Lupus in fabula (Olga Tokarczuk: Hajtsad ekédet a holtak csontjain át)

Publikálás dátuma
2020.01.11. 14:53

Fotó: SASCHA SCHUERMANN / AFP
„Tied itt minden, feszítsd a csapdát, bújj el a lesbe, hajtsd a halálba, ereszd a kutyákat utána, utána … Lőj a szívébe, nyúzd le a bőrét, öld meg a kölykét, vágd le a húsát … Lődd le az őzet, lődd le a rókát, lődd le a szarvast, lődd ki a borzot, terítsd le mindet, terítsd ki mindet” – zakatolt mindvégig a fejemben a Szörnyeteg zenekar punk-thrash dala, a Vadász, Tokarczuk könyvét olvasván. Ami jórészt több narratív szólamban zanzásítja sokak vélekedését a nemes sportról, mely a „dúvadak” és „kártevők” ellen folyik erdő- és vadgazdálkodás címszó alatt. Ha valaha is ökoregény megírására vetemednék, háttérzenének biztos ajánlanám a Köszönetnyilvánításban. Az október óta Nobel-díjas lengyel írónő 2009-es regényének hátteréül azonban – habár a szellemisége hasonló – inkább William Blake versei szolgálnak. A könyv címe is A pokol közmondásait idézi – pont olyan hiányosan, ahogy azt az elbeszélő teszi a megérkező zord telet, a hóhullást szemlélve az ablaka mögött. (Babits Mihály fordításában eredetileg így hangzik a sor: „Hajtsad szekeredet és ekédet a holtak csontjain át.”) A cseh író fenegyerek, Miloš Urban Hastrman, a vizek fejedelme (2001, magyarul 2004, ford. Beke Márton) című zseniális műve óta nem igazán olvastam zöldregényt, márpedig Tokarczuk könyve az. (A cseh „kapcsolatot” többek közt regényének lokalitása – Alsó-Szilézia, Kłodzko-medence, a lengyel–cseh zöldhatáron oda-vissza akadálymentes az átjárás – és az elbeszélői tudatban vissza-visszatérően a csehországi életet afféle paradicsomi állapotként megjelenítő gondolatok erősítik.) Az erdő, az állatok visszavágnak – emberek halnak meg, akik Szent Hubertus védszentsége alatt gyilkolnak: egy orvvadász, a rendőrfőnök, a rókatenyésztő gazdagember, a volt országgyűlési képviselő, a falu papja. Mind vadász, „passzióból”, „hobbiból”. Egyiknek őzcsont akad a torkán, a másik rókacsapdába esik, a harmadikat bogarak lepik el stb. A tetthelyeket feltűnően állatnyomok tarkítják. Az egykori hídépítő mérnök, későbbi általános iskolai angoltanárnő, önszorgalomból Blake-fordító és horoszkópkészítő-asztrológus Janina Duszejko, azaz a mesélő, nem osztja az ember alkotta természet több évszázados filozófiáját, neki antiklerikális és antikeresztény (romantikus) teremtés- és természetfilozófiája van az asztrológia és a blake-i hatásra (mindkettő mondatszinten és írásképileg meghatározza a regény nyelvét) – ez a világvégi magányba költözött öregasszony bosszút emleget, az állatok bosszúját. A zöld-, antikeresztény, művészetelméleti, filozófiai regény itt a metafizikai bűnregény (egyszerűsítve: a krimi) műfaji kódjait is magára ölti, amely esetben mind a metafizikai, mind a bűn jelző kiemelt fontossággal bír. Egyszóval nem csupán Vuk küzdelme jelenítődik meg a Simabőrű ellen vagy az Öreg néne őzikéje. A blake-i költészet, szemlélet, (állat)szimbolika – és humor – kölcsönvétele, megszólaltatása mellett Tokarczuk karakteralkotó képessége is figyelemre méltó. A saját nevével elégedetlen (a Janinát gyűlöli, a vezetéknevét pedig mindegyre eltévesztik a hozzá szólók), a nagyvilágot hátrahagyó asszony nemcsak a saját életét alkotja újra (identitásváltozás) az ember alig lakta, várostól-falutól távoli, az időjárás viszontagságainak különösen kitett fennsíkon, de új nevekkel ruházza fel, teremti meg a körülötte élőket, a vele kapcsolatba kerülőket. Így lesz szomszédaiból Nagy Láb és Mumus, Hamuszürke és Professzor, a nyomozóból Fekete Kabát, a papból Zörögi tiszteletes. Az a személyiséggé összeálló komplex kevertség pedig, ami racionalitásból és hitből, tudományból és babonából az elbeszélő önnön nyelvezetéből (és elhallgatásaiból) születik, végül is szinte valós emberré, lélekké (lengyelül: dusza, a mesélő családnevének szótöve) nemesíti-formálja harcos (farkas pofája díszíti a Suzuki Samurai gépkocsija ajtaját, ő maga farkasnak öltözik a gombászok báljára) alakját. Minden adott hát a sűrű szövésű regény önfeledt olvasásához – ahogy a Vadász-dal összegzi: „lőpor, vérszag, erekció. Tombol a szörnyeteg” (Ford. Körner Gábor. L’Harmattan, 2019. 260 o.)  

