A NER retródiskurzusa - A magyar popzenetörténet helye a kormány emlékezetpolitikájában

Publikálás dátuma
2020.01.12. 10:50

Fotó: Orbán Viktor Facebook-oldala
Szinte közhelyszerű megállapításnak tűnik az a felismerés, hogy a késő-modern társadalmakban az egyén és a közösség által megélt (vagy elképzelt) múlt különböző darabjai ugyanolyan piaci termékké válnak, mint az élelmiszerek vagy a szépészeti cikkek. A múlt azonban nemcsak megvehető és értékesíthető, hanem a róla való beszédnek, a múltról szóló diskurzus fölötti uralom megszerzésének is hatalmas tétje van. A társadalmi emlékezet kisajátításának és politikai haszonra fordításának, az ún. emlékezetpolitikának igen sajátos változatai jöttek létre a rendszerváltás utáni Magyarországon. Vitathatatlan tény, hogy a 2010 óta regnáló Fidesz–KDNP kormány soha nem látott hatékonysággal tudta és tudja kreatívan felhasználni a nem is olyan távoli múltban rejlő energiákat. A NER emlékezetpolitikai programja egy igen tág célrendszerbe illeszkedik, amelyben szoros egységet alkot a tudomány ellehetetlenítése, az oktatás lezüllesztése és általánosságban a kritikus gondolkodás kiirtása. Ezúttal csupán egyetlen, ugyanakkor igen látványos kicsúcsosodását emeljük ki e tendenciáknak: a NER viszonyát a Kádár-rendszer popzenéjéhez, annak történetéhez, illetve ma is virulens népszerűségéhez.

A múlt kelendőbb, mint valaha

Svetlana Boym, orosz származású szlavista, irodalomtudós a nosztalgia kultúrtörténetéről szóló könyvében írja, hogy míg a XX. század hajnalát az utópikus jövővel, az elképzelhetetlen, futurisztikus társadalmi, technológiai fejlődéssel való foglalkozás hatotta át, a század utolsó évtizede a múltba fordulás korszaka lett, ami külön sajátos színezetre tett szert az egykori szocialista blokk országaiban. Az a hosszú, sok tényezőből összetevődő globális átalakulás, amely a századvégi és a XXI. századi nosztalgiákhoz vezetett, a magyar politika 1989-2010 közötti történetében is lejátszódott kicsiben. Az 1990-ben létrejött harmadik Magyar Köztársaság a kezdeti eufóriát követően, sok-sok bel- és külpolitikai küzdelemmel a háta mögött, számos globális gazdasági nehézséggel szembenézve zárta a XX. századot. A magyar társadalom még alig volt túl az olajszőkítésen, a taxisblokádon, a Csurka-dolgozaton, a Bokros-csomagon és a gazdasági privatizáción, amikor a 2000-es években telibe találta az első posztszocialista retró hullám. Az akkor még igencsak közelinek tűnő kommunista korszak más kelet-közép-európai országokban is látható előtérbe kerülése és a késő-modern identitásipar általi felfedezése a legkülönbözőbb formákban nyilvánult meg. A szocreál gulyáskommunizmus mindennapi eszközei, jelképei, produkciói – az 1500-as Ladától a Balatoni Világoson át egészen a Mézga családig – megmosolyogtató kultusztárgyak lettek. A differenciálódó magyar televíziózás különböző csatornáin számos portréműsorba hívták meg anekdotázni a Kádár-korszak híres művészeit, a beatkorszak nagy öregjei pedig hozzáfogtak végeláthatatlan búcsú- és emlékkoncertjeik megszervezéséhez. Az akkori tendenciák számos eleme most is aktuális; a retró dübörög, a múlt kelendőbb, mint valaha. Van azonban egy fontos különbség a 2000-es évek nosztalgiahulláma és napjaink retró-diskurzusa között. A retró divat első aranykorában élénk, nem ritkán feszültségekkel teli össztársadalmi vita és párbeszéd övezett egy-egy olyan precedens értékű eseményt, amely tematizálta, problémává tette a magyar társadalom viszonyát a szocialista rendszerhez. Ilyen volt: a III/III-as megfigyelési akták egy részének nyilvánosságra hozatala és Szőnyei Tamás ezzel kapcsolatos publikációi; Bernáth Aurél Munkásállam c. festményének leleplezése a Képviselői Irodaházban; Esterházy Péter Javított kiadásának (2002) vagy éppen Moldova György sok vitát kiváltó Kádár-monográfiájának megjelenése (2006). Jelenleg az ilyen szituációk – a társadalom múltjával és emlékezetével kapcsolatos egyéni és kollektív traumák nyilvános térben történő feltárása − elképzelhetetlenek. A NER 2010 óta épülő, igen tudatos politikai stratégiája révén a közszolgálati tömegmédia teljes leuralásával és a kulturális intézményrendszer különböző szegmenseinek diszkriminatív működtetésével a kormány kultúrpolitikája szinte egyedüliként tartja kezében a múltról való hiteles gondolkodás és beszéd jogát. A rendszerváltás utáni első retró jelenségek megjelenésekor számos társadalomkutató (György Péter, Niedermüller Péter és Valuch Tibor) figyelmeztetett arra, hogy mennyi politikai potenciál rejtőzik a múlt újraírásában, illetve hogy milyen tágabb strukturális szimptómák - jóléti intézkedések hiánya, elégedetlenség, leszakadás - állnak e folyamatok hátterében. E szűkebb tudományos közegben kiérlelődött megállapítások azonban egyáltalán nem rögzülhettek a magyar társadalom mindennapi politikai gondolkodásában. Az időközben majdnem teljesen felszámolt független média és a vele szemben álló hegemón kormánymédia által polarizált magyar közbeszédet olyan mértékű primitivizmus jellemzi, hogy majdhogynem lehetetlen teoretikus kérdésként felvetni a múlthoz való viszonyt. A rendszer emlékezetpolitikai tájékozódása és térnyerése a magyar történelem szinte minden „best of” témáját napirenden tartja és értelmezi, de a Kádár-rendszer popzenéjének történetéről szóló diskurzus érzékletesen mutatja meg egyetlen képben, hogyan is működik a gépezet.

