Szép ez a könyv. Szép a kivitele is, ami eléggé ritkaságnak számít manapság, amióta megritkultak a profi tördelőszerkesztők. És szép, mert a tartalma a szellemet éppúgy megszólítja, mint az érzelmeket.
Családja történetét festi le az egyik leszármazott, számos kiváló könyv szerzője, Lévai Katalin, a dédszülőkig visszamenőleg. Egy mai magyar család történetét, amelynek egyik ága szerb, a másik pedig részben olasz, részben asszimilálódott zsidó. Kétségtelen persze, hogy amikor az anyai dédapa magyar földre vándorolt, még sem neki, sem hitvesének nem kellett országhatárokat átlépniük, hiszen Szerbia éppúgy a Monarchia része volt, mint Magyarország. A Pestre érkező szerb pár már nem a török megszállók elől menekült ide, mint századdal előtte, vagy régebben ősi hontársai, hanem új kihívásokat követve vándorolt egy kis faluból az ígéretes magyar fővárosba. Itt telepedtek le, az akkor, a XIX. század utolsó harmadában még inkább falusias jellegű, mint várost formázó Kőbányán. Ahol igencsak sokféle nemzetiségből származó család élt, mondhatjuk némileg humorosan: köztük még magyarok is. Barátságban, összetartásban, együtt küszködve akkor is, ha például a nem is ritkán lángra kapó nád- vagy zsindelytetejű házak valamelyikét kellett oltani.
Zsivánovits Milánnak és feleségének, Joszipovits Máriának hat gyermeke született, valamennyien szorgos iparos és kereskedő emberek. Egyikük, a szerző nagyapja, már túllépve Kőbányán, a pesti Belváros szerbek lakta városrészében lakott és dolgozott, mint ismert borbély-fodrász. Másikuk, Lázár, felkapott cipész lett, akinél híres dámák is csináltattak cipellőket. (Saját emlékem is kötődik a Szerb utcához, hiszen éppen oda jártam egy ideig órákra, mivel a Budapesti Műegyetem Villamos Kara, kinőve saját budai lehetőségeit, itt kapott egy szép régi épületet. Máig is szeretem ezt a környéket.)
Hanem a szerb ősök. Hiszen ők mi mások voltak, mint – a mai hivatalosság visszataszító fogalmait használva -- migránsok. Önkéntelenül bukkan föl bennem a mostanság oly sűrűn és oly gonosz felhanggal ismételgetett ronda szó. Migránsoknak neveznék-gyaláznák őket manapság napjaink uralkodó politikusai, csak azért, mert jobb életet keresve egy másik országból jöttek hozzánk. Őket, szerbeket, bolgárokat, tótokat, svábokat, akikből – asszimilálódva, ám többnyire megtartva saját kultúrájukat is -- igaz magyar polgárok lettek, iparosok, kereskedők, nagyszerű kertészek, szorgos és tisztességes polgárok, immár a közös új haza gyarapítói. Leszármazottaik közül pedig számosan magasabb iskolákat, sőt egyetemet végzett vállalkozók, jogászok, orvosok, tanárok is lettek. Akárcsak a szerző, Lévai Katalin kémikus tudós, doktorált szerb-magyar édesanyja.
E békés életet tette rommá egy agyament nacionalista orgyilkossága 1914-ben, amikor lelőtte az egyébként igencsak magyar- és szerbellenes trónörököst meg a feleségét. Az áldozat maga is hibás volt, ostoba konokságával, minden biztonsági igyekezet felrúgásával. Ám a háború mégis bekövetkezett, hogy végül a jól ismert, száz évvel ezelőtti magyar tragédiába torkolljon. 1914 nyarán, a háború első napjaiban-heteiben az addig békésen együtt élő, sokféle nemzetiséget magába ölelő országban, de főleg a fővárosban a - mai utódaikban is jól felismerhető módon ágáló - politikusok pogromhangulatig szított gyűlölködést robbantottak ki. „Vesszen kutya Szerbia” üvöltözték és a békés szerb család otthonának is téglával törték be az ablakait. Amiket viszont a magyar üveges mester szégyenkezve és ingyen állított helyre.