Tokarczuk regényéből

Agnieszka Holland készített filmet Pokot („Teríték”, értsd: az elejtett vadak száma) címmel, mely azon a 67. Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon nyerte el az Ezüst Medve-díjat, ahol Enyedi Ildikó filmje, a Testről és lélekről győzedelmeskedett az Arany Medvével 2017-ben.

Szerző

Csabai László: Salamon

Publikálás dátuma
2020.01.11. 09:31

Fotó: Adományozó: Székelyi Péter / Fortepan
Fehérváry doktor a Fácán csárdában kártyázik. A csárda távol van Nyárligettől, de a doktor ide jött. Ez új hely, hátha szerencsét hoz. Egy vetőmagért érkezett karcagi kisgazda (harmincholdas, tehát csak a politikusok és a statisztikusok szerint kisgazda, a karcagiak szemében már cseléd- és bérestartó nagygazda), egy lókereskedő, egy terményraktáros és egy dohányboltos a partnerei. Fehérváry ismeri őket, mind voltak már a páciensei is. Mert ezek a felkapaszkodott félparasztok, félpolgárok nem szívesen mennek orvoshoz. Pénzbe kerül, sorba kell állni, meg ha az ember nem is gondol a betegségére, akkor olyan, mintha nem is lenne, esetleg még el is múlik magától. De ha Fehérváry megérkezik, rögtön eszükbe jut, hogy itt is fáj meg ott is fáj. És a doktor vizsgál. Aztán receptet ír. Aztán kasszíroz. Jó kezdet a parti előtt. De a mai este nem kasszírozós. Nem volt rögtönzött vizsgálat, és a lapjárás is katasztrofális. A tapasztalt kártyás ilyenkor abbahagyja. Fehérváry viszont ivott mérgében, ami elmosta az időérzékét, s bár a kiszállásról nem mondott le, de a „még fél óra” immár másfél órája tart. A feje zúg. Harsány zaj kell, ami átszúrja ezt a burkot. A fuvaros lovának nyerítése, kutyavonyítás, az ajtó csapódása. Viszont a mögötte levetett honvédsipkával, kezét törve makogó fiút nem érzékeli. A gazda hívja fel rá a figyelmét. Fehérváry megfordul. – Mi tetszik? – Kérem a tekstestes, tekintetes urat… Édesapám… – Mi a baja a betegnek? – Láza van, remeg. – Vizesruházzák! Még valami? – Hogy jönne ki hozzánk, a doktor úr, alázatosan kérem… Salamonbokor 10. A diófánál. Fehérváry végignéz a fiún. Rongyos gimnazistazakó van rajta. Ő aligha jár középiskolába, az ócskásnál vehették a gúnyát. Törpebirtokos vagy napszámos családból jöhet. Az azt jelenti, hogy legfeljebb egy pengőt csúsztatnak neki a vizsgálat után. Vagy egy tyúkkal akarják majd kiszúrni a szemét. – Vizesruházni lehet nélkülem is a beteget, mondd meg ­otthon! – De hogy jöjjön ki a doktor úr. Mert lázas nagyon… Édesapám kéri… – Holnap nyolctól rendelés az Országzászló téren. Déltől kimegyek páciensekhez. Volt szerencsém! – De kérem, de az apám… – Ki az apád? – Turai Antal. Gazdasági cseléd. Most szerződés és kommenció nélkül. A doktor összehúzza szemöldökét. Ismerős a név. Bár több ezer emberrel volt már dolga, mióta Nyárligeten és a környékén praktizál, majdnem minden nem szokványos nevet megjegyzett. És most is beugrik, hol hallotta már. – Te kölyök! Mondd meg az apádnak… Tűnj innen! Mosolyogva és némi részvéttel figyelték a kártyapartnerek a beszélgetést, de a durva végkifejleten meghökkennek. A lapokat lehajtják. A doktor iszik, aztán magyarázattal szolgál: – Majd fogom én egy bolsevistának megmenteni az életét! Tudják az urak, ki ez a Turai Tóni? Nem? A vörös