Hangfoglalás

Horváth Sándor történész írja Kádár gyermekei (2009) című könyvében, hogy az egykori keleti blokk országaiban szerveződő ifjúsági szubkultúrák története ma egyet jelent a politikai ellenállás történetével. Nincs ez másképp a Kádár-kori könnyűzenével sem: a 2005−2006-ban elkészült kétkötetes magyar popzenetörténet (Sebők János–Jávorszky Béla Szilárd: A magyarock története 1−2.) "nagyelbeszélésének" középpontjában is a popzenei színtér szereplőinek a kádárista kultúrpolitikához fűződő viszonya áll. E narratívában azok az együttesek és előadók értékelődnek föl, akik nem tudtak vagy nem is akartak pozitív, esetleg közömbös viszonyt kialakítani a zenei intézményrendszerrel, hovatovább különböző szankciókban részesültek. A 2010 utáni kultúrpolitika érdekessége az, hogy – nem kevéssé építve a mostanra már tetemessé duzzasztott és túlbeszélt popzenei anekdotakincsre – egyszerre igyekszik életben tartani az „ellenállás története” narratívát, valamint egy újabb retró hullám révén a korszak könnyűzenéjének voltaképpen ártalmatlan nosztalgikus értelmezését. Előbbi képzetrendszert képviselik elsősorban a NER emlékezetpolitikai zászlóshajói: a Nemzeti Emlékezet Bizottsága, a Veritas Intézet és a Hangfoglaló Program "Könnyűzenei Örökség" alprogramja, valamint az e szervezetekkel együttműködő történészek és publicisták egy része. Ugyanígy az ellenállás-diskurzus fenntartását segítik elő az általuk szervezett poptörténeti tematikájú programok, konferenciák, illetve a tevékenységüket dokumentáló részben tudományos, részben inkább ismeretterjesztő munkák. Szintén erőteljes gerjesztői az ellenállás-narratívának a korszak azon popzenei előadói, akik sem a Kádár-korszakban, sem a rendszerváltás után nem tudtak a zenei színtéren belül kellőképp érvényesülni – ilyen a P. Mobil szélsőjobboldal felé sodródott vezetője, Schuster Lóránt, vagy a lázadóból bulvárszereplővé vált Beatrice-frontember, Nagy Feró –, illetve azok, akik érvényesülni tudtak ugyan, de egyetértenek a Fidesz mai politikájával (mint Frenreisz Károly, Demjén Ferenc vagy Balázs Fecó). A Kádár-kori könnyűzene nosztalgikus értelmezése másképpen hasznosul a NER komplex célrendszerében. Az ellenállás-narratívával és az azzal összekapcsolódó - az egykori kommunista intézményrendszer képviselői, vagy a velük „kollaboráló” zenészek ellen irányuló - bűnbakkereséssel párhuzamosan működik a Kádár-nosztalgia mediális kiterjesztése a korszak popzenéjén keresztül. A 2017-ben alakult Retro Rádió, amely nemrég a kormányközeli médiavállalatokat tömbbé szervező KESMA (Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány) tulajdona lett, azzal vált röpke két év alatt az ország leghallgatottabb adójává, hogy kifejezetten a ’60−’70−’80-as évek magyar (és külföldi) zeneszámait népszerűsíti. A részben az egykori Magyar Rádió (Dévényi Tibor, B. Tóth László) és a későbbi kereskedelmi rádiók garnitúrájával (Várkonyi Attila, Belyó Barbara stb.) működő és leginkább a régi Sláger Rádió repertoárját tovaörökítő adó műsorainak gyakori vendégei a korszak sztárjai, akik a nekik kiszabott néhány percben könnyeden, a kényesebb témákat kerülve emlékeznek vissza arra az időszakra, amikor még fiatalok voltak és aktív zenészként tevékenykedtek. A Retro Rádió korántsem propagandaadó. Az MTI központi rendszeréből irányítja ugyan az óránkénti híradó tartalmát, és rendre elhangoznak a műsorszünetekben a kormány „társadalmú célú” reklámjai is, maga a rádió, annak műsorvezetői, szerkesztői, nem folytatnak propagandatevékenységet, szemben a TV2 Tények híradójával vagy a Magyar Televízió adóival. A Retro Rádió – pontosabban e rádióadón keresztül a NER – egészen másban, a lakosság komfortjának, otthonosság-érzetének fenntartásában érdekelt. E rádió hallgatói – leginkább a 45-50 fölötti, részben dolgozó, részben már nyugdíjas lakosság – adják a Fidesz törzsszavazóinak jelentős hányadát. Pont az a generáció, amely még a szocializmusban nőtt fel és fiatalkorának integráns részét képezte a ’60−’70−’80-as évek magyar popzenéje. Az ő nosztalgiájuk tartja fönn a Retro Rádiót és az ő komfortérzetük elnyerése a tétje a NER retró-diskurzusának. A Retro Rádió által (is) gerjesztett nosztalgiahullám ugyanis cseppet sem a mai viszonyok és a Kádár-korszak elképzelt, eufemizált mindennapjai közötti differenciát erősíti föl, hanem éppen a jelenben való aktív (politikai) cselekvés láthatatlan gátjává válik. A nosztalgiának lélektani szempontból pont az a legfőbb sajátossága, hogy a folytonosan idealizált, illuzórikus múltba révedő egyén, mintegy a saját nézőpontja rabjaként, a körülötte lévő jelen valóságában tehetetlenné, cselekvőképtelenné válik. Ilyen emberekre – a múltba merengő, a jelen viszonyain változtatni nem tudó, vagy ennek lehetőségét elképzelni sem képes állampolgárokra – van szüksége a NER-nek. Orbán Viktor rendszerét - természetesen tudtukon kívül - ők tartják fönn.

