„Lengyelország csak azért nem diktatúra, mert az unió tagja és az EU egyelőre gátat szab Kaczynski hatalmi törekvéseinek”. Ez a véleménye a PiS-elnök egyik korábbi, közeli harcostársának, aki azonban a tekintélyuralmi rendszer kiépülése láttán szembefordult pártjával és jelenleg a Parasztpárt szenátora, sőt alelnök a felsőházban. Michal Kaminski a rezsim legélesebb bírálói közé tartozik. Azt mondja, annak idején Honeckernek nem volt akkor hatalma az NDK-ban, mint jelenleg a lengyelek erős emberének. A kormánypártot teljesen a maga képére formálta, ő szabja meg a doktrínát, ennélfogva teljes ellenőrzést gyakorol. Vannak persze frakcióharcok, de azok tétje vagy valamelyik poszt vagy a pénz, és nem a politika iránya. De persze Kaczynski ki is játssza egymás ellen a saját embereit.
Gyakorlatilag mindent ő irányít, mégpedig az alkotmányos kereteken belül, éppen ez benne az őrületes. Törvényesen alakította ki óriási befolyását, és igazából, az igazságügyi reformot leszámítva tartja magát a játékszabályokhoz. Ám ő csak a számára fontos témákkal foglalkozik. A mozgatórugója az, hogy a varsói értelmiség egykor nem fogadta be, mert minden vitathatatlan képessége ellenére sem tartotta szalonképesnek. A sértettség folytán azután egyre többet akart, semmi sem volt neki elég. Ezzel együtt kivételes politikus. Csak éppen nem arra használja a tehetségét, amire kellene.
Orbán politikai stílusa modernebb, mint Kaczynskié, azon kívül neki könnyebb a dolga, mert az intézmények gyengébbek és a civil társadalom kevésbé aktív. Ezért egyszerűbben át tudja építeni az államot. De mindketten azon dolgoznak, hogy meggyengüljön az EU. Csak éppen a magyar vezető még csak nem is leplezi, hogy ily módon Putyin kezére játszik. Lengyel kollégája viszont úgy tesz, mintha nem ez volna a célja. Pedig amit csinál, az olyan, mintha a forgatókönyvet a Kremlben gyártották volna. A mai Lengyelországban nem győzik pocskondiázni a liberális Nyugatot, noha az a független lengyel állam egyetlen biztonsági garanciája. Kaczynski természetesen nem akar kilépni, de több nemzeti szuverenitást akar, mivel az unió útjában áll hatalmának. Utóbbiról azt kell mondani: hála istennek!
A Fidesz napjainkban azzal a dilemmával szembesül, hogy vagy rááll a hatékony kormányzásra, vagy megpróbálja aláásni a demokráciát, miután az ellenzék összefogása folytán vesztett a helyi választásokon. Így látja a helyzetet Jesse Richman, az Old Dominion Egyetem egyik politológus tanársegéde. A vendégkommentárban rámutat: egyelőre az van, hogy a kormány fokozni kívánja az állami támogatást élvező színházak ellenőrzését, továbbá még jobban központosítja a sajtót.
A kormánypárt sikerének titka a maga képére formált választási rendszerben abban rejlett, hogy a vele szemben álló erők nem voltak képesek összeállni. Részben a nagy ideológiai különbségek, részben pedig amiatt, hogy a pártlisták a közös jelöltállítás ellen szólnak. Az is sokat számított, hogy sokáig nem tudtak olyan vezetőt találni, akinek van elegendő tekintélye és karizmája. E tekintetben tavaly kulcsszerepet töltöttek be az előválasztások, miközben a Fidesz átlagosan csupán 0,89 %-ot vesztett 2014-hez képest.
