Háború vagy béke?

Természetesen a béke sokkal szimpatikusabb, de vannak esetek, amikor a háborút kell választani. Tudjuk, 1938-ban Chamberlain azt hitte, hogy békét kötött Hitlerrel. Megláthatta a világ, mekkorát tévedett a brit miniszterelnök. Budapest új, kormány-ellenzéki szavazatokkal megválasztott főpolgármestere Chamberlain példáját követi. Azt hiszi, Orbán Viktor kevésbé veszélyes demagóg, mint a Führer volt, együtt lehet működni vele. 
Azonban Karácsony Gergely  és mindenki más is biztos lehet, hogy vele megegyezni képtelenség. Pontosabban formailag talán igen, ami viszont a chamberlain-i útra vezet. Ő maga mondta magáról: mindegy, mit ígér, az a lényeg, amit csinál. És neki céljai vannak, amelyek sajnos kivétel nélkül önzőek és alantasak. A szellemi polgárháború régóta folyik. Orbán a „nemzeti együttműködés” hazugságával a pajzsán könnyedén teríti le hazai – hozzá képest patyolat tiszta –, békés ellenzékét. Ilyen a média demokrácia. 
A rokonszenves, szelíd városvezetőnek át kell értékelnie politikai helyzetét. Ő minden budapesti képviseletét tartja hivatásának, ami igazán szép dolog. Csakhogy vélt híveinek jelentős része inkább tart a NER-rel, mint vele. Például akik Tarlóst akarták. Hogy még cifrább legyen a helyzet, hadseregének vezérkarába is benyomtak furcsa múltú hölgyeket és urakat az őt támogató, levitézlett pártok. És a kerületekben győzedelmes ellenzéki polgármesterek között is akadnak, akik már ki is egyeztek a NER-rel. Hát igen, ez is együttműködés, ez is egyfajta béke. Csakhogy ebből sohasem lesz szabad város, és szabad ország se. 
Karácsony Gergelynek rendeznie kell a sorokat, és csatamezőt kell választania: erre a budapesti népszavazást javaslom. Két kérdés vár megválaszolásra. Az első az, hogy a budapestiek elfogadják-e, hogy városuk bevételeinek 95 százalékát a kormány használja? A helyes válasz: nem. A második kérdés úgy szól, hogy jónak és/vagy szükségesnek tartják-e a budapestiek, hogy a történelmi városmagot kisajátítsák a kormányhivatalok? Nem tarthatják jónak, és a kommunikációs technika illetve a közlekedés mai viszonyai között szükségesnek sem. 
Aztán jöhetnek a tárgyalások, a kompromisszumok és a béke. A szerző orvos
Szerző
Haskó László