„Tudod, én ott voltam!”

A kommunizmus vélt áldozatait sirató ellenállás-narratívából és a traumamentesítő nosztalgiából összeszőtt nemzeti emlékezetpolitika emellett jócskán bővelkedik a szimbolikus hatalmi gesztusokban is. Túl a kormány politikáját támogató szerzők időközben megszaporodott állami kitüntetésein – lásd Tolcsvay Béla (2015), Balázs Fecó (2016), Frenreisz Károly (2017) Kossuth-díja –, a NER a nemzet színe előtt magához emeli a hőskorszak olyan előadóit, akik már akkor is küzdöttek a rendszer ellen és mindenre tisztán emlékeznek. Így lett a Fideszes Békemenetek állandó kampányarca a teljes politikai palettát bejárt Pataky Attila és így vált a második, 2019-es Szabadságkoncert házigazdájává – a NER egyfajta udvari bolondjaként – Nagy Feró, aki nemrégiben magával Orbán Viktorral koccintott a Karmelita kolostor teraszán. A Nemzet Csótánya, élvezve a kormányzat hátszelét, egyenesen a kommunista elnyomás alatt elkövetett bűnök önjelölt döntőbírójává lépett elő, amikor bejelentette, hogy megbocsát titkosszolgálati múltjáért – a Szabadságkoncerten egyébként szintén fellépő − Vikidál Gyulának. Leszámolva azzal a XX. századi illúzióval, hogy a magas vagy populáris művészet képviselői véleményformáló erőt képviselnek egy társadalom életében, és mint ilyenek, ésszel és lelkiismerettel viseltetnek a múlt újraírása és átpolitizálása iránt, kimondható, hogy a „nagy generáció” legtöbb ismert egyéniségének sajnos nem okoz elvi problémát beállni a NER mögé. Nemcsak a rendszer fölülértékelt kegyeltjei – a Kádár-kor és a rendszerváltás nyertesei – részéről nyer igazolást a NER emlékezetpolitikája. A Kádár-kori popzene unos-untalan népszerűsítése és a nosztalgiahullám a hőskorszak ma már kevésbé előnyös helyzetben lévő, egykor népszerű szereplőinek is tartogat fájdalomdíjat, hiszen számukra voltaképpen egzisztenciális kérdés a retró-diskurzus, vele együtt pedig a haknikultúra életben tartása. E széles tablón tehát majdnem mindenki helyet kaphat, aki képes és hajlandó hasonlóan emlékezni. A magyar popzene ősbölényei közül nem sokan emelik fel a szavukat a múlt átírása ellen, kevesen mondják azt, hogy „ne magyarázd el, hogy miről szólt, tudod, én ott voltam.” Bródy János nemrégiben rögzített szerzeménye (Tudod, én ott voltam) éppen a művésztársadalom − azon belül is a populáris színtér szereplőinek − mély egzisztenciális válságára, e totemekként tisztelt, itthon maradt világsztárok tragikus autonómia-hiányára és hamis önképére világít rá. Az Illés együttes egykori tagja, a Ha én rózsa volnék szerzője, a 2019-es Szabadságkoncert ellentüntetője – és minden olyan ember, aki számára a múlt nem a politikai haszonszerzés eszközét jelenti – lassacskán egyedül marad a véleményével, miszerint „a hatalom szeretete nem a szeretet hatalma.”