rém. Aki ’19-ben papokat terrorizált. Egy lelkészt élve eltemetett. Menjen csak Turai Tóni az Úristen elé! – Meghúzza megint a borospoharát. – Akarom mondani, az Ördög elé! Oda való! Felnevetnek a csárdában. Annak a bizonyos Turai Tóninak az apja a helyi „betlehemisták”, a Betlehem Közösség vezetője volt. A nagy folyamszabályzó gátépítések, vagyis a zsellérek kubikmunkájának elmaradásakor kezdtek terjeszkedni. Hitelveik szerint: Küszöbön áll a Második eljövetel, azért folytonosan vezekelni, imádkozni kell. Ki kell vágni minden gyümölcsfát, mert azok a pálinkakészítésre, s ezáltal a Gonoszban való elmerülésre csábítanak. Káposztát kivéve, zöldséget sem szabad enni. Tilos orvoshoz menni. Tilos bármiféle ünnepnapot tartani. És el kell fordulni a régi egyházak papjaitól, mert a sötét evilági hatalmak kiszolgálóivá váltak. Amikor a követőik száma odáig emelkedett, hogy komolyan veszélyeztetni kezdték az államrendet (nem voltak hajlandók adót fizetni) Tisza István felszámoltatta a szektát. Gyülekezeti he­lyeik­re lakat került, a vezetőket bezárták a nagykállói tébolydába. Turai Tóni ekkor tizenöt éves volt. Egy dolog maradt meg benne a betlehemisták nézeteiből: a féktelen gyűlölet a papok ellen. „Akik elnézik, hogy az urak aratáskor tizenhatod részért szerződtessék a munkásokat, hogy az urak úgy egyesítsék egy tagban a birtokaikat, hogy a szegényeknek sivár szikek jussanak, hogy a béreseket, napszámosokat elvigyék a háborúba, de a nagygazda csemeték hadiérdekre hivatkozva felmentést kapjanak, hogy mindig csak a nincstelenek erkölcstelenségeiről prédikálnak a templomban, és váltig dicsérik az aradi tizenhármat kivégeztető Ferenc Józsefet, és még a templomban is érvényesül a vagyoni helyzet: gazdagok elöl, szegények a karzaton.” ’19 tavasza aztán, amikor az egyházak az iskolai vallásoktatás megszüntetése és az egyházi földek elkobzása miatt ellenszegültek a tanácskormánynak, elhozta Tóni számára, egy forradalmi különítmény élén, az önfeledt tombolást. Kocséron kezdte. A református lelkészt leöltöztette gatyára, és beállította tengerit egyelni. Dögös, húzatlan kútból hozatott neki vizet, és mellé rághatatlan bőrű büdös kanszalonnát adott. Nagyvágáson az állattartás rejtelmeibe akarta bevezetni a lelkészt, így egy éjszakára bezárta egy kétszáz kilós koca mellé a kutricába. (Amíg az ott volt, Tóni erőszakot követett el a szolgálólányon, de ez nem tudódott ki, mert a lány szégyellte elmondani.) A csernői plébánost leöntötte mosogatólével, és végigkorbácsolta a falun. Lajosházán pedig minden egyházit, még a rabbit is kiköttetett három napra egy-egy hirdetőoszlophoz. Később az a hír kapott szárnyra, hogy élve eltemette őket. De ez nem igaz. Az a darutollasok kedvenc fogása volt. Akik, ha elkapják, végeztek volna Turaival is, elássák vagy fejjel lefelé fölakasztva célbalövő versenyt rendeznek a testére. Ezért Tóni a kommün bukása után egy évig bujkált, majd a debreceni rendőrségen feladta magát. Internálták. A táborban hetente megverték, és utat épített az államnak fizetség nélkül. Négy év után kiengedték. De előtte felhívták minden Salamonbokor közelében élő nagybirtokos meg gazda figyelmét, nehogy munkát merjenek neki adni. Megkopasztva és elfáradva