A középkorban máglyán égették volna meg őket. A Jézussal viccelődő brazil komikusok áldhatják a felvilágosult XXI. századot, mert így csak az irodájukra dobtak Molotov-koktélt. Azért az mégiscsak más. A dilemma örök: szabad-e kigúnyolni a vallást. A válasz is ősi: nem szabad, de pont ezért néha jólesik. Mint minden mást, amit pedig nem lenne szabad, vagy nem illik. Végülis mit van értelme kigúnyolni, ha nem azt, amit nem szabad?
A baj inkább az, hogy a hatalommal valahogy elveszik a humorérzék. A papoké is leginkább akkor, amikor a politikai hatalom részeivé válnak. Amúgy, magánemberként, pont olyanok, mint mások. Szeretnek jókat nevetni, és hát jókat nevetni leginkább mások kárára szoktunk. No de akit kinevetnek, annak oda a tekintélye, és akinek oda a tekintélye, az nem számíthat feltétlen tiszteletre.
A tisztség miatt kijáró feltétlen tiszteletre hivatkozás a hatalomban erősek, de intellektuálisan bizonytalanok érve. Olyankor jön elő, amikor az ész vagy az érzelem mást diktálna, mint amit az érdek mondat. Munkahelyi megfelelője a kurtán odavetett „csak”. Hosszabban: „mert én mondtam”.
Nincs keresztény, aki azért inogna meg hitében, mert egy vígjátékban mai sztereotípiákkal ütköztetik a kétezer éveseket. Mint ahogyan azért sem lesz senki sátánista, mert végigolvasta a Harry Potter mind a hét kötetét, vagy ahogyan a muzulmánokba sem csap mennykő, ha véletlenül meglátják Mohamed arcmását. A vallási érzékenységre való unos-untalan hivatkozás legtöbbször álságos, és kizárólag mozgósítási célt szolgál. A hívekben tudatosítani kell, milyen ellenséges környezet várja őket a templomból kilépve. Szerencsére bölcs vezetőik megvédik őket, és cserébe csupán egy dolgot kérnek. A lelküket.
Egy brazil püspök lemondta Netflix előfizetését a Jézus első megkísértése című paródia miatt, noha elég lett volna, ha nem nézi meg. Ám ő és Rétvári Bence, a KDNP alelnöke is azt szeretné, ha mások se láthatnák: minden legyen úgy, mint régen! De hát akkor is gúnyolták az egyházat, és az túlélte.