Kentaurbeszéd - Végel László: Pirruszi győzelmek

Publikálás dátuma
2020.01.11. 11:00

Fotó: ANDREJ ISAKOVIC / AFP
Pattanásig feszült légkörben készül Szerbia a tavaszi parlamenti választásokra. Több mint egy éve tartanak a belgrádi szombat esti kormányellenes utcai tüntetések, a parlamentben szabályos verekedésre került sor, az ellenzéki pártok többsége bojkottálni szándékozik a választásokat. A szerbiai társadalom végzetesen megosztott, az árkok sokkal mélyebbek, mint Magyarországon, elsősorban a tisztázatlan múlt, a volt Jugoszláviában folyó háborúk okainak és következményeinek tisztázatlansága miatt. A közelmúlt sebhelyei újabbnál újabb fertőzést idéznek elő.
Ebben az életveszélyesen megosztott szerbiai társadalomban készülnek a vajdasági magyarok a választásokra. Pártszinten rutinos döntésekről lesz szó, a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) bejelentette, hogy saját listával indul, ugyanakkor jelezte a jövendőbeli kormánykoalícióját eddigi partnerével, a nyerésre álló Szerb Haladó Párttal. Nincs ebben semmi meglepő, a kisebbségi párt hűséges és megbízható partnernek bizonyult, a két ország kormánya között rendkívül jó viszony alakult ki, ami ugyancsak nem számít újdonságnak, hiszen Milošević bukása után, kisebb megszakítással, a még Zoran Đinđić által kezdeményezett jó viszony felívelő tendenciát mutatott, függetlenül attól, hogy Magyarországon jobb- vagy baloldali kormány volt-e hatalmon. A jelenlegi állapot ennek a folyamatnak a tetőzése. Az is nyilvánvaló, hogy a magyar kisebbségen belül az egykor a szocialisták, jelenleg a Fidesz által támogatott VMSZ kerül ki győztesen. A győztest tehát Budapesten és részben Belgrádban találják ki, a vajdasági magyarok pedig megszavazzák. Pártszinten tehát a helyzet változatlan. A pártok és a politikai elitek helyzete azonban nem tükrözi a társadalomban kialakult értékrendeket és nézeteket. A vajdasági magyar kisebbségben nem az a kérdés, hogy melyik (kisebbségi) párt győz, hanem az, hogy a választások után mi vár a közösségre.

