Tanítani a világ végén is

Publikálás dátuma
2020.01.19. 13:13

Négy huszonéves fiatal a ’60-as évek Budapestjén gondolt egyet, és egy isten háta mögötti faluban munkára jelentkezett. Médiaszenzáció lett belőlük, pedig semmi mást nem akartak, mint tanítani. Igaz, azt mindenáron.
Mielőtt belefognánk a történetbe, tartozom egy vallomással. Az egész azzal kezdődött, hogy a szekrényből előkerült néhány megfakult fénykép és újságcikk. Ekkor jöttem rá, hogy Cserépváralja hatvan éve része a családi legendá­riumnak, de alig tudok róla valamit. Egyszer talán jártunk is ott, sok évvel ezelőtt, de szinte semmire sem emlékszem. „Ha nem ott kezdek tanítani, sokkal kevesebbet tudnék az életről” – mondja az anyám, és mesélni kezd. Horváth Vilmos (barátainak Vili) Újpesten lakott, és minden reggel az 55-ös villamoson zötykölődött be a városba. A Kiss János altábornagy utcáig – itt működött a két évvel korábban indult Felsőfokú Tanítóképző – mindig bőven volt ideje kiolvasni a Népszabadságot. Azon a szeptemberi csütörtökön is már átrágta magát a második Kádár-kormány megalakulásáról és az ennek meg­fe­le­lően egyre szebb jövőről szóló cikkeken, amikor megakadt a szeme egy tízsoros közleményen. A cserépváraljai szülők kétségbeesett „kiáltványa” volt, amelyben azt írták, hogy tanító híján nem tudják megkezdeni a tanévet a helyi iskolában. Horváth Vilinek fogalma sem volt, hol a fenében lehet az a Cserépváralja, de amikor szokás szerint a Moszkva téren találkozott a barátaival, azonnal szóba hozta a különös cikket. Mire beértek a főiskolára, már kész volt a terv: jelentkeznek az állásra, és életük első munkahelye Cserépváralja lesz. (De vajon hol a pokolban lehet az a falu?) Amikor ma a rendszer óriási bűnének tartjuk a pedagógushiányt (mint ahogy az is), nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy a ’60-as években sem volt más a helyzet. Akkoriban a demográfia volt a mumus: a Ratkó-korszak hajnalán egyre több gyerek született, és a háborús generáció már nem volt képes elegendő szakembert – jelen esetben tanítót – biztosítani számukra.  

Vasaló mindenképpen kell

Az öt jó barát: Haraszti Kati, Frank Jutka, Földi Jancsi, Horváth Vili és Vágó Bandi – ahogy a korabeli újságok kötelező jelleggel megemlítették, mindannyian KISZ-tagok – az újjászervezett felsőfokú tanítóképzés kiválóságai voltak. Tele tettvággyal és elhivatottsággal. Egy óra múlva már mindannyian az akkori főigazgató, Békési László szobájában ültek, és egymás szavába vágva magyarázták, miért akarnak mindenáron segíteni a cserépváraljaiaknak. „Aki a Kádár-rendszer bürokráciáját szidja, annak szíves figyelmébe ajánlom, hogy egy órával később már a minisztérium is áldását adta a partizánakciónkra” – meséli Katalin, aki idén 80 éves és egész életében tanító volt. (Nem mellesleg a szerző édesanyja, ahogy már biztosan kitalálták.) Majd’ hatvan évvel az események után is úgy gondolja, élete meghatározó fél évét töltötte a borsodi faluban. „Az egy pillanatig nem volt kérdés, hogy menni akarunk. Az viszont kiderült, hogy ötünk közül csak négyet tud fogadni a falu. Sorsot húztunk. Frank Jutka még évtizedekkel később is mesélte, mennyire bánta, hogy ő lett az, aki kimaradt.” Két nap múlva már Cserépváralján voltak. Az akkor 1800 lakosú borsodi község alig 20 kilométerre van Mezőkövesdtől. Igaz, ez a 20 kilométer több mint háromnegyed órás buszos zötykölődést jelent. „Amikor sietve összeszedtük a cuccainkat, abban megállapodtunk, hogy egy­valamire feltétlenül szükségünk lesz, és az egy vasaló. Az utolsó pillanatban sikerült is szereznem egyet: vadonatúj, szovjet elektromos szerkezet volt… Amit aztán soha többet elő nem vettünk. Tudniillik kiderült, hogy Cserépváralján nincs villany.” Mint ahogy más se nagyon. Egy templom, egy kocsma, kisbolt, az iskola és egy kultúrszoba. Nagyjából ezeket a „közszolgáltatásokat” kínálta akkoriban a település. És egyetlen pedagógust – az iskola igazgatóját – a 130 gyerekre.  

