Don;Horthy Miklós;Fidelitas;

2020-01-14 09:15:00

Mit kerestünk a Donnál?

A szovjet csapatok doni áttörésének 77. évfordulójára emlékezett vasárnap a Fidelitas. A vereségre, aminek következményeként a második magyar hadsereg 120-130 ezer katonája vesztette életét.

„A magyar katonák és munkaszolgálatosok egyszerre voltak hősök és áldozatok” – mondta Fekete Dávid választmányi elnök, hozzátéve: „A magyar honvédek a hazától, családjuktól távol is a magyar hazát, a magyar nemzetet védték még akkor is, ha sajnos egy nagyhatalmi játszma részesévé váltak egy olyan időben, amikor a magyar külpolitika története során sokadszor kényszerpályán volt, s nemsokára az ország maradék önrendelkezését is elvesztette.”

Azzal, hogy a magyar külpolitika a világháborúban már kényszerpályán volt, nem lehet sokat vitatkozni. Nem az a döntő, hogy Horthy a magyar csapatok frontra vezénylésének megtagadását azzal indokolta Hitlernél: a magyar nép nem tudja elfogadni, hogy hadereje külföldön harcoljon. (Emlékezzünk az 1848-as 10. pontra: „a magyar katonáinkat ne vigyék külföldre, a’ külföldieket vigyék el tőlünk”.) 

S még csak az sem, hogy Horthy mindenáron el akarta kerülni a német megszállást. Egy folyamat végén már nem lehet jól dönteni, csak rossz és még rosszabb döntések léteznek. Márpedig „a magyar-német »meg nem értés«, hogy az ide illő legenyhébb szót használjam, már 1938 elején világossá vált” – írja Horthy az emlékirataiban, levonva a következtetést: „Mindenesetre hiányzott számunkra az az archimedesi pont, amelyre a tényleg követettől eltérő politikát lehetséges lett volna felépítenünk”. Nem volt, nem is lehetett ilyen archimedesi pont, mert előzőleg volt egy másik: a revíziós politika, amely Hitler mellé kötötte Magyarországot, így válhatott egy „nagyhatalmi játszma” részévé, már ha annak lehet nevezni a második világháborút.

Ha ebből nem volna érthető, hogy a magyar katonáknak semmi keresnivalójuk nem volt a Don-kanyarban, ahol legkevésbé sem „a magyar hazát, a magyar nemzetet védték”, akkor talán érthető lesz Horthy 1944. október 15-i proklamációjából: „Egy nemzet, amely az őseitől örökölt földet utóvédharcok színhelyévé változtatja egy már amúgy is elveszített háborúban, rabszolgaszellemtől vezetve és idegen érdekek védelmében, elveszíti a világ közvéleményének becsülését.” 

A Fidelitas utalása a szovjet megszállásra pedig csak az utókor ízléstelen haszonelvű magyarázkodása: a magyar katonák a bolsevizmus ellen harcoltak. Azok magyarázkodása, akik a demokráciák és a szovjet diktatúra Hitler elleni „természetellenes” háborús szövetségéből semmit sem értenek, s amit magamentő érvként használtak a hidegháború kitörése után.

Ez azonban már túl messzire vezet. Most csak az a kérdés: mi értelme és oka van a történelem átértelmezésének? Mert nem sok szót érdemelne a Fidelitas hangja, ha az nem a Fidesz hangja volna; nem annak az emlékezetpolitikának a része, amelyet a hatalom a világháborús magyar felelősséget elsikáló emlékművekkel, szobrokkal, a Horthy-rendszer rehabilitálásának szándékával gyakorol.