„A múlt sosem hal meg. Még csak el sem múlik” – idézi a szerző William Faulkner híres mondatait. A könyv épp a bennük rejlő paradoxonra, a velünk-bennünk-általunk folyvást tovább örökített múlt töprengésre, sőt aggodalomra késztető történelmi példáira épül. Az idő alkotja a mű formális szerkezetét is: a címadó esztendő hónapjai lesznek a mű fejezetei, melyeken belül a kollázsok technikáját követve változnak a helyszínek, hol New Yorkban vagyunk, hol Malmőben, hol Kairóban. A világpolitika jelentős fejleményeinek bemutatását a korabeli kulturális kiválóságok életének karakteres epizódjai színezik.
Az idő, mint tudjuk, egyszerre folyamatos és megszakított. Az 1947 szövege és hatásmechanizmusa éppen erre a kettősségre épül. A korabeli események kulcsszereplői tudásuk, meggyőződésük szerint teszik a dolgukat, miközben persze, cselekvésüket saját idejük korlátai determinálják. A mai olvasó ugyanakkor nagyon is jól tudja, mi lett az akkori erőfeszítésekből, vágyakból, reményekből. „Minerva baglya csak a beálló alkonnyal kezdi meg röptét” – jegyezte meg egykor rezignáltan Hegel.
A Dobosi Beáta által fordított mű mindenekelőtt három folyamatot kísér – hónapról hónapra – figyelemmel. Az egyik a palesztinai arabok és zsidók együttélésének rendezési kísérleteit – ezt a véget tényleg nem érő sagát – követi. S már itt egyértelmű: az érintettek és a kívülállók egyaránt oly mértékben megosztottak még a legapróbb részletek tekintetében is, hogy békés, pláne konszenzusos megoldása eleve nem lehetett a konfliktusnak. S lám, a múlt tényleg nem halt meg, valóban még csak el se múlt: a probléma hatékony kezelésében ugyanis 1947 óta semennyit sem jutottunk előre.
A mű másik nagy vonulata azt a baljós folyamatot tárja elénk, melynek során röviddel a háború befejezése után a náci csoportok Európa különböző központjaiban villámgyorsan újjá szervezik magukat, intézményes segítséget nyújtanak a háborús bűnökkel gyanúsítható SS katonák, főrangú fasiszták meneküléséhez. Mindeközben igyekeznek tisztára mosni kedves tömeggyilkosaikat, méghozzá éppen az elkövetett borzalmak szimpla tagadásával. A náci internacionálénak mindig akadnak befolyásos támogatói, az egykori gyilkosok „szakértelmére” pedig mindig akadnak állami vevők. Kétség nem fér hozzá, hogy a múlt e tekintetben sem halott.
A harmadik – s az előbbieknél semmivel sem kevésbé jelentős – szál a szerző édesapjának sorsát idézi fel. Szőke György 1947-ben egy zsidó gyerekek menhelyén van valahol Ausztriában, mikor az édesanyja érte megy, s visszajönnek Budapestre, ahol nem is olyan régen meg akarták ölni őket. Az édesapa családtörténete strukturálisan a könyv legkiemeltebb részlete: megszakítja ugyanis a hónapokra tagolt egységek sorát, önálló fejezetként, saját címmel épp középre kerül. Önmagában is kerek egész, mely bővelkedik felkavaró jelenetekben. Messzemenően ilyen például az, amikor a nagymama, az édesanya és a kisfiú (a szerző leendő édesapja) baráti látogatásra indul. „Mivel kilométereket kellett megtenniük a városon át, és a zsidóknak tilos volt kijárniuk, Lilly levette a csillagot a szívük fölül. De valaki meglátta, majd egy fiatal, biciklis férfi üldözőbe vette őket. Abban a pékségben volt segéd, ahol kenyeret vásároltak, felismerte őket, rájuk kiáltott. Utánuk tekert.” Nagyítsuk ki ezt a képet! Egy fiatal férfi biciklire pattan és üldözni kezdi a nagymamát, a mamát és a gyereket. Gyilkos szándékkal, az önszorgalmú kutyák módjára. Undor és szégyen.
A kulturális sztorikban pedig – Simone de Beauvoir vagy Thelonious Monk mellett – fel-felbukkan George Orwell, aki 1947-ben éppen az 1984 című híres, profetikus regényét írja, melyben az államgépezet folytonos, szigorú megfigyelés alatt tartja a társadalmat. Mint tudjuk, „a múlt sosem hal meg.”
Infó:
Elisabeth Åsbrink: 1947
Park Könyvkiadó, 2019, 276 oldal
Fordító: Dobosi Beáta