száll fel Fehérváry a bakra. Mosolyogva búcsúznak el tőle. Csőbe húzták. Összeállnak hárman-négyen, és a balekkal összebarátkoznak, hagyják nyerni párszor, aztán, mikor elkapja a vágy a nagy kaszálásra, és sok pénzzel jön, kiforgatják minden filléréből. „Vagy csak balszerencsém volt? Hisz az vagyok az egész életben. Nekem az élet mindig rossz lapokat oszt.” És a doktornak eszébe jut migrénes, folyton elégedetlenkedő és hisztériázó felesége meg az a lakás a Takarékpalotában, amiből hamarosan költözniük kell, mert drága a bérleti díj. Megrázza fejét a sötét képekre. Más néznivalót keres. Éjjel van, de nincs koromsötét. A Hold világít, és égnek a csillagok is. Keresés nélkül lehet látni a Tejutat. Olyan szépen követi a meghajló teret, hogy sátor hatását kelti. Galíciában érezte így. A ’14-es besorozást nem tudta elkerülni, de az egészségügyi szolgálathoz került, bár még hiányzott három éve az orvosi diplomához. Műtőssegéd lett. Az érettségijének köszönhe­tően pedig őrmester. Zupásőrmester. Akinek nem kell kimenni a lövészárokba. A tábori kórházban maradhat. Ahol napi huszonnégy órában amputálnak. Hullanak a kezek és a lábak. A frontvonal meg vánszorog. Vagy áll. Négy év csontfűrészelés és rumvedelés után pedig kiderül: mindez hiábavaló volt. Mert a háborút elvesztettük. A bakák eldobják fegyvereiket. Aztán mégis inkább megtartják. Sipkájukba őszirózsát, majd vörös szalagot kötnek, és szuronyt fel: „Leszámolni az urakkal! Meg a lógósokkal, a hivatalnokokkal, a tisztekkel, a boltosokkal, a zsidókkal, a papokkal, a gyárosokkal, a dzsentrivel, a nagygazdákkal!” De ekkor megindulnak a románok Erdélyért, a szerbek a Vajdaságért, a csehek meg a Felvidékért. Hadsereget kell szervezni, és aki oda belép, az úri kizsákmányolóból rögtön forradalmárrá válik. A császári-királyi hadsereg és a Honvédség szinte teljes tisztikara így tesz. És megverik a cseheket. Kassa, Zólyom, Rimaszombat ujjongva köszönti a felszabadítókat. Annak ellenére, hogy ez vörös sereg. Az ekkor már hadnagy Fehérváry pedig megtapasztalja, milyen az, amikor nem az alárendelt elnyomásával a saját státusz emelése, nem a közvetlen harctól való távolmaradás, nem a minél hamarabbi leszerelés a cél, hanem tenni valamit a hazáért, a nemzetért. Amelybe beletartozik a gyárostól a proliig, a gróftól a zsellérig minden magyar. De Kun Béla megköti a fegyverszünetet, kivonulást rendel, így ez az önfeláldozó harc is hiábavalónak bizonyul. A vörös bélyeg viszont rajta maradt a seregen. Egy része Ausztriába szökött. Mások vörösből nagy vöröspusztítók lettek. Csendőrnek állva ütlegelték volt harcostársaikat vagy besúgták, feljelentették őket. Vagy, mint Fehérváry, az egyetemen heccelték nem keresztény társaikat. Ő azért tanult is. Közepes átlaggal elvégezte tanulmányait, és Nyárligetre került körorvosnak. És tíz éve itt penészedik. A rendszer feltétlen támogatásával szerzett magának egy albérletet meg egy lusta feleséget. Egy unalmas életet. A kártya és az ital mellett még a dohány képes időlegesen felvidítani a doktort. Cigarettagourmand lett. Most hiába kutat a cigarettatárcájában. És persze a börzéje is üres. Venni sem tud majd az állomáson. Még a fuvardíjat sem fogja tudni