Ünnepek a kórház falai között

Baaannng! Baaannng! - rázkódott meg az ágy, s jött vele a fémes csattanás. Gellert kapott a falakon, kicsúszott az ajtórésen, el a nővérpultig, s befészkelte magát az osztályos betegek álmaiba. A régiek közül sokan fel sem ébredtek már rá, megszokták Bélát, aki, amióta öt napja térd alatt amputálták a jobb lábát, naphosszat az ágyban gubbasztott, s csak éjjel mászott át a kerekes székbe, hogy senkitől sem zavartatva gyakoroljon az elkövetkező évekre. Csakhogy az éjjeli fény, no és a négyágyas szobába összezsúfolt öt fekhely nem a legideálisabb tréningpálya egy kezdő fogyatékkal élőnek.

Első éjszakás betegként, közvetlen a műtét után döbbenten néztem a morbid dodzsemezéssé alakuló kanyargás-fordulást, átellenben Papa, a valamivel régebbi amputációjából lábadozó nyugdíjas éppen csak felnézett, aztán nyögve megfordult, hogy tovább hortyogjon, mellette Karcsi két altató biztonságában hortyogott, s talán arról álmodott, sohasem jön el a hétfő, amikor őt tolják be a műtőbe, hogy mire felébred, a térdnadrágos pizsama is hosszú legyen a jobb lábára, s aki azzal viccelődött naphosszat, hogy karácsonykor már csak a kórterem fele lehet biztos benne, hogy nem bal lábbal kel fel reggel…

Ilyen környezetben átértékelődik minden, szerencsésnek érzi magát az ember, hogy csak a sérve záródott ki aranyvasárnap hétvégéjén, s bár azonnali műtétet rendelt el az ügyeletes orvos, az ünnepet már bizonyosan otthon töltheti, s néhány hét elteltével visszazökken a megszokott szürke, januári hétköznapokba. S közben eszébe jut a tíz évvel korábbi kórházi emlék, az előző sérvműtét, amikor hasonló gondolatok sorjáztak a fejében átpillantva a szomszédos ágyra, ahol egy huszonéves srác sóhajtozott szigorú hanyatt fekvésre kényszerítve.

A testéből kilógó hatféle cső, kanül, drén miatt esélye sem volt oldalra fordulni, két hét után kelhetett fel először, hogy lassú tyúklépésekben végigsétáljon a nővérpultig, és vissza. A talán ha összesen húsz méterhez szűk negyedóra kellett, az óvatosság mellett a fájdalom is önkéntelenül csökkentette a tempót. Sohasem gondolta, hogy ilyen komoly erőpróba járni, 15 nappal előtte még száztíz kilóval szériázott az edzőteremben, s simán száznegyvennel guggolt. De két héttel azelőtt megváltozott minden, a fenekébe kapott injekció az utolsó emléke a régi időkből. A következő már az új élethez kötődött, a két pillanat között öt és fél óra telt el, s az orvosi team egy specialista vezetésével kivette a vastag- és végbelét. Állítólag így sikerült idejében meggátolni a rák továbbterjedését, az eltávolított szervek feladatait a jövőben a vékonybélre bízták, melyet a hasfalára vezettek ki – sztóma. És újabb két héttel később elkezdhetett reménykedni, mert a doktorok szerint ennyi idő után, ha nincs fertőzés, ha a vékonybél jól reagál, ha nem lesznek összenövések, akkor felkelhet. Először csak a nővérpultig, majd végig az egész folyosón, aztán ki az udvarra. És egyszer haza lehet menni, megsimogatni Fratello, a kétéves magyar vizsla fejét, elsétálni a kiserdőbe, s a dombtetőről nézni valahová a messzeségbe. A jövőbe.

Béla a mágocsi ház átalakításáról ábrándozott, illetve egy sportos, fordulékony kis kocsiról, amivel befér majd a vécébe, az apró fürdőbe is otthon. Ezzel traktálta asszonyát is, aki vasárnap délelőtt a két gyerekkel látogatta meg élete párját. Aki némiképp felszabadultan a kerti lépcsőhöz szükséges rámpát is megemlítette, no és a fantomfájásokat az immáron nem létező boka magasságában, mely nem hagyja aludni éjjelente.

Láthatóan nem először hozta szóba, mert a nő egyre türelmetlenebbül pakolgatott az ágy melletti szekrénykén, majd hirtelen témát váltva a karácsonyi készülődésre terelte a szót. A rengeteg intézni valóra, mely most egyedül rászakadt, a bevásárlásra, takarításra, sütésre-főzésre, ajándék-csomagolásra, majd zárásként kifakadt: El sem tudod képzelni, mennyire fáj mindkét lábam…