Háziasítás

Arra már van élő példa, hogy egy cég nem ismeri el a nála alapított szakszervezeti alapszervezetet, ám olyan esettel még nem találkoztunk, hogy egy vállalatcsoport maga alapítson egy saját magával szemben álló érdekvédelmet. Előbbire a Suzuki szolgáltatott példát, amely a mai napig megkérdőjelezi a Vasas esztergomi alapszervezetének létét, s ellenáll, hogy beengedje területére az országos szövetség embereit. A japán gyökerű autógyár arról pedig hallani sem akar, hogy a bérmegállapodásba bevonja a több száz taggal működő helyi szakszervezetet. A másik véglet a Coop-csoport. Esetükben minden jel arra utal, hogy munkáltatói sugallatra alakult meg a magát Hazai Kereskedelemben Dolgozók Szakszervezete (HKDSZ) néven hirdető társaság. Ezt persze nyilván nem fogják elismerni, igaz, egyelőre nem nyilatkozik sem a Coop, sem pedig a máris öt alapszervezetet és 2000 tagot magának valló HKDSZ. Pedig utóbbi azt is elárulhatná, mit is akar csinálni a Coopok és Áfészek háza táján, hisz erről a dolgozóknak szétküldött levelében említést sem tesz. Arról is hiába kérdeztük: ki a vezetője, és mi a baj a 12 ezer coopost ma is képviselő Kereskedelmi Alkalmazottak Szakszervezetével (KASZ). Az a megtévesztő állítás viszont, hogy a jelenleg működő – igaz, nevén nem nevezett – szakszervezet „átalakításra került”, és emiatt jött létre a HKDSZ, végképp csúsztatás. A KASZ köszöni jól van és nem tud átalakításról. Az viszont berkeken belül közismert, hogy néhány helyi coopos vezető orrol a legnagyobb kereskedelmi szakszervezetre, mert az elérte, hogy a kollektív szerződéseket eztán csak a szakszervezet elnöke vagy alelnöke írhatja alá. Helyi szinten ugyanis könnyebb megtörni a dolgozók és a helyi tisztségviselők ellenállását. A KASZ ezzel magasabb szintű védelmet teremtett a munkavállalók számára, bárhol is dolgozzanak az országban. Felmérni sem lehet, mekkora kárt okozna, ha az új szakszervezet vállalná a „bólogató János" szerepét. Ennél is veszélyesebb lenne, ha példájukat a multik és más cégcsoportok is követnék.
Szerző
Törő András

Mit kerestünk a Donnál?

