Nagy magyar ember portréját festették a Stamford Bridge homlokzatára a német Julius Hirsch-ével és a brit Ron Joneséval együtt. Ahogyan a milánói San Siro és a bolognai Dall'Ara stadionban emléktáblája van, úgy immár a Chelsea-aréna falára is felkerült Weisz Árpád (a hivatalos avatóünnepség holnap lesz), mert Roman Abramovics, a londoni klub orosz tulajdonosa úgy gondolta, emléket állít az auschwitzi haláltábor hetvenöt évvel ezelőtti felszabadításának.
Eminens honfitársunkat – vagy ahogyan Hollandiában hívták: a „csodaedzőt” – a lágerben gyilkolták meg nyolc éves kislányával, Clarával, tizenkét esztendős fiával, Robertóval, valamint harmincnégy éves feleségével, Ilonával és több százezer magyarral együtt. A családot a Gestapo 1942. augusztus 2-án tartóztatta le Dordrechtben, mert – mint annyi más településnek – a Rotterdamtól húsz kilométernyire lévő városnak is menthetetlenül „judenreinnek” kellett lennie.
Weisz oda már menekült – Párizson át –, miután 1938 őszén Itáliában is elfogadták a faji törvényeket. Az ötödik fordulóban még ő vezette 2:0-ás győzelemre a Bolognát a Lazio ellen, majd másnap lemondott szakvezetői tisztségéről. Kétszeres bajnokcsapatot hagyott hátra; olyan együttest, amely az előző évadban január végétől a záróráig egyfolytában az élen állt. Ez azért is nagy szó volt, mert Weisz szerződtetése előtt a fasiszta fellegvárak egyikének tartott Bologna együttese a hatodik helyet szerezte meg, majd a nem annyira gyanútlan, mint inkább öntudatos edző irányításával mindjárt az élre ugrott az 1935/36-os szezonban.
Addigra a tréner már Itália leghíresebb mesterei közé tartozott. Két okból is. Egyrészt, mert a Serie A bevezetésének évadában – 1929/30-ban – bajnoki címhez segítette az akkor Ambrosianának hívott Internazionalét; másrészt, mert a korabeli méltatások szerint „kulturált, olvasott, ragyogó stílusú” edző 1930-ban kiadta A futballjáték című könyvét, amellyel megalapozta az olasz labdarúgó-elméletet. S közben felfedezte a stadionnévadó Giuseppe Meazzát, aki tizenkilenc évesen harmincegy góllal hódította el az olasz bajnokság mesterlövészi címét.
Weisz akkor harmincnégy volt, s örök nyomot hagyott az Internél, mert Helenio Herrera (366), Roberto Mancini (303) és Giovanni Trapattoni (232) után mindmáig a negyedik legtöbb meccset (212) számláló szakvezető a kék-fekete klubnál. Három itáliai bajnoki címével pedig az első tíz között van az olasz örök listán Trapattoni (7), Massimiliano Allegri (6), Fabio Capello, Marcello Lippi (5–5) és Carlo Carcano (4) mögött, a szintén triplázó Antonio Contéval, Herrerával, Mancinivel, Carlo Parolával együtt.
Az külön szám, hogy a vb-aranyérmet 1934-ben és 1938-ban egyaránt a squadra azzurra nyerte – másodszorra a magyar válogatottal vívta a döntőt –, Weisz tehát a világ legerősebb bajnokságában vitte csapatait a csúcsra hét év alatt háromszor. Nem mellesleg: a két világháború között 74 magyar játékost és 60 magyar edzőt foglalkoztattak Itáliában. Közéjük tartozott Guttmann Béla és Viola József; e kettővel Weisz együtt futballozott, amikor (1919-ben) első meccsét játszotta a Törekvésben. A kis csapatban – meg a válogatottban – a balszárnyat alkotta azzal a Hirzer Ferenccel, aki az 1925/26-os évadban 35 „dugóval” lett gólkirály a bajnok Juventus csatáraként. S hogy Weisz miként került Itáliába? „Az igen rendes, józan életű fiatalember egy nagy bank kőbányai fiókvállalatánál volt alkalmazásban – írták róla 1923 augusztusában. – Ám addig utazgatott a Törekvés csapatával és a válogatottal külföldre, amíg hivatalában ezt megsokallották, és elbocsátották. Most várja a választ egy olasz egyesülettől, hogy mikor foglalhatja el tisztességesen fizető állását egy olasz bankcégnél.”
Néhány hónappal korábban a nemzeti együttessel 6:1-es diadalt ünnepelt Lausanne-ban – a svájci reteszt a Braun, Molnár, Orth, Hirzer, Weisz támadó ötös zúzta darabokra –, ám a legmagasabbra edzőként jutott. Ehhez passzol az utcai festő Solomon Souza alkotásának mérete: a londoni kompozíció tizenkét méternyire emelkedik.
A nagysághoz illően.