kifizetni. – Te, András, mennyivel jövök én a fuvarért? – Egy pengő, kegyelmes uram. De ráér. Majd a legközelebbi parti után… – Nem addig van az! – és a doktor dühösen megvakarja állát. Egy útkereszteződésnél a ló megáll, bár nincs forgalom. Egy házból lámpafény árad. – Hol járunk most, András? – Ez itt Salamonbokor. Az ott már a Friedmann-telep. – Salamon? Vigyél el a tízes számhoz. A tornácon magába roskadva egy kamasz lány ül. Nem mozdul meg a kapu nyikorgására, csak arra eszmél föl, amikor Fehérváry a vállára üt. – A dok… doktor úr. Hát mégis eljött? – Hogy van Turai Antal? Lejjebb ment már a láza? – Turai Antal… ő az apám. Neki nincs baja. A kisöcsém, Marci beteg. Az ablakpárkányon áll a petrólámpa. Az ágyat a házaspár és sok kölyök veszi körül. Az anya a kis beteg homlokán kezdi igazgatni a borogatást. Az orvos határozott mozdulattal félrerántja. Hatéves gyermek van a dunyhák mélyén. Nyakig betakarva. Csak a feje látszik ki. Hörögve tátog. Mint a pontyok, ha hajnalban feljönnek a vízfelszínre oxigénért. „Ostobák!” – sziszegi Fehérváry, és kiszabadítja a kis lényt a fogságból. – Egy vödör vizet kérek! A kútról! Azonnal! A meztelen testre talptól nyakig vízbe áztatott takarót borít. Nem megy le a láz. Ekkor telehordatja kútvízzel a mosókádat. A fiúcskát ebbe fekteti. Az annyira delíriumos, hogy nem is tiltakozik. Még mindig hörög, még mindig a száján veszi a levegőt. De az arca már nem olyan forró. – Mi a betegsége? – kérdi az apa a tornácon újra cigaretta után kutató Fehérváry doktort. – Ami szokott. Tüdőgyulladás. – Megmarad a fiam? Tüdőgyulladásból, a csecsemőket és az aggastyánokat leszámítva, általában fel szoktak épülni. Gyógyszer nélkül is. Főleg a városiak. Mert a parasztok nem tudják, mi az a lázcsillapítás. A homlokra raknák a priznicet még negyvenegy foknál is. Amikor a doktor ránézett a kiskölyök arcára, látni vélte rajta, hogy későn érkezett. És egyébként sem jó kecsegtetni a szülőket, mert ha meghal a gyerek, majd az orvost hibáztatják. Vagy legalábbis szidják, amiért félrevezette őket. – Megmarad-e? Majd elválik. Mindannyian Isten kezében vagyunk. – Igen, ott. Imádkozni kell. – De maga nemigen hisz Istenben – fordul felé Fehérváry, és nem tud elnyomni egy kis gúnyt. – Mér ne hinnék? Fizetem az egyházadót. Az asszony vasárnap elmegy a templomba. – No lám! Alaposan megváltozott. Már nem temet el papokat? Az apa hátrébb lép, felméri, komolyan vegye-e ezt a meghökkentő kérdést. Aztán elkomorul. – Az nem én voltam, hanem Turai Tóni. – Maga a Turai Tóni! – Igen. Vagyis nem. Én Turai Antal vagyok. Sosem ártottam a papoknak. A kommün alatt román hadifogságban voltam. Tónit ismerem látásból. Szikesbokorban lakik. Az innen a harmadik bokortanya. – Az unokatestvére az a Tóni? – kiált a doktor izgatottan, és olyan erővel rohanja meg az önvád, hogy egyet tehet csak: a másik ellen fordítja. – Nem a rokonom. – Nem a fenét! A Turaiak Turcsánból magyarosítottak még a világháború előtt. Nem? – De. – És eredetileg csak egy Turcsán család volt, és Turcsánbokor volt a szállásföldjük! – Így mondják. – Akkor meg mit hazudozik itt nekem? Miért tagadja le a rokonságot? – Hát én… csak úgy mondtam. Lehet, hogy mégis rokonom az a Tóni. Aki a papokat elásta.