Lopakodó nacionalizmus

Szerbiában a két választás között baljós változások zajlottak, amelyek a továbbiakban meghatározzák a kisebbség helyzetét. A legfontosabb az, hogy Szerbiában is a kelet-közép-európai tendenciákkal összhangban az eddiginél sokkal inkább kifejezésre jut a nemzetépítési akaratot tükröző erőteljes jobbrafordulás. Ezt az általános trendet stimulálják a „jugoszférán” belüli konfliktusok is. A szenvedélyes nemzetállam-építés háborús sebekre épül, ami újabbnál újabb konfliktushelyzeteket teremt. Kiszámíthatatlan és befejezetlen történetekkel van dolgunk. Az egyik napon a szerb kormányfő rózsacsokrot ajándékoz a horvát elnök asszonynak, amit ő bájos mosollyal fogad, aztán közösen bejelentik, hogy ápolni fogják a jószomszédi viszonyt, pár hónap múlva azonban a kormánytagok lefasisztázzák egymást. A fasiszta jelző mindennapossá vált. A kormányzat a városi képviselőház előtt hölgyeket állított csatasorba, akik a városházába belépni akaró ellenzéki politikusoknak kórusban skandálták, hogy „fasiszták, fasiszták”. Romlik Szerbia viszonya Horvátországgal és Montenegróval, továbbá Boszniával, ugyanakkor a kilátásba helyezett koszovói „kiegyezés” is egyre illuzórikusabb. Ebben a helyzetben a szerb kormány szüntelenül jobbra tolódik, ami táplálja a xenofóbiát, az idegentől, a másságtól való félelemet. Ha a kormány megnyitja a gátakat, akkor számítson az árvízre, ne csak az „ellenőrzött nacionalizmusra”, hanem arra is, amelyet képtelen ellenőrizni. Lehet belőle akár az utcára, a munkahelyekre, a hétköznapi életbe költöző bumeráng-effektus is. Az egykori „heroikus nacionalizmust” felváltja a putyinos kinézetű, kormányzattól függetlenül terjedő „lopakodó nacionalizmus”. Ezzel magyarázható, hogy a viszonylag kiváló kisebbségi törvények papíron maradnak, vagyis a szavak és a tettek külön utakon járnak, mivel középszinten nincs politikai akarat azokat érvényesíteni, a kormánynak pedig nincs ereje ezt kikényszeríteni, hiszen a visszavonulóban épített újabbnál újabb gátak egyre gyengébbek. Erre a szimptómára a csatlakozási folyamat során rámutattak az Európai Unió képviselői is, változás azonban nem várható, hiszen az erős nemzetállam-építési folyamat szükségszerű „melléktermékéről” van szó. Ez a hallgatólagosan elfogadott „lopakodó nacionalizmus” határozza meg az elkövetkező időszakban a kisebbség mindennapjait, részben ezzel is magyarázható a tömeges kisebbségi elvándorlás, annak ellenére, hogy budapesti látószögből soha még nem volt ilyen jó helyzetben a vajdasági magyarság. A „lopakodó nacionalizmus” vírusa néha egészen váratlan pontokról kezd terjedni, leggyakrabban az emlékezetpolitika világából. Így például a vajdasági szerb polgárokat érzékenyen érinti a "hideg napok" emléke, az ébredező magyarországi Horthy-kultusz. A szerb kormányoldal ezt nem kommentálja, hiszen ugyanezt teszi a Draža Mihailović-kultusszal: az iskolai tankönyvek szerint ő is antifasiszta volt és a kommunisták áldozata. A két kormány idillikus viszonyát ez nem bontja meg, viszont az átlagpolgárokban gyanakvást ébreszt. Várhatóan hasonló kérdéseket vet fel az idei magyarországi Trianon-évforduló is, ami – szerintem - nem lesz kihatással a kormányközi kapcsolatokra. Már csak azért sem, mert a Vajdaság Szerbiához való csatolásának tiszteletére Újvidéken felállították I. Petar Karađorđević hatalmas, tíz méter magas lovasszobrát, s az elcsatolás napját, 1918. november 25-ét a Vajdaság napjává, vagyis az itt élő nemzetek és nemzetiségek közös ünnepévé nyilvánították. Ez ellen a magyar kormány nem emelt kifogást, mint ahogyan ezt Románia esetében tette, viszont a vajdasági magyarokban belső konfliktust idéz elő. A történelem úgy hozta, hogy a szerbek ünnepeljenek, a magyarok pedig ünnepeljenek és gyászoljanak is. A kormányok szerint a saját udvarában mindenki azt tesz, amit jónak lát, a vajdasági magyarok és szerbek viszont egy közös udvarban élik át ezeket a konfliktusokat.

Milyen legyen a patthelyzet stratégiája?