Orgiák és más gyanús dolgok

Az igazgató – finoman szólva – tartózkodva fogadta a pesti különítményt. Talán jobban örült volna, ha a gyerekek a közeli tardi iskolában kezdik meg az évet, azzal kevesebb lett volna a macera (Cserépváraljának ma már tényleg nincs saját iskolája, a gyerekek Tardra járnak). Az igazgatónál csak a plébános volt óvatosabb. Ki tudja, miért, talán a pártállam meghosszabbított karját látta a négy lelkes huszonévesben, de mindenesetre óva intette a híveket a gyanús pestiektől. „Azt rögtön átláttuk, hogy itt az ember az olvasáson és a beszélgetésen kívül semmit nem tud csinálni esténként, úgyhogy sürgősen beszereztünk egy kurblis lemezjátszót meg egy pár lemezt Mezőkövesden. Zenét hallgattunk és nagyokat röhögtünk esténként – meséli Katalin. – A plébánosnak az volt a fixa ideája, hogy orgiákat tartunk. Egyébként is gyanús volt, mit keresünk mi ott? Cserépváralján dolgozni büntetésnek számított, azt találgatták, mit követhettünk el, hogy itt végeztük?” Hogy ez mennyire igaz volt: az utánuk jövő fiatal tanítónőt azért „száműzték” ide, mert összeszűrte a levet valami fő pártfunkcioná­riussal, és el kellett távolítani a közeli vá­rosból. Ettől eltekintve a község örömmel látta a pesti „tanár urakat és a kis hölgyet” – emlékszik vissza Földi János. „Nekünk minden furcsa volt: az áram és komfort nélküli élet, a lavórban mosdás, az udvari budi, a szegényesen felszerelt iskola, és hogy Katit mennyire nem vették emberszámba. Náluk csak a férfi számított. Mentünk az utcán négyen, jöttek a férfiak, kezet ráztak velünk, és az egyetlen lány mintha ott se lett volna. A helyiek gyanakvását egyébként más is táplálta. A négy „hős fiatal tanító” pillanatok alatt az akkori média kedvence lett. Kezdve attól, hogy a Népszabadság – azonnal sztorit szimatolva az ügyben – saját újságírójával és autójával vitette le a gyerekeket Cserépváraljára, jött a többi is. Az akkori legnépszerűbb hetilap, a Nők Lapja és az Ország Világ, sőt a tévéhíradó is nagy riportban számolt be róluk. Az adást a szomszédos Cserépfaluban nézték meg, visszafojtott lélegzettel, az egész falu jelenlétében, tudniillik csak ott volt tévé és áram. Amúgy igazán úri módon bántak velük. Meghívót kaptak minden disznóvágásra és lagziba, volt, hogy fejenként húsz kiló „disznóságot” kellett hazavinniük, mert nem tudták megenni. A mindenre kiképzett pesti tanítók az első nap rájöttek, hogy amire itt szükség lesz, azt sosem tanulták. Tudniillik a cserépváraljai iskola úgynevezett részben osztott osztályokkal működött. A két alsós tanító két tanteremben foglalkozott a gyerekekkel, egyikük az 1. és 3., a másik a 2. és 4. osztállyal. A felsősökre egyetlen terem maradt, viszont három tanár. „Amikor a következő félévben visszajöttünk Pestre, azonnal írtunk a főigazgatónak, hogy a következő évfolyamokat komolyan fel kell készíteni ezekre a helyzetekre, különben baj lesz. Ha jól tudom, ez azóta benne is van a tanítóképző tantervében” – emlékszik vissza Haraszti Katalin, aki azért hozzáteszi, hogy nem hagyták őket teljesen magukra. Bár egy sor dologra egyedül kellett rájönniük, időnként kaptak szakmai továbbképzést pesti tanáraik­tól. Olyasmire azonban ők sem készíthették fel őket, mint az erős helyi tájszólás. „Legalább egy hónap volt, mire mindent megértettünk, amit mondtak nekünk. A palóc tájnyelv sokszor szinte megfejthetetlen volt. Egyszer például Vili kétségbeesve rohan be a terembe, hogy a kis Tóni azt hajtogatja, ugyozhatnám, de ő nem érti. Mire átmentünk a szomszéd osztályba, szegény gyerek kétségbeesetten állt a terem közepén, alatta egy jókora tócsa. Pisilni akart kimenni, de ki értette azt?” Volt aztán olyan is, amit a helybeliek nem értettek. „Volt a falu határában egy domb, télen onnan szánkóztunk le a gyerekekkel. Amikor először felmentünk, láttuk, hogy a szülők mind összegyűlnek a domb alján, és gyanakodva méregetnek minket. Nem értettük, mi a baj, de aztán kiderült, hogy itt még soha senki nem látott rendes faszánkót – mondja nevetve Földi János. Barlanglakást viszont a pestiek nem láttak korábban. Pedig sok cserépváraljai még akkoriban is a száz­éves, riolittufába vájta barlangokban élt. Sőt a busz éjszakai „garázsa” is egy barlang volt.