Szerző

Csobánka Zsuzsa Emese: Fekete Hold

Publikálás dátuma
2020.01.11. 08:53

Van egy zöld szigeten egy tenyérnyi hely, abban egy fekete tó, a tóban él egy vadkacsa. A sziget sással vette körbe, a kacsa abban bújik el éjszakánként a csönd elől. Fekete Hold süti, élesen villannak meg a fényes tollak. Olyanok, mint a kések. Nagypapa szeret mesélni. De nagypapa a mesét mindig így kezdi: tudod-e, hogy kezdődik a mese? A csöndre megismétli, a gyerek hallgatja. Tudod-e, hogy hogy kezdődik a mese? Egyszer volt. Nagypapa töri a magyar hangokat. Régóta a szigeten él. Hol? Eres, száraz kezében forgácsokra hullanak a magyar szavak, a kezében a könyv, de fejből mesél. A gyerek visszafojtott lélegzettel hallgatja. Más a betűk és a hangok ritmusa, a történetnek pedig nincs vége. Egyszerűen benyit egy másikba, mintha óriás termeken haladnának át, nagypapa és az unoka – szárnyas ajtókat képzeltem el magunk előtt, míg haladtam mellette. Nem volt. Egyszer volt. Hol? Nem volt. Most már én is csak így mesélem. Nem tudom, ha hallottam volna másképp, tudnám-e úgy, de mivel így hallottam, csak így tudom mesélni. A világ szűkösségét ő rajzolta át, nagymama addig az ajtókat festette be. Úgy beszélik, éjjelente járta Dublin utcáit, minden éjjel két órát kezében a színekkel. Nagypapa vitte a rézkilincset, nagymama mögött ő tartotta a fényt, hogy lásson, miközben kiszínezi a világot maga körül. Nagypapa nyitotta a kapukat. Nagypapa azt mondta, lehetek matematikus vagy pilóta. Mindenre tudtam a választ. Kérdezte, tudom-e, hogy páros vagy páratlan szám-e a nulla. Csöndben maradtam, a gondolkodás olyan valami, ami kiüríti a tereket. Tele volt porral és összefújt szeméttel az utca, amerre haladtam, kértem, várjon kicsit, amíg felseprek. A torkomban lüktetett a szívem, de kimondtam. Páros. Néztem nagymamát a képen, a mosolyába kapaszkodtam, úgy húztam fel magam a székre, hogy jobban lássam, mit súg. Nagypapa folytatta. Kérdezte, tudom-e, mi történik, ha félbehajtunk egy számegyenest. Nagymama elpirult a képen, láttam lesütni a szemét. Fura dolgokat művelnek a rovátkák, egyenlő távolságra egymástól. Az ő arca csupa görbület. Mosoly és kacskaringó. Nagypapa vonalai pont jók megtartani, ha dőlne. Nagypapa pedig végül sosem törik meg, mert mindig van, aki görbíti az éleket benne. A vadkacsa hajnalban indul útnak, mert a párját keresi. A tó mellett van egy kis ház, abban emberek laknak, a gyerekek közül egy szokott neki kenyérbelet vinni. De most alszik ő is, alszik a kenyérke is. Elképzeltem, ahogy nagymama ágyaz. Óriás fellegeket fújt az ágy fölé, ahogy a huzatba bebújtatta a paplant, elbújt, aztán kacagó szemmel előkerült újra. Repülj, Pilóta, én pedig beleugrottam a habokba, mintha a felhők között landolnék a géppel. Mindenkinek lesz párja, mormogtam magam elé, de az már évekkel később volt, aznap halt meg a párom. Ott ültem a végtelen parton, mögöttem annyi lehetőség, előttem az arca és a fekete csönd. Erről nem beszélünk. A kisgyerek egyik éjszaka felébred, pisilnie