A vajdasági magyaroknak eközben pártjuk történetének ellentmondásaival is számolni kell. Milošević bukása után a VMSZ a demokratikus ellenzék mellé sorakozott fel, amelynek nagy része ellenezte Milošević nacionalista politikáját. Nem csupán a pártokról van szó, sokkal inkább arról a jelentős polgári rétegről, amely a miloševići korszak kisebbségellenes politikájával szemben a magyarok részére (is) védőhálót képezett. A VMSZ ekkor egyféle hintapolitikát folytatott: helyhatósági szinten koalícióban volt Miloševićtyel, vagyis a Szerbiai Szocialista Párttal, viszont eszmeileg nyíltan rokonszenvezett a szerb polgári réteggel. Ezt a koalíciót Milošević ellenzéke nem rótta fel, megértette, hogy a kisebbség patthelyzetben politizál. A kettős beszéd Miloševićnek is megfelelt, hiszen a nemzetközi szereplők előtt mondhatta, hogy lám a magyarokkal „békében él”, mert a magyarok lojálisak, az albán irredentizmussal viszont lehetetlen kiegyezni. Ezt a kártyát a hágai bíróságon is kijátszotta.  Bukása után huzamosabb ideig a VMSZ a Zoran Đinđić által konstruált tömbbel volt koalícióban. A partner azonban az elhatalmasodó korrupció, ezenkívül saját bizonytalanságai miatt is 2012-ben elvesztette a választásokat, amelyen az ultranaconalista Szerb Radikális Pártból kivált Szerb Haladó Párt győzött. Az említetteken kívül győzelmére azért is került sor, mert a jobbra tolódó Szerbia a Demokrata Pártot nem találta eléggé nemzetinek, a nyugati politikusok pedig úgy vélték, hogy Koszovó státusát csakis azok az erők képesek rendezni, amelyek mögött nacionalista legitimáció áll. A 2014-es választások után a Szerb Haladó Párt abszolút hatalomra tett szert, a VMSZ pedig koalíciós partnert váltott, ami erkölcsileg vitatható, de pragmatikus szempontból indokolható. Volt haszna, de kára is: elvesztette annak a polgári rétegnek a rokonszenvét, amely a hétköznapi életben évtizedeken át a magyarok természetes szövetségese volt. A magyar és a szerb kormány jó viszonya erősödött, ám az európai orientációjú, demokratikus szerb polgárságban gyanakvás ébredt a magyarokkal szemben. Úgy érzik, a jelenlegi nacionalista kormányzattal való totális azonosulással elárultuk őket. Nem is annyira a kormányzati koalíció miatt, hiszen belátják, hogy egy kisebbségi pártnak nincs nagy mozgástere, hanem azért, mert a kisebbségi politikusok en bloc beálltak a szerb ellenzéket szidalmazók sorába, elragadtatta őket a „győztesek gőgje”. A magyar választópolgárok egy részében is felmerült a dilemma: lehetett volna-e mértéktartóbban belépni az új koalícióba? Maradhatott volna-e csak pragmatikus - eszmei empátia nélkül? Őszintének nevezhető-e annak a politikai gárdának a barátsága, amely egykor szendvicseket kínált fel a magyaroknak, azért, hogy ne éhezzenek, miközben az anyaországba liferálják őket? A pragmatikus politikának erre nyilván akad érdemleges válasza. Megszűnt a kormányzati körök és médiumok magyarellenes diskurzusa. Többé csak szórványosan kerül sor magyarok elleni atrocitásokra. A szerb kormány nem kifogásolja az anyaországi támogatásokat. A magyar politikai elit helyet kapott a kormányzatban. A két kormány viszonya rendkívül baráti. A kisebbségpolitikai kirakat, soha nem volt ilyen látványos.    

Csalóka kirakat

A hétköznapok azonban nem a kirakatról szólnak. A titói korszak örökölt kisebbségpolitikai vívmányai egyre inkább károsodnak. A kétnyelvűség terei zsugorodnak. A magyarok lélekszáma százalékokban kifejezve rohamosan csökken, ami azt jelenti, hogy esetükben a kivándorlás aránya az átlagosnál nagyobb. Csökken a magyar tagozatok száma. A nehezen követhető rehabilitációs perek miatt egyre gyakrabban hangzik el a panasz, hogy a magyarok vagyonvisszaszerzési szándéka egyre nagyobb akadályokba ütközik. Hatalmas vagyon veszik el. A szavak és a tettek, a törvény és a gyakorlat aszinkronja miatt a kisebbségi pártra egyre kevesebb magyar szavaz, ami azt jelenti, hogy a választások után tovább csökken az érdekérvényesítő potenciálja.
Szerző

