Osszián, avagy a skótok önbecsülése

Felszállt a köd a hangamezőről, és megláttam az emlékművet. A bannockburni csatát idézte fel, amelyben a skótok utoljára arattak győzelmet az angol hódítókon. Felfoghatatlanul régen: 1314-ben! Cullodennél is jártam, ahol 1746-ben az „Ifjabb Trónkövetelő” Stuart Károly híveit, a lázongó klánok harcosait temették el, miután Skócia visszahódításának kísérlete kudarcot vallott.

Megálltam Edinburgh füstös házainak egyike előtt is, és a márványtáblán James Macpherson nevét betűztem ki. A skót néptanító nem sokkal Robert Burns előtt élt itt „Észak Athénjában”, és nem kardot, hanem tollat forgatott a szent cél, a függetlenség kivívása érdekében. Hőskölteményeit azonban kevesen „forgatták”.

A vidéket járva megtudta, hogy a pásztorok emlékezetében is élnek hősök: a skót nép elődeinek tartott ókelták szabadságért küzdő bajnokai. Munkához látott, és 1760-ban kiadta új könyvét: Az ősi gael költészetnek Skócia hegyei közt gyűjtött töredékei angol nyelven. Neve a címoldalon fordítóként szerepelt. Szerzőnek ugyanis Ossziánt tüntette föl. Ez a kelta bárd a monda szerint a Krisztus utáni III. században élt. Fingal király fiaként a szabadságért csatázott, s miután megvénült és megvakult, társainak hőstetteit énekelte meg.

Macpherson fordításkötete hamarosan a kor bestsellere lett. Biztatták, sőt, pénzzel támogatták, hogy gyűjtsön még több verses regét. Nem meglepő tehát, hogy 1762-ben új könyve jött ki a nyomdából: Fingal, ősi költemény hat énekben, Fingal fiának, Ossziánnak szerzeményei, ahogyan James Macpherson angol nyelvre fordította. Egy évvel később pedig megjelent a Temora, ősi hősköltemény nyolc énekben, más költeményekkel egyetemben. Fél éven belül a kötetek német és francia kiadásai is felbukkantak már az európai könyvesboltokban.

A György-kori Angliában is elolvasták a műveket. Nem fanyalogva, hanem inkább dühösen. A kövér, tohonya, sokak által tisztelt költő-tudós, Samuel Johnson, vagy ahogy London-szerte nevezték, a Doktor, alapos elemzésbe fogott, és kortévesztéseket, logikátlanságokat fedezett fel az Osszián-versekben. Fordítások? – kérdezte. Hát akkor mutassa meg a poéta úr az eredeti, gael nyelvű szövegeket!

Macpherson halogatta a választ. Nem mutatott meg semmit. A skótok azonban, akiket az angolok fukarnak gúnyoltak, és rovásukra máig divatozó „skótvicceket” faragnak, bőkezűen támogatni kezdték a ”fordítót”. Nem hitték volna el, hogy csalásról van szó?

Lehet, hogy sokan elhitték. De ismerték a saját múltjukat. Emlékeztek még, hogy a XVIII. század elején Anglia és Skócia „egyesült”. Az idézőjel jogos. Több évszázados viszályt követően a nagyobbik állam bekebelezte a kisebbiket. A skótokat elkeserítette, hogy a hódítók angol, vagyis germán eredetű nyelve csaknem kiszorította az ő gael, azaz kelta nyelvüket. Bizonyítani akarták, hogy ókelta elődeik az angolokénál régibb, értékesebb költészettel járultak hozzá az emberiség kultúrkincséhez.

Macpherson költeményei mindazonáltal nem teljesen a fantázia szüleményei. A gael nyelvet akkoriban még itt-ott beszélő pásztoroktól valóban hallhatott mondákat, amelyekben előfordul Osszián és Fingal neve.

Az Osszián-rajongást átvette a szentimentalizmus néven ismert irodalmi irányzat. Goethe regényhőse, az ifjú Werther megkönnyezi a kelta bárdot. Victor Hugo ódát zeng hozzá. Puskint elbűvöli. Megszületik a magyar kiadás is. A „fordítás” fordítását Fábián Gábor közli - Kazinczy Ferenc első teljes fordítása után - 1833-ban.

Egyre több nő tud már olvasni. Csoda-e ha elérzékenyülnek az efféle sorokon? „Óh, kik hevernek ott a harcmezőn? Emitt szerelmem, s amott testvérbátyjaim. Ah, szólaljatok meg, szívemnek kedvesi! Némák! Lomrának nem felelnek. Óh, szóljatok! Magamra maradtam. Búbánat, keserv martaléka lelkem. Jaj, mindkettő halott!”

Ossziánt Petőfi is említi, Arany pedig a szabadságharc bukása után idejétmúltnak érzi Homérosz derűs világát, és a búbánatos hangulatot tartja indokoltnak: „Jer, Osszián, ködös, borongós énekeddel!”

A hősi vagy annak hitt múlt megidézésével valóban erősíthető a nemzeti öntudat, a hazafias érzület. Erre tett kísérletet Vörösmarty a Zalán futásában, Arany a Buda halálában, Jókai az Árpád ébresztésében. Csakhogy ők – Macphersontól eltérően – nevüket adták a művekhez.

Mostanában, amikor Skócia függetlenedésének kérdése egyre gyakrabban merül fel az európai politikában, nem lepődnék meg, ha Osszián alakja újra feltűnnék a hanga-borította rétek, a kísértet-járta várkastélyok, a dalokba foglalt lochok felett.