A szovjet csapatok doni áttörésének 77. évfordulójára emlékezett vasárnap a Fidelitas. A vereségre, aminek következményeként a második magyar hadsereg 120-130 ezer katonája vesztette életét.
„A magyar katonák és munkaszolgálatosok egyszerre voltak hősök és áldozatok” – mondta Fekete Dávid választmányi elnök, hozzátéve: „A magyar honvédek a hazától, családjuktól távol is a magyar hazát, a magyar nemzetet védték még akkor is, ha sajnos egy nagyhatalmi játszma részesévé váltak egy olyan időben, amikor a magyar külpolitika története során sokadszor kényszerpályán volt, s nemsokára az ország maradék önrendelkezését is elvesztette.”
Azzal, hogy a magyar külpolitika a világháborúban már kényszerpályán volt, nem lehet sokat vitatkozni. Nem az a döntő, hogy Horthy a magyar csapatok frontra vezénylésének megtagadását azzal indokolta Hitlernél: a magyar nép nem tudja elfogadni, hogy hadereje külföldön harcoljon. (Emlékezzünk az 1848-as 10. pontra: „a magyar katonáinkat ne vigyék külföldre, a’ külföldieket vigyék el tőlünk”.) 
S még csak az sem, hogy Horthy mindenáron el akarta kerülni a német megszállást. Egy folyamat végén már nem lehet jól dönteni, csak rossz és még rosszabb döntések léteznek. Márpedig „a magyar-német »meg nem értés«, hogy az ide illő legenyhébb szót használjam, már 1938 elején világossá vált” – írja Horthy az emlékirataiban, levonva a következtetést: „Mindenesetre hiányzott számunkra az az archimedesi pont, amelyre a tényleg követettől eltérő politikát lehetséges lett volna felépítenünk”. Nem volt, nem is lehetett ilyen archimedesi pont, mert előzőleg volt egy másik: a revíziós politika, amely Hitler mellé kötötte Magyarországot, így válhatott egy „nagyhatalmi játszma” részévé, már ha annak lehet nevezni a második világháborút.
Ha ebből nem volna érthető, hogy a magyar katonáknak semmi keresnivalójuk nem volt a Don-kanyarban, ahol legkevésbé sem „a magyar hazát, a magyar nemzetet védték”, akkor talán érthető lesz Horthy 1944. október 15-i proklamációjából: „Egy nemzet, amely az őseitől örökölt földet utóvédharcok színhelyévé változtatja egy már amúgy is elveszített háborúban, rabszolgaszellemtől vezetve és idegen érdekek védelmében, elveszíti a világ közvéleményének becsülését.” 
A Fidelitas utalása a szovjet megszállásra pedig csak az utókor ízléstelen haszonelvű magyarázkodása: a magyar katonák a bolsevizmus ellen harcoltak. Azok magyarázkodása, akik a demokráciák és a szovjet diktatúra Hitler elleni „természetellenes” háborús szövetségéből semmit sem értenek, s amit magamentő érvként használtak a hidegháború kitörése után.
Ez azonban már túl messzire vezet. Most csak az a kérdés: mi értelme és oka van a történelem átértelmezésének? Mert nem sok szót érdemelne a Fidelitas hangja, ha az nem a Fidesz hangja volna; nem annak az emlékezetpolitikának a része, amelyet a hatalom a világháborús magyar felelősséget elsikáló emlékművekkel, szobrokkal, a Horthy-rendszer rehabilitálásának szándékával gyakorol.
Szerző
Friss Róbert

Szeret – nem szeret

A köztársasági elnököt lehet szeretni, lehet nem szeretni, lehet elkapcsolni, lehet meghallgatni, lehet kritizálni, lehet vele egyetérteni, lehet vele nem egyetérteni, de olyan mértékben elutasítani, amilyen mértékben az utóbbi időben ez a vizek, a természet, az élővilág megőrzésében tett megszólalásait követte, szerintem nem.
Anélkül, hogy bárkit is akadályoznék a szabad véleménynyilvánítása gyakorlásában, tény, hogy amiről beszél, amiért felemeli a szavát, az igenis fontos, nagyon fontos. Ügy. Szóval anélkül, hogy bárkit is megbántanék, jó lenne tudni, hogy akik ekézik az elnököt, milyen megfontolásból teszik, mit és kit képviselnek, vagy csak éppen a hangjukat hallatják, mert így lehet szerepelni, és az ma a legfontosabb. Az elnök meg törődjön a saját dolgával!
Szomorú, hogy minden megszólaló tisztában van a mai helyzettel, tudja, hogy mi a káros, és ami káros, az menyire káros, mik a következményei, hova vezet, ha átlépjük azt a pontot, ahonnan már nem lehet a folyamatokat megállítani, visszafordítani. Sőt! Azt is tudják, hogy a téma nem lehet ellenzéki–kormánypárti vita. Még tovább megyek: azt is tudják, hogy lépni kellene. No de kivel? Vele? Velük? 
Még szomorúbb, hogy akiknek meg kellene szólalniuk, azok hallgatnak, jó esetben suttognak. Pedig lenne mit megvitatni. Például mindazt, amiről az elnök beszélt. Kivitelezhető, támogatható program kell, mielőbb. Ami van, az valamiért nem működik, vagy kevés, vagy nem úgy működik, ahogy kellene. Ugyan miért? Nem igazán hallani a Magyar Tudományos Akadémiát, az Agrárkamarát, a Gazdakörök Országos Szövetségét, a kutatókat, a gazdákat, stb. Talán ez is érthető: az egyiknek már mindegy, a többiek ezt szeretnék elkerülni.
De ettől a tény mindenkinek tény. Félő, hamarosan késő lesz, nem lesz miért politizálni. Tönkrement, elnéptelenedett területeken, sivatagokban nagyon ritkák a pártharcok. A szerző agrármérnök 
Szerző
Dr. Kopácsi János