nincs még erről sem elég minőségi beszéd, de a tabu az, amiről hallgatunk. Darázsfészek. A kiderülés eleinte persze kontraproduktív, nem felszabadító, inkább szorongást keltő. Nem vagyok úgynevezett myway-asszony, én nem mondhatom meg, hogyan legyen ki-ki irgalmas. Valószínűleg nem ártani jó, és nem belekontárkodni sorsfonatokba, ott és akkor azonnal segíteni és rendszerszinten lázadni a „jótékonykodás” ellen.

Az ön által alapított Árnyékszínház is, ami hol csapatostul, hol egyszemélyes kísérletező színházként működik, az árnyékban lévő emberekre és problémákra fókuszál. Örök szembenállás jellemzi. Ki kell lépni a meglévő rendszerből, hogy ezt szabadon, minden korlát nélkül megtehesse az ember?

Nálunk biztosan nem lehet befogadottnak és függetlennek lenni egyszerre. A befogadó mindenképpen elvár bizonyos lojalitást. Lehet persze pokoli izgalmas és teátrálisan szuper ez a hadiszínjátszás, de ha elfogadjuk a szűk kereteket, beleszorulunk egy esztétikailag nem bővíthető szerepkörbe. Félő, hogy a „függetlenek” a színházi értelmiség animátorai lehetnek pusztán.

A függetleneket ellehetetlenítő döntések hatását mennyire érzi a saját bőrén?

Régóta nem pályázok, nincs rá kapacitásom. A színházcsinálás most kimerül abban, hogy írom a színházi szövegeimet, jelenleg épp a Lüzisztrát / Kupakolj, ne ölj! címűt, a komáromi Jókai Színházban rövidesen kezdik próbálni. A kőszínháziaknak mindenesetre szerintem sokkal szolidárisabban, bátrabban és hatékonyabban kellene a függetlenek ügyét is felvállalni.