Tükör

Új műfogsorával mustrálja magát a tükörben George Bowling biztosítási ügynök. Ábrándozik, hátha nem látszik negyvenöt évesnek, és csíkos flanelöltönyében brókernek nézik. A Dagi (ez a beceneve) ad a látszatra, kínosan ragaszkodik alsó-középosztálybeli státusához és annak szimbólumához, a hitelbe vásárolt kertvárosi családi házhoz. Titkon irigyli a prolikat, mert azoknak nem kell aggódniuk a törlesztés miatt, önfeledten berúghatnak.
Felesége, Hilda idegesítő teremtés. Mindig tud mondani valami lehangolót, megszállottan spórol, olykor féltékenységi jeleneteket rendez. Egyetlen szórakozása, hogy a bulvárlapban olvasott bűnügyeken és katasztrófákon csámcsog. George megjárta a flandriai lövészárkokat, átélte a gazdasági válságot; nincsenek illúziói. Mégis alapvetően derűs fickó. Szereti a sört, a mentaszószos borjúsültet és a vadvirágos rétek illatát. Titkos öröme is van, az a tizenhét font, amit sikerült eldugnia az asszony elől. Ám az élet apró szépségeit baljós előérzet árnyékolja be: nyakukon az újabb háború.
Bowling regényhős, George Orwell 1939-ben megjelent Légszomj című művének elbeszélője. Az angol újságíró, polgári nevén Eric Blair (1903–50) azelőtt jóformán ismeretlen volt. Önkéntesként harcolt a spanyol polgárháborúban, megsebesült, majd riportkötetet írt élményeiről Hódolat Katalóniának címmel. Ezután kölcsön pénzen Marokkóban lábadozott, közben új regényén dolgozott az enyhe afrikai télben. Márciusban tért haza, a kéziratot nyomban elvitte kiadójának. Júniusban jött ki a könyv, alig három hónappal azelőtt, hogy Danzignál valóban kitört a cselekményében jósolt háború.
Klasszikussá váló műveit majd csak ezután írja Orwell. Az Állatfarm némi késedelemmel, a náci Németország fegyverletétele után jelenik meg; addig nem publikálták, nehogy Nagy-Britanniára haragítsa Sztálint, a kényszerű, ám létfontosságú szövetségest. A magnum opust, az 1984-et halálos ágyán fejezi be a tuberkulózisban szenvedő, csupán 46 esztendős szerző, a totalitárius rendszerek kivételesen érzékeny megfigyelője. E két regénye tette világhírűvé, posztumusz.
Kevésbé ismert, de tanulságos olvasmány Légszomj is. Nemcsak azért, mert ráhibázott a közelgő háborúra. Az a levegőben lógott: sok kortársa látta, hogy a müncheni egyezmény csak tovább növeli Hitler mohóságát és önhittségét, hogy a tétlenség, a megalkuvás katasztrófába torkollik. Ám a könyvbéli Bowling elhessegeti félelmeit, mondván „semmi sem valódi, csak a gázszámla, a tandíj, a kelkáposzta és a hétfői munkakezdés”. A lakókörnyezetüket ész nélkül pusztító újgazdagokról az jut eszébe: „Szemetesvödrünk a sztratoszféráig ér.”
Ijesztően aktuális mondatok ma is, egy olyan korban, amelynek hovatovább közhelyes jelzője lett az orwelli. Aki hajlamos sötét próféciaként olvasni a nyolcvan évvel ezelőtti szöveget, beleborzong. „Minden valóra válik. Minden, ami ott lapul valahol a tudatunkban, amitől rettegünk, amit csak rémálomnak hiszünk, ami csak más országokban történhet meg.” Orwell tükréből szánalmas, elhízott kispolgár bámul vissza, műfogsorát villogtatva.
Szerző
Bártfai Gergely