kell, kimegy. Az ablak a tóra néz, le sem ér a lába, talán ezért jut eszébe a vadkacsa. Hogy lehetne repülni is. Csak erősen kell hinni benne. Egyetlen roppanás az élet. A hangok utoljára szólalnak meg. Azóta mindig először és utoljára, megszűnik lenni az emlékezet. Nem érdekel, mi volt, és az sem, hogy mi lesz. Csak a hang van, mert a színeket nagymama mind elfestegette Dublin utcáin éjszaka. Nagypapa a színeket szerette, nagymama a számokat. Úgy haladtak éjszaka, mint akiken az élet múlik, mintha az ajtókra aggatott új kilincs és a választott szín, valami szent vállalás lenne, rítus vagy beavatás. Nézem a kirakatot, tele képeslappal, három darab egyetlen euróért. Nagymama ajtói, egyetlen lapon az összes. Ha hármat veszek, talán kinyílik az ablak, amin vissza tudok mászni. Mondanám, hogy félek, mondanám, hogy megbántam a döntésem, de ez mind nem igaz. Csupán azért szeretném visszafordítani, hogy szemből lássam a tengert a végtelennel maga mögött. Amikor még bármi lehet. Nagypapa azt kérdezi, tudom-e, hogy milyen a nagymama illata? Aztán azt, hogy tudom-e, milyen a betűké? Merthogy a kettő, az ugyanaz. Akkor tanulom meg, mit jelent fedésben élni, mint jelent, hogy minden számnak van párja. A félbehajtott számegyenesen ballagok, egyszerre lépek kettőt, nagyra nőttem. A rovátkák alatt nincs végtelen, keresem a tengert, a só szagát, keresem azt az embert, akit szerettem. De aki úgy döntött, nem emlékezik, az hiába bolyong éjszakákon át. Nincs, aki átvigye a túlsó partra. Nagymama azt mondja, lehetek pilóta. Nagypapa megtanítja, hogy hogy repül a repülő, erőkről beszél, amik egymásnak feszülnek. Így tud elemelkedni a földtől, bevillan az arca, pedig megfogadtam, nem emlékezem többet, mert élni kell, visszafele pedig nem lehet. Hiába hajtottam félbe a számegyenest, csalni nem ér. Muszáj megtanulni járni a földön újra. Tudni az irányt, követni nagypapa arcán az egyenest, de közben keringőzni a levegőben, ahogy nagymama arca tanította. Különben összetörnék. A kisfiú a konyhában hagyja a héjat, csak a puha belet viszi. Annyit etette, hogy tudja, a kacsa a puhábbat szereti. Papucsban indul, közel a tó. Mély fekete színe most is megszólítja, tudod-e, tudod-e, megtorpan, azt hitte, bátrabb. Hát összeszedi magát. A vadkacsára gondol, hogy enni ad. Hogy talán éhes. És ez fontos. Az iskolában is azt tanították, vannak a fontos dolgok és vannak a fontatlanok. Ő most etetni megy. A kirakatüvegen nagy dörrenés, összerezzenek. Azt hittem, lőttek megint, a földre vetődöm, nagypapa ezt is megmutatta, hogy kell. Erősen tart a föld, nagymama cipőjét nézem, de az később van, amikor kezdi elveszíteni a színeket. Van az ibolyából még egy kevés, a szivárvány hét színéből már csak az. Nagypapa ezért felejti el megtanítani, hogyan kell elengedni. Egyetlen szín nem elég kikeverni valami okosságot a fájdalomra. Felállok, az üvegen fehéres folt. Közelebb hajolok, a földön egy galamb. Remeg. Látom, hogy be van húzva a nyak, remeg a test, hát, akkor ő volt. Nem az angyal. Az