Meztelen fotóink

Publikálás dátuma
2020.01.05. 21:30

Fotó: Maxim Safronov
Őrült világban az ember fejében gyakran villannak fel őrültségek. Mondjuk egy olyan kép, hogy az országgyűlési képviselők teszik le parlamenti esküjüket, hűség a hazához, a néphez, küzdelem a fejlődésért, a nemzeti örökség vállalása, majd utolsó mondatuk így hangzik: Esküszöm, hogy sem általam, sem mások által nem készültek rólam meztelen képek. Majd jöhet egy másik változat. Pályázati kiírás vezetői állásra. Képzettség rendben, szakmai gyakorlat, nyelvtudás oké, PhD-fokozat megvan, de ott van még egy feltétel: A pályázóról nem készült meztelen fotó (kérjük a mellékelt nyilatkozat kitöltését). És máris egy rémkép. Az újságíró kihajt magából egy ropogós kis közéleti cikket. Korrupció feltárása, rendszerkritika, moralizáló kesergés, társadalmi problémák felvetése. Büszkén néz szerkesztője szemébe, akinek ez az első reakciója:
– Készült rólad meztelen kép?
Aztán bekérik, átnézik minden adathordozóját, és igen, előbukkan egy: nem bírták ki, leszelfizték magukat a nővel, amikor még elhitte, képes lesz elválni a feleségétől.
– Jó, hát töröljük ki – hebegi az újságíró.
De a szerkesztő csak tépi a haját
– Szerinted ennyi?! Ha neked megvan, neki is megvan. Talán szétküldte a barátnőinek. És ki tudja, azok hány embernek mutogatták, ki tudja, hol dolgoznak ezek mind? Arról meg nem is beszélve, hogy most már én is tudok róla. Így akarod leleplezni a fél világot? Nem kell se nevetni, se mosolyogni. Hiszen mindez csupán színtiszta őrültség. Ráadásul prózai. Forrása a hazai közélet hétköznapi őrülete. Azé a közéleté, ahol meztelen képek okoznak igazi politikai botrányt. Miattuk veszti hitelét egy polgármester (s valamicskét a pártja), akit lemondatnak, és kényszerül lemondásra egy ellenzéki képviselő, akinek elfogadják a lemondását. Fölösleges már elárulni a nevüket, hiszen aligha akad valaki, aki ne tudná kikről van szó. Elvégre meztelenül lehetett látni őket. Lehet persze hosszasan értekezni arról, hogy bukásuknak nem ez volt az oka. Hiszen a prostituáltakkal orgiázó polgármesterről készült videók arra vetettek némi fényt, hogy cseneget az adófizetők pénzéből, korrupt, keresztény vizet prédikál, és kéjbe részegítő bort iszik. A képviselővel pedig az a baj, hogy a cukrosbácsis képeivel szexuálisan zaklatott egy nőt. Ezektől a soroktól senki ne várja, hogy megértést tanúsítanak a kisebb korrupciókkal szemben, vagy bizonygatni kezdik, melyik fajta zaklatás nem is zaklatás. Nem a bűnökről és vétkekről van szó, azok után nem lehet kérdőjeleket rakni. Arról van szó, hogy közéletünkben és közvélekedéseinkben a bűnökről és vétkekről szó van, de a lényeg: a meztelen felvétel. Hogy ez túlzás? Bár az lenne, de érdemes belegondolni néhány dologba. Mióta a képviselő lemondott, senkit sem érdekel, zaklatott-e valakit, és hogyan, pedig ez még egyáltalán nem tisztázott. Mióta a polgármestert lemondatták, senkinek nem dülled a szeme a kíváncsiságtól, hogy megtudja, milyen visszaéléseket követett el pontosan, pedig folyik valamilyen nyomozás. Hiszen a döntő bizonyíték már előkerült: a parázna, pucér testük. Ők maguk is emiatt hebegtek-habogtak, majd váltak meg hivataluktól. Mert a korrupció és a zaklatás vádját büszke felháborodással tudták volna visszautasítani. De a kéjelgés és a test feltárulása azonnal megtörte őket, érezték, hogy lezárult előttük a pálya. Zavart arccal, megremegő hangon elismerték, hogy hibáztak, bocsánatot kértek a családjuktól, a választóktól, a pártjuktól, és már álltak is szépen félre. A polgármester úgy összeroppant, hogy mozdulni sem tudott, csak görnyedt a helyén, székestől kellett levinni a gyepről. Azért álltak volna félre, mert féltek a felelősségre vonástól komolyabb bűneik és vétkeik miatt? Aligha. Egyrészt pártjaik megvédték volna őket, másrészt a közvélemény önmagában már nem borzad a korrupciótól, a szexuális zaklatás megítélésével kapcsolatban pedig erősen megosztott (főleg, ha nincs közvetlen testi erőszakoskodás). Nem, ők a meztelen felvételeik miatt éreztek megszégyenülést. Tudták, hogy itt nem lesz kímélet. Akárhányszor felbukkannak majd, akármit tesznek, és mondanak, megkapják a csúfolódó jelzőket, megjegyzéseket. Túlzás? Rendben, akkor nézzünk meg két hasonló, szintén nemrégiben történt esetet. Egy másik polgármester egy hangfelvétel kapcsán keveredett a korrupció gyanújába. Ám azon nem nőcskék lihegnek, hogy „csináld még, édes”, hanem egy kerületi képviselő célozgat sötét tónusú ügyekre. Volt morgás, nem is olyan kicsi, de annak a polgármesternek