Európa a kínai jogtiprás ellen

Hszi Csin-ping elnök irányítja Kínában az utóbbi évtizedek legáthatóbb és legbrutálisabb elnyomását. A másként gondolkodókat elnémítják. A civil szervezeteket felszámolják. Nincs többé független újságírás. Az online eszmecserét korlátozzák. Hong Kong korlátozott szabadságjogait megkérdőjelezik. Az ujgurok és Hszincsiang tartomány más, török muszlim lakosai számára Peking a világ legdurvább ellenőrző rendszerét építette ki, ráadásul több mint egymillió ember kényszerítettek átnevelő táborokba.  
Peking mindig is igyekezett elkerülni a nemzetközi bírálatot, amely e felettébb nyugtalanító trendek miatt érte. Eddig csak azt tartotta ellenőrzése alatt, hogy mit mondhatnak és mit nem a kínaiak, mára azonban már világszerte igyekszik cenzúrázni a kritikát. Ezáltal egyre inkább veszélyezteti azt a nemzetközi rendszert, amely világszerte védelmezi az emberi jogokat. Egynéhány diktátor és önkényúr pedig örömmel követi Kína példáját, mivel nem szívelik az emberi jogok megsértése miatt őket érő bírálatokat. Másokat egyszerűen lefizettek olyan eszközökből, mint amilyen az „Egy övezet, egy út“ nevű kezdeményezés, ez a több ezer milliárd dolláros infrastrukturális és befektetési program.
Egyes európai kormányok már szembesültek Peking fenyegetésével, hogy elzárja a világgazdaság 16 százalékát képező kínai piacra vezető utat. A kínai kormányzat ezzel a fenyegetéssel valósítja meg az „oszd meg és uralkodj” stratégiáját, ami különösen megnehezítette az uniós tagállamok számára, hogy erős konszenzust alakítsanak ki Kínával kapcsolatban.
Peking célkeresztjébe állította az ENSZ-t. Az ENSZ Emberi Jogi Tanácsában Kína automatikusan ellenez szinte minden olyan emberi jogi kezdeményezést, amely határozottan bírál egy-egy konkrét országot. Az ENSZ New York-i székhelyén a kínai kormányzat eltökélten kerüli, hogy hszincsiangi lépéseiről nyilatkozzon. Antonio Guterres ENSZ-főtitkár nem hajlandó nyíltan követelni, hogy Kína vessen véget a török muszlimok tömeges bebörtönzésének. Az ENSZ Biztonsági Tanácsában Kína Oroszországgal vállvetve hiúsítja meg a közbelépést olyan válságövezetekben, mint amilyen Szíria, Mianmar vagy Venezuela. Peking inkább sorsukra hagyná az áldozatokat, semmint precedenst teremtene az emberi jogok védelme terén, ami bumerángként üthetne vissza saját zsarnoki tevékenységére. 
Az európai kormányok kezdték felismerni, hogy Kína fenyegetést jelent a globális emberjogi rendszerre nézve. Az Európai Unió számos egyértelmű állásfoglalást tett Hszincsiang kapcsán az Emberi Jogi Tanácsában. Ezek egyike alapozta meg a legszigorúbb kormányszintű állásfoglalást, amellyel Kínát valaha is szembesítették. Az Európai Parlament is következetesen hallatta a hangját, és decemberben egy bebörtönzött ujgur tudósnak, Ilham Tohtinak adományozta a rangos Szaharov-díjat. 
Ennél azonban többet is tehet az Európai Unió és tagállamai. Kezdjük azzal, hogy a kínai vezetőkkel tárgyaló európai politikusoknak tudatosítaniuk kellene, hogy a csendes diplomáciára hagyatkozó magatartásuk nem minden esetben járul hozzá elég hatékonyan az emberi jogok betartásának előmozdításához. Ha Kína lakossága – a változás legfőbb hajtóereje – nem hallja meg az európai vezetők hangját, a közbenjárásuk nem sokat nyom a latban.
Hasonlóképpen az európai uniós kormányoknak úgy kell tekinteniük az emberi jogokról szóló időszakos EU–Kína párbeszédre, mint egy további lehetőségre arra, hogy felvethessenek jogi kérdéseket, nem pedig ürügyként, hogy miért kerülik a magasabb szintű csúcstalálkozókon az emberi jogi kérdések felvetését. Ez különösen fontos tanulság a Németország által az uniós elnöksége idején, 2020 második felében Lipcsében szervezendő nagyszabású EU–Kína párbeszédre készülődve.
Az európai kormányoknak el kell kerülniük a kettős mércét Kínával kapcsolatban. Ha felelősségre akarják vonni a mianmari vezetőket a rohingya muszlimok helyzete miatt, miért nem teszik ugyanezt a kínai vezetőkkel az ujgur muszlimok kapcsán? Ha odafigyelnek a szaúdi vagy orosz erőfeszítésekre, akik legitimitást akarnak vásárolni, és el akarják simítani a jogtiprásokat, miért nem lesznek figyelmesek a hasonló kínai igyekezetek láttán? Párbeszédet kezdeményeznek az emberi jogok megsértéséről Izraelben, Mianmarban vagy Venezuelában, de miért nem Kínában? Többen joggal kifogásolták, hogy a Trump kormányzat visszataszító módon elválasztotta a gyerekeket szüleiktől az USA és Mexikó határán. Miért nem kérdőjelezik meg, amikor Peking szakítja el a gyerekeket szüleiktől Hszincsiang tartományban? 
Végezetül pedig az európai kormányoknak nem kellene behódolniuk Kína „oszd meg és uralkodj” módszerének. Amikor önállóan foglalkoznak Kínával, gyakran választják a „ne szólj szám” stratégiáját, amikor azonban összefognak, az erőviszonyok egy csapásra megváltoznak. Ideális lenne, ha az Európai Unió valamennyi tagállama egyszerre emelné fel a szavát, azonban akár egyetlen különvélemény péppé zúzhatja a legkeményebb állásfoglalást is. Ilyen esetekben jobb, ha a lehető legtöbb olyan ország hallatja a hangját, amelyik hajlandó szilárdan kiállni Peking jogtiprásaival szemben, beleértve az Egyesült Királyságot is a Brexit után. Igen, a kínai kormányzat bizonyosan gazdasági jellegű megtorlást helyez majd kilátásba, azonban mindenkin nem állhat bosszút egyszerre. Ráadásul Európának saját gazdasági lépéslehetőségei is vannak – például ragaszkodhat ahhoz, hogy minden vállalat mentesítse ellátási láncát a Hszincsiang tartományban kényszermunkára fogott muszlimok munkájától.
A lényeg az, hogy az európai kormányok felismerjék, ellen kell szegülniük a nemzetközi emberi jogi rendszerre mért kínai támadásnak. Az emberi jogok területén évtizedek alatt elért eredmények forognak kockán. És a mi jövőnk is. A szerző a Human Right Watch ügyvezető igazgatója 
Szerző
Kenneth Roth