Az egyesülés azonban nehézkes lehet két év múlva, mert a pártlisták igazából az összehangolás ellen ösztökélnek. Azon kívül a Fidesz megpróbálhatja meghiúsítani a hatékony közös fellépést. Ha ez sikerül neki, az az ő malmára hajtja a vizet az egyéni körzetekben. Mindenesetre az ellenzék tavaly jelentős hatalomhoz és anyagi forráshoz jutott önkormányzati szinten. Valószínűleg éppen ez a siker bátorítja arra, hogy kitartson az egység mellett, mert azzal javítja saját győzelmi esélyeit.
A vezércikk arra figyelmeztet, hogy Európának a születések számát kell feltornásznia, ha migráció nélkül akarja megállítani a lélekszám hanyatlását, de a magyar kormány által újabban bevezetett radikális program erre nem alkalmas. A populista Orbán Viktor ugyan stratégiai ágazatnak minősítette a mesterséges megtermékenyítést, és anyagi eszközökkel ösztönzik a családokat a gyerekvállalásra. A demagóg jobboldal a hagyományos famíliára és a keresztény értékekre hivatkozik.
Ám a legsikeresebb módszer az, ha megkönnyítik az életet a dolgozó anyák számára. Hiszen a tapasztalat azt mutatja, hogy azok a munka mellett teszik le a garast, amikor dönteniük kell a szakmai karrier, illetve aközött, hogy rászánják-e magukat a szülésre. A legtöbb gyerek a világi Franciaországban látja meg a napvilágot, hála a nagyvonalú állami juttatásoknak és az olcsó gyermekgondozásnak. Az ottani kormányok bölcsődéket létesítenek és nem megtermékenyítő központokat vesznek állami kézbe, amint azt Orbán csinálja. De a svédek is jól állnak a születések számát tekintve, mert a kormány ott is a dolgozó anyák mellé áll. A németek is le tudták fékezni a népesség számának csökkenését, bár ebben a társadalmi ellátáson kívül a bevándorlók is szerepet játszottak. A reform az akkori szakminiszter, Ursula von der Leyen nevéhez fűződött és ugyanezt a politikát kellene vinnie az Európai Bizottság élén is.
Közép- és Kelet-Európában ezzel szemben egyre kevesebben élnek, egyrészt azért, mert többen halnak meg, mint ahányan születnek, másrészt pedig, mivel sokan kivándorolnak. A helyzet enyhítésére a bevándorlás volna a legkézenfekvőbb megoldás, de főként a volt szocialista országokban aligha érvelne sok politikus mellette. Pedig közgazdászok rámutatnak a következményekre: az elöregedés nagyban gátolja a termelékenység javulását, viszont jelentősen hozzájárul a hosszú távú kamatok eséséhez.
A kedvezőtlen népesedési folyamatok csak még jobban ronthatnak az EU-ban a kelet-nyugati, illetve észak-déli ellentéteken. Általános jelenség, hogy az emberek tovább élnek, viszont kevesebb gyerekük van. Ezen a helyzeten nehéz változtatni egy olyan szervezetben, amelyben nincs közös költségvetési politika vagy stratégia az öregedés ellensúlyozására. Pedig a demográfiai bajok szétszakíthatják az uniót. Keleten és délen egyre kevesebben vannak a munkaképes korúak, emiatt leállhat a gazdasági növekedést, miközben több pénzt emészt fel a nyugdíjrendszer és az egészségügy, ami azután megdobja az államadósságot.
Északon és nyugaton a nők többet szülnek, mint az európai átlag, emellett a nagyarányú bevándorlás miatt még nő a lakosság száma. A kontinens középső és keleti fertályán a jelentős elvándorlás miatt fogy a népesség. Magyarország és Lengyelország anyagi ösztönzőkkel próbálja serkenti a gyerekvállalást, ám a kutatások azt támasztják alá, hogy az ilyesmi ritkán válik be. A demográfiai különbségek azután csak súlyosbítják a gazdasági egyenlőtlenségeket a földrészen. A Valutaalap azzal számol, hogy az új tagállamokban egy százalékkal kisebb lesz a GDP növekedése a hiányzó munkaerő folytán. Ez pedig értelemszerűen lassítja a felzárkózást. Azon kívül az exodus miatt ezek a kormányok már nem annyira lelkesednek a szabad költözködés jogáért.