egyelőre még csak nem is inog a széke. Vagy ott a méltán nagyra tartott rendező esete. Szexuális zaklatás, a színháza szépen kivizsgálta az ügyet, felmondtak neki. Később az egyetemen is. És alighanem eltávolíthatatlan szégyenfolt nélkül folytathatja majd pályáját – hiszen az esetről nem került ki fotó. Ezzel szemben egy szintén becsben tartott kollégája korábban az egész ország előtt megszégyenült és taccsra került, mert áldozatai olyan részletes leírást adtak zaklatásairól, ami felért egy videófelvétellel. És ha már a zaklatásnál tartunk. Jó érzés, hogy végre elkezdtünk komolyan foglalkozni a szexuális zaklatással, mind többen kezdik megérteni a lényegét, és ítélik el olyan formáit is, amelyeket korábban ártalmatlannak véltek. Fontos lenne persze a jogi keretek pontosabb meghatározása, és a következetes fellépés, társadalmi kontroll ezekben az ügyekben, mert különben a zaklatás vádja önkényesen előkapható eszközzé válhat személyes bosszúra, valaki ellehetetlenítésére. (Hasonlót tapasztalhattunk egykori ügynökök alkalmi leleplezésénél is.) De felmerül a kérdés: Mi lesz a többi zaklatással? A hétköznapokban folyamatosan zajló lelki bántalmazásokkal, a bármilyen szintű hatalmi helyzettel való állandó visszaélésekkel. A munkahelyi, hivatali megalázásokkal, fenyegetésekkel, zsarolásokkal. Meddig tűrjük azt, hogy a főnökeink durva hangon vagy lekezelően beszéljenek velünk, hogy az ügyintézők vagy éppen az orvosok cinikus, kioktató megjegyzéseket vágjanak a fejünkhöz, és élvezettel bámulják meghunyászkodásunkat a kiszolgáltatott helyzetekben? És mi meddig csinálhatjuk ugyanezt saját erőpozícióinkban, minden lelkiismeret-furdalás nélkül másokkal? Meddig tekintjük hétköznapinak, természetesnek az így keletkező traumákat, amelyek aztán egész életünkben emésztenek? Amíg nem fordítható le ez is képeken ütköző nemi szervek látványára? Kétségtelen, hogy a keserűség túlzásokra ösztönöz. De miért számít tárgyilagos megállapításokra az, ami keserűséget okoz? Mert elkeserítő, hogy a mi civilizációnkban, a felvilágosult szellem annyi eredményes erőfeszítése után, még mindig a kéjbe ránduló test a bűn, az amoralitás egyik legerősebb bizonyítéka és szimbóluma. És elsősorban akkor, ha társadalmi nyilvánosság elé kerül. Ha sikerül eltakarni, nincs vele baj, sőt, az utódok nemzése miatt még szükséges is. A kölcsönös nemi vonzalomnak minden formája megengedett. Továbbá el lehet vonulni nudista strandokra, filmalkotásokban minden megmutatható és megnézhető (pedig milyen furcsa, hogy meztelen embereket mozgat egy szépen felöltözött stáb). De nem tiltott a prostitúció és a pornográfia sem (pedig mennyi erőszak, trauma forrása), meg lehet érteni a házastársi félrelépéseket is. Nem beteges, ha meztelen fotókat csinálunk olykor magunkról, vagy rögzítjük egy-egy aktusunkat szerelmünkkel, mert ezek is emlékek lesznek, akárcsak a mosolygós-puszis képek egy külföldi műemlék előtt. Egyszóval, mindent lehet, magánélet, senkinek semmi köze hozzá. Csak semmi se kerüljön belőle nyilvánosságra! És főleg ne látható formában! Mert ami a magánéletben megengedett, a közéletben változatlanul szégyenletes, kompromittáló. Különösen a közszereplők számára. Akiket ösztönösen ma is istenekként szeretünk vagy gyűlölünk. Becsaphatnak, lophatnak, kegyetlenkedhetnek, nem hisszük el, megmagyarázzuk, vagy tovább édesíti emelkedett ellenszenvünket. De a testük véletlenül se táruljon elénk! Mert az nem a hatalom, hanem a vétkes gyengeség, az istentelenség jele. A mai polgári világ felvilágosult álszentsége. Amelyben már mi, köznépi titkolódzók, takargatók sem érezhetjük magunkat biztonságban. Az internet egyre vadabbul rombolja a magán- és a társadalmi élet közötti falat. Küldözgetünk magunkról mindenfélét ide-oda, posztolgatunk, a levélfiókjaink, az sms-eink őrzik szerelmi vallomásainkat, titkos randiinkat. Bármikor kikerülhet rólunk valami csúnya, intim dolog. Ha pedig valakik kutatnak utána, könnyen rátalálnak. Mit tegyünk? Keressük, hogyan védhetjük jobban magunkat? Legyünk óvatosabbak, megfontoltabbak? Vagyis mondjunk le megint egy kis szabadságról? Minek? Sokkal helyesebb lenne beinteni ennek a hazug, skizofrén, vágykínzó, társadalmi életet vulgarizáló értékrendnek. Rakjunk fel magunkról pár meztelen fotót! És írjuk le melléjük egy-két szexuális élményünket! Igen, van testünk, megéljük a kéjt. Emiatt nem fogunk szégyenkezni. De a politikusoknak sem kell takargatniuk a testiségüket. Legalább látjuk, hogy néz ki, amibe egyszer jó nagyot fogunk rúgni, ha sokat szemétkednek velünk.