Lemossuk a gyalázatot

A magyar társadalom és a magyar liberalizmus válságai nem függetlenek egymástól, egymást erősítő tényezők. Az elmúlt kilenc évben megtapasztalhatta ez az ország, milyen egy szabadsághiányos környezetet biztosító, jogállami normákat és demokratikus intézményrendszert nem tisztelő vezetés, miközben a liberalizmusra folyamatosan aggatták a méltatlanabbnál méltatlanabb jelzőket. Itt az ideje lemosni a gyalázatot. Ez csak úgy megy, ha van megújult, tiszta, átgondolt gazdaságstratégiai tervezési ajánlat, emberkép és modern társadalomszervezési javaslat.

Nehéz azzal előhozakodni, hogy a magyar társadalom rendszerváltás óta elszenvedett csalódásait nem a szabadság megléte, hanem annak csorbítása okozta. El kell mondanunk, hogy nem a piacgazdaság az, ami problémás, hanem a tisztességtelen piaci magatartás. Megannyi kiábrándulás után kell arról beszélnünk, hogy a demokrácia jó, de úgy nem, ha intézményeivel orvul visszaélnek. A magyaroknak nem volt lehetőségük meglátni, hogy a jogállami normák működése mindenki számára egyenlő méltóságot és egyenlő bánásmódot hoz, míg hiányuk súlyos jogegyenlőtlenségekhez vezet.

Ilyen helyen van leginkább teendője a liberalizmusnak.

A Nemzeti Együttműködés Rendszere empirikus bizonyítékul szolgál a fenti állításokra, de a liberalizmus ellen folytatott kommunikációs hadjárat miatt alig fogalmazódik meg, hogy ide márpedig szabadságjogok, szabad elvek kellenek, hogy a 2010 óta okozott károkat helyre tudjuk hozni. Liberalizmus nélkül nem építhető újra a demokrácia, de a valós tartalommal bíró – és nevén nevezett – köztársaság sem.

A szabadság és a felelősségvállalás értékkettőse a nyugati világ társadalmainak alapja. Így építették fel az emberi méltóság mindenekfölött való és elidegeníthetetlen mivoltát, jogok és kötelességek egyensúlyát, annak követelményét, hogy mindenkit, aki embernek született – függetlenül bármely tulajdonságától – azonos jogok illetnek meg.

A szabadságon kívül a szolidaritás a másik érték, ami rendkívüli módon hiányzik a jelenlegi magyar társadalomból. Annak az érzete, hogy ha valaki segítségre szorul, eszembe jut, én mit tehetnék érte. Számomra lényegi elem a gondolat, hogy közöm van az elesett embertársaimhoz. Eszembe jut, hogy levigyek egy utcán alvónak egy tányérnyi levest, ha nekem kettő volt, de csak az egyiket ettem meg. Eszembe jut, hogy melyik kabátomat nem hordom már, és amikor közeleg a hideg, odaadom valakinek, akinek nincs. Az is eszembe jut, hogy ha az én családomban a gyerekeknek mind van új tolltartójuk, a tavalyit oda lehet adni olyannak, akiknek nincsen. Egyre többen vannak így idehaza.

A szabadság és a szolidaritás értékeinek őrlángon pislogása egyértelmű válságtünetei az itthon maradt magyarok mindennapjainak. A rendszerváltást követő évtizedekben elszenvedett pofonok nem arra sarkallták a társadalmat, hogy megküzdjön egy új egyensúlyért, amely már a piacgazdaság, a jogállam és a demokratikus intézményrendszer keretei közt zajlik, hanem elfordult ezektől az intézményektől, és a közügyektől is – rendkívül könnyű terepet biztosítva a NER vezetőinek arra, hogy szabadon garázdálkodhassanak, a választásra jogosultak alig egyharmadának folytatólagos megnyerésével. A hatalommal való visszaélés, a jogcsorbítás, komplett társadalmi csoportok elnyomása, az ország nyugati világtól eltérő fejlődési pályán való mozgatása a rendszer alapelemeivé vált. Milliók botorkálnak a méltóságuk mindennapos csorbulásának tudatával és szégyenérzetével, hárommillió ember a létminimumon, vagy az alatt van, miközben a propagandagépezet magabiztosan harsogja a kormány világraszóló sikereit.

Merre tovább, ha nem ki innen? Merre tovább, ha nem pont az ellenkező irányba? A rendszer jó előre bebiztosította magát. Olyan bélyegeket aggatott a liberalizmusra, amelyek szemenszedett hazugságok, nehogy felépülhessen egy ellennarratíva az „illiberális” állammal szemben. Pedig ebben a zsákutcában vétek előre haladni. Az állampolgári öntudat, az egyéni és a közösségi felelősségvállalás – mint új racionalitás – kivételes fontossággal bír a XXI. században. Tudnunk kell, hogy a Föld kincseinek túlhasználata, a felelőtlen hulladékképzés vagy gázkibocsátás a következő generációk életébe kerül. Tudnunk kell, hogy a versenyképesség fontos, azonban a termelékenység nem minden, főképp, ha a társadalom tagjai a felmérések szerint boldogtalanok és hajlamosak önkezükkel véget vetni az életüknek. Tisztába kell kerülni azzal, hogy szabadság, felelősségvállalás és szolidaritás nélkül megfullad a társadalom.

Szabadsághiányos környezetben nem újjáépíthető az ország. A szabadság térnyeréséhez szükség van liberálisokra. Arra is szükség van, hogy a liberalizmusról lemossuk a gyalázatot, amit rákentek az Orbán-kormányok. A szabadság eszméjét a rendszerváltók sikeresen mutatták be a magyaroknak. A jelenkor liberálisaira is ez a feladat vár. És van egy ennél is nagyobb: ezt követően mi nem okozhatunk csalódást.

A szerző a Magyar Liberális Párt elnöke, országgyűlési képviselő (DK)