üveget jobban megvizsgálom, a por rakódhatott ki rá, de látom már a szárnyak fodrait. Apró tüll az üvegen, amin idáig átláttam. Nagypapa sosem vallotta be, hogy színtévesztő, az illatáról ismerte fel nagymamát. Olvasni egy nőt annyi, mint belakni egy várost. Minden hajnalban útra kelni, hogy megörökítsük a fényt, amint a folyóból kiemelkedik. A végtelenben legalábbis így volt. Abban a világban, amiről nem lehet beszélni. Az ágyban fekszünk, kérdezi, tudom-e, hogy kezdődik a mese. Összerezzenek, ezt nagypapa szokta. Egyszer volt. Felnevetek. Folytatom. Hol? Egyszerre fejezzük be: nem volt. Akkor szeretek bele. Ő a nulla, a végtelen kerekség. Páros, rajta keresztül zajlik minden. Átszűri a reggeleket, az ébredő város minden zaját, és benne csöndesedik el a zsibongó tömeg is. Ő a híd, amin áthaladok, emlékezve az első találkozásra vele. A szigeten gyakran esik. Ő a híd felett a szivárvány is. Éppen most tűnik el a fényben. A szivárvány színeit sorolom magamban, próbálom megragadni eső után. Párás a levegő. A szerelem ennyi. Megtört fény a páracseppeken, spektrumára bomló fény. Az ív külső része vörös, a belső ibolya. Itt, a szigeten gyakran van dupla, olyankor egy másik, halványabb ív is látható, fordított színekkel. Nagypapa azt tanította, hogy előfordul, hogy az ív formája megváltozik, repülőgépből nézve körnek látszik, és létrehozhat tűzszivárványt, amikor a fény jégkristályokon törik meg. De ehhez megfelelő körülmények kellenek. A galamb most már nyújtogatja a lábait. Sőt! Látom, megemeli a szárnyait. Repül a tóba a kenyérke, a vadkacsa az illatát érzi, azt követi. A kisgyerek csak meg akarja simogatni, azért indul el befelé. Reggel egy asszony elfelejt felébredni. Nagymama nem fest többet ajtókat színesre, feketébe öltözik a város. A tó melletti házból kiköltözik. Nagypapa eltéveszti az irányokat, csetlik-botlik az esős Dublin utcáin, mindenhol nagymamába ütközik. Mindenhol csukott ajtók fogadják. Sorolja a színeket, de a betűk illata nélkül nincsen szivárvány. Zörög a zsebében a kilincs, úgy fogja, mintha nagymama keze lenne. Átmelegedik. Elöl a kék, a barna, zöld, aztán a sárga. És van fehér ajtó és vörös és türkiz is. Van rózsaszín, ciánkék, fekete. Fekete, mint a Hold olykor éjszaka. Nagypapa azt mondja, vannak városok, amiket folyók szelnek át. És vannak a folyók felett hidak összekötni a partokat. Ezt mesélem neki is, ahogy fekszik, de akkor már nincs velem. Itt úgy mondják, halott, de én a partokról mesélek és a hidakról, mert valamin át kell menni. Emlékszik, mint először. Hogy ő Corkból jön, én Dublinból, és félúton találkozunk. Viszek bort, ő nem rúzsozza a száját, annyit nevet, felesleges más szín a testre, mint ami a sajátja. Nagymama a betűket mondja, d, u és b, betűzi a várost, nézi, ahogy kanyarítom, grafitszaga van a levegőnek, aztán radírszaga és baracklekvár. Nagypapa néz ki az ablakon, annak dünnyögi, ott van a tóban egy vadkacsapár. Odaszaladok, de csak a szivárványt látom átívelni a felhő felett. Túl mély a tó.