Európának egységes politikára van szüksége, ha egyben akar maradni, miközben mind idősebb lesz. A korosabb évjáratokat és a nőket ösztönözni kell a munkavállalásra. Utóbbi szempontjából sokat számít, mennyire megfizethető a gyerekgondozás, mert a francia példa azt támasztja alá, hogy ha jól belövik a szintet, az egyaránt serkenti az asszonyokat utódvállalásra, valamint elhelyezkedésre. Az oktatás és az infrastruktúra fejlesztése kedvezően hathat a termelékenységre. Persze az ilyen intézkedések csak még jobban csábítják a bevándorlókat, illetve maradásra bírják azokat, akik elmennének. Az EBRD szerint fontos tényező az is, hogy szorítsák vissza a korrupciót és erősítsék meg az intézményeket a kevésbé tehetős államokban, mert az szintén a kivándorlás ellen szól. De mindenképpen hatékony intézkedések kellenek, mert az EU túlélése múlhat rajta.
Bár politikai pályafutása vége felé jár, a német kancellár mégsem tekinthető béna kacsának, hiszen a legújabb közvélemény kutatás szerint igencsak népszerű, de annyira, hogy az csak Putyin és a többi tekintélyelvű vezető közkedveltségével mérhető össze. Angela Merkel támogatottsága 6 %-ot emelkedett egyetlen hónap alatt, miközben kormánya belső bajokkal küszködik, a gazdasági növekedés gyakorlatilag leállt és Németország látványosan távol tartja magát a nemzetközi ügyektől. Azon felül a liberális demokráciákban a hagyományos pártok sok szavazót vesztettek, mert a választópolgárok kiábrándultak a technokrata elitből. De még Boris Johnson és Donald Trump csak kullog a német politikus nyomában, akárcsak Emmanuel Macron, ha azt vesszük, hogy a felmérések alapján ők mekkora tábort tudhatnak maguk mögött.
A német jelenségre magyarázatként nem állja meg a helyét az a szokásos érv, hogy a németek gyűlölik a változásokat, hiszen az országban mostanság fölöttébb mozgalmas a politika. Persze Merkel népszerűsége is ingadozik, főleg az utóbbi két évben, ezzel együtt feltűnően stabil, méghozzá külföldön is. Ennek pedig minden bizonnyal az a titka, hogy az emberek hitelesnek tekintik a kormányfőt. Ezért szavaznak a populistákra is, de azok csupán látványos kirakatpolitikával szolgálnak, hogy a hitelesség látszatát keltsék. Az ilyen celeb típusú vezetők azt akarják elhitetni, hogy ők ugyanolyanok, mint bárki más, szemben az ellenfeleikkel, mert azok viszont mások és elszigetelődtek a mindennapoktól. Vagy ahogy egy brit politológus megfogalmazta: a politika a tévés valóságshowk felé tolódott el.
A kancellár ezzel szemben nem gondosan kiszámított médiaterméket nyújt nekik, hanem realitást. Miközben nem jó szónok, gáz, ahogy öltözik és kerüli a közösségi platformokat. Ellenben őszinte, hihető, sérülékeny és szerethető személyiség. Meggyőződés vezérli, amint azt a menekültválság során is látni lehetett, ami azonban esetében nem a gonoszt vagy saját magát szolgálja. Amikor aggódik, akkor az emberek hajlanak arra, hogy elhiggyék neki, pl. amikor a szélsőjobb felemelkedése miatt emeli fel szavát. Nem arra törekszik, hogy megnyerjen bármiféle népszerűségi versenyt. Ez lehet az oka, hogy egyfolytában győz. Meg az, hogy a riválisok túlságosan is görcsösen igyekeznek megtartani a többség támogatását.