Teniszpálya – majdnem

A képesítés nélküli tanítók fizetése a ’60-as évek elején 800 forint körül volt, amiből fényesen semmiképpen sem lehetett megélni. De egy Cserépváralja méretű településen, főleg, hogy a szolgálati lakást a falu adta, és a tanítókat szinte minden szükséges dologgal ellátták – vaságyat a helvéciai tsz-ből hoztak, a szalmazsákokat a helyiek töltötték meg nekik –, ennyiből sem nélkülöztek. Igaz, költeni sem nagyon volt mire. „A kisboltban alig lehetett kapni valamit: lisztet, néha kenyeret, konzervet, cukrot, ilyesmit. Viszont ott árulták a lámpákban használt petróleumot is, amitől mindennek petróleumszaga volt. A mai napig érzem az orromban” – meséli Katalin. És ha már szó esett a helyiek segítőkészségéről. A fiúkat rendszeresen hívták focizni a cserépváraljai csapatba. János testnevelőtanár is volt, és Bandi is hajlandó volt beállni, de Vili – hogy is fogalmazzunk? – nem volt sportos alkat. Néhányszor őt is próbálták beszervezni, és nehezen emésztették meg a visszautasítást. Akkor találták ki a többiek, hogy „Vili nagy teniszjátékos, de focizni sajnos nem szeret”. Sebaj – mondták –, akkor építünk a tanító úrnak egy teniszpályát. Ha tovább maradnak, biztosan kiderül a turpisság, de szerencsére februárban letelt a fél év, és a kis különítmény visszatért a főiskolára. „Életünk egyik legszebb időszaka volt, én a mai napig élek az ottani élményekből és tapasztalatokból – mondja Földi János. – Aki nem tanít ilyen helyen, az talán sosem tudja meg, mit jelent »A Tanítóúr«-nak ­lenni.” 1961 áprilisában az amerikai csapatok megpróbáltak partra szállni Kubában. A disznó-öbölbeli fiaskó (és az azt követő rakétaválság) után a világ hirtelen egy világháború küszöbén találta magát. A cserépváraljaiak talán az átlagosnál kevésbé féltek Kennedy elnök és Fidel Castro háborújától, de az újságolvasó, időnként hazalátogató pesti fiatalok annál inkább. „Azt mondogattuk állandóan, istenem, csak érjük meg, hogy egyszer saját osztályunk legyen Budapesten!” – mondja Katalin, és becsukja a megsárgult fotókkal teli albumot. Mindannyian megérték.
Szerző