Elmúlik a nagy, ma már elsőnek nevezett háború, a vörös-, majd a fehérterror is lezajlik, és a szerb család folytatja békés, dolgos életét. Hogy aztán a nem is sok év után bekövetkező, még szörnyűségesebb másodikban már a beházasodott zsidó menyük jelentsen élet-halál problémát.
Történelem és bensőséges családtörténet ölelkezik ebben a könyvben, nagyon szerethető ősökkel, családtagokkal -- és történelmünk többnyire igencsak visszataszító következményeivel. Hihetetlenül megrázó az egyik családtaghoz, a könyv számomra talán legkedvesebb szereplőjéhez, Júlia nagymama testvéréhez, Zoricához eljutott levél. Egykori szerelme, Dusán, az újvidéki vérengzés egyik túlélője írja meg szörnyűséges sorsát. A férfi feleségét, gyermekét a jeges Dunába lövik 1942 telén a magyar katonák, ő véletlenül menekül meg. Az iszonyatos gaztett még a magyar felső vezetést is megrázta, majd rémségét fokozza, hogy azután a jugoszlávok hasonló módon vettek, nem kevésbé gonosz revansot a magyarokon.
Sokat köszönhetünk a Monarchia egykori nemzetiségeinek magyar területekre -- főleg a török kiűzése után az elnéptelenedett térségekben -- letelepített, majd később hozzánk önként bevándorolt tagjainak.
Számomra e könyv nagyon szép, nagyon olvasmányos családtörténetéből is világosan kitűnik, hogy ha a magyar urak a kiegyezés után bölcsebb nemzetiségi politikát folytatnak, talán a trianoni szétszakítás se következett volna be. Hiszen, ha csak a szerbeket nézzük, nekik köszönhetjük Ráckevét és Szentendrét, szép épületeikkel, gyönyörű templomaikkal, nemkülönben a szerző által ma is szeretettel látogatott szépséges pesti Szerb utcai templomot. Az ő gyerekkorában ennek a papja a nagyon rokonszenves és művelt Vujicsics Dusán volt, akinek fiai az irodalmár Sztoján és a tragikus véget ért zeneszerző, népzenegyűjtő, Tihamér.
Míg a könyv bő kétharmadát az édesanya családtörténete teszi ki, meglehetősen szegényes az édesapáról szóló rész. Valószínűleg azért, mert a mama meg a nagyon szeretett Zorica sokat mesélt, viszont a papától, zárkózott ember lévén, kevés adalék és főleg mesés történet maradt fönn. Rövid történetéből azért megtudjuk, hogy az ő szülei Fiumében ismerkedtek össze, még a XX. század eleji boldog békeidőkben. A mérnök nagypapa tisztnek beöltözve a hajóépítésben dolgozott, maga is részese volt az akkori flotta büszkeségének számító, ám rosszul tervezett és kivitelezett, ezért tragikus véget ért Szent István csatahajó munkálatainak. Itt ismerte meg feleségét, az olasz Chervin Veronikát, itt született két fiúk is. Egyikük, Ezio, aki később Magyarországon élve Lászlóra változtatta a nevét, kiváló kémikus, gyógyszerkutató lett. Mi több, a természettudományos elkötelezettség mellett még jeles hegedűs is. És a szép, okos, szintén kémikus szerb Petrucz Katalin férje, hosszú, életük végéig tartó szép házasságban.
A szerb és a részben olasz, részben kikeresztelkedett zsidó család összefonódásából ebben a rendkívül vonzó könyvben a legfontosabb, legvonzóbb elemnek az tűnik, hogy mindkét oldalon a szorgalom, a tanulási készség, a kemény kötelességtudat és az erős családi kötelék szinte azonossága jellemzi őket. Életükkel, munkájukkal erősítették és gazdagították a magyar gazdaságot, a magyar társadalmat.
Vonzó történetet kap kézhez az olvasó. Vonzó, helyenként megható, legtöbbször igen szórakoztató leírásokkal, emlékekkel, olykor adatokkal. Plasztikusan megelevenedő emberekkel, akik, bár rég nincsenek köztünk, mégis, mintha itt élnének most is közöttünk. Azt írtam az első mondatokban, hogy ez egy szép könyv. És a végére megerősíthetem ezt az állításomat.
(Lévai Katalin: Bábel-Budapest. Kossuth Kiadó. 2019.)