Szippantás a történelemből

Publikálás dátuma
2020.01.19. 11:30

Fotó: LUDOVIC MARIN / AFP
Szagokat a szellemi kulturális örökségbe! – követelik egyre hangosabban a University College Londonban (UCL) működő Fenntartható Örökség Intézetének kutatói. Cecilia Bembibre, a Smell of Heritage („Az örökség illata”) program egyik vezetője évek óta próbálja kémiai vegyületekből rekonstruálni és archívumba gyűjteni az európai kultúra még éppen létező illatait: a régi, bőrkötéses könyvtári lexikonok porral fűszerezett, áporodott papírillatát, a londoni kocsmák sör- és ecetestojás-szagát vagy a Szent Pál-székesegyház miseillatát.
Bár az UNESCO a Világörökség-­egyezmény kiterjesztéseként már 2003-ban elfogadta a szellemi kulturális örökség megőrzéséért létrejött megállapodást (Magyarország 2006-ban, 39.-ként ratifikálta), illat egészen 2018-ig nem került fel a listára – akkor a Pays de Grasse-i parfümhöz kötődő tudást, azaz a parfümnövények termesztését, a nyersanyagok ismeretét, feldolgozását, illetve a parfümkészítés művészetét vették jegyzékbe. Pedig – állítja Cecilia Bembibre egy nemrégiben megjelent BBC-tanulmányban – az elmúlt közel 20 évben a tudomány is megerősítette és számtalan ország felismerte, mennyire alapvetően határozzák meg az illatok egy-egy kultúra aktuá­lis arculatát. Japánban például már a 2000-es évek elején rangsorolták az ország 100 legfinomabb illatú helyét; 2016-ban pedig a Koçi Egyetem Anatóliai Civilizációk Kutatóközpontja igyekezett nagyszabású, Illatok és a város című kiállításával szagokon keresztül bemutatni egy 4000 éves civilizációt. A kutatónő szerint a kultúrtörténeti vizsgálódások szempontjából nélkülözhetetlen fontosságú egy afféle illatbank létrehozása és világörökségi rangra emelése, hiszen egyfelől folyamatosan változnak, alakulnak át a hétköznapi életünk háttérillatai, másfelől pedig a szaglás mint legősibb érzék olyan szoros kapcsolatban áll agyunk limbikus rendszerével, hogy a lehető legkönnyebben hívhatók elő emlékek általa, akár a tudatalattiból is. Sőt eleve fel sem dolgozódnak illatok, ha nem haladnak át az agy olyan részein, melyek az emlékezeti hatásokkal kapcsolatosak. Ezt a folyamatot egyébként a pszichológusok az író Marcel Proust nyomán Proust-je­lenségnek nevezik – ő írt először Az eltűnt idő nyomában lapjain az imént tárgyalt összefüggésről, azaz, hogy hogyan élte át a főhős egy teába mártott sütemény illata által a gyermekkori emlékeit.  

Pótkávé- és császárzsemleszagú Budapest

Hogy a körülöttünk lévő világ az orrunkba is beleírja magát, arról nem egy költő és író értekezett már-már szagolható érzékletességgel. Kosztolányi Dezső 1930 körül pél­dául azt írja, hogy „Minden nagyvárosnak megvan a maga jellegzetes szaga. Budapestnek pótkávészaga van, Bécsnek sütemény-, Berlinnek füst-, Varsónak égettcukorka-, Madridnak csokoládé-, Brüsszelnek vanília-, Londonnak faggyú-, Párizsnak olvasztottvaj-szaga.” Krúdy a századforduló tájékán császárzsemle, frissen „csapolt ser- és virstliszagúnak” érzi a fővárost, ugyanakkor azt is megfigyelte, hogy Bécs, ahol több sört és virslit mérnek, mint Pesten, gyümölcs- és régiségbolt-illatú. Bár ­Krúdy orra valamiért leginkább a pia- és piacszagra élesedett, érezte azért ő a leheletnyi árnyalatokat is. „A belváros selyem- és bőrkereskedésbeli szagait elnyomta a mellékutcák sörházainak párája. A Kerepesi úti bazár-, gyaluforgács- és kanavászszagot parírozta a vendégfogadók atmoszférája, amelyeknek udvarába még nemrégen kocsival fordultak be a pasasérok. A Józsefvárosnak friss szafaládé- és friss káposztaodőrje volt; míg a Ferencváros egy nagy borospince volt, ahol sillerborszínű arcuk volt az öreg polgároknak, dalol­tak a korcsmák udvarain, és muskátli pirult az ablakokban. Budának télidőben régitemplom-szaga volt, mint litánia után. Nyáron pedig hagymás halászlé viaskodott a kucséberkosár mandulás és cukros ízeivel.” Az ország Orra, Zólyomi Zsolt biológus-parfümőr szerint ma már nemigen lehetne ennyire plasztikusan körülírni egy-egy ország vagy város saját illatát. Úgy véli, hogy a mai metropoliszok nem jellegzetes illatúak, s hogy a legtöbb, legalábbis európai nagyváros belvárosában McDonald’s-, Starbucks- és szmogszag terjeng. Az Orr szerint a repülőgéppel összekötött multinacionális világfalunak jellegtelen az illata, s bár létezik számtalan kezdeményezés, mely térképre rajzolva vagy itatva mutatná meg a világ szagatlaszát, Zólyomi szerint ezek maximum csak hangulatfestő, bájos kísérletek, melyek adnak némi élményt, de nem azonosak a tapasztalati valósággal. Magyarországon sem érezni a kolbász- és unikumillat terjengését, pedig amikor megkeresték, hogy alkossa meg az ország illatát, ilyen és efféle ötletek megvalósítását kérték (volna) tőle. 

A szagtérképektől a rosa centifoliáig

Nem légből kapott idea a szagtérképjelenség: leleményes New York-i utazásszervezők és idegenvezetők, igaz, nem szagolhatóan, csak körülírva, adnak effélét tematikus szagos túráikhoz, melyben részletekbe menően ismertetik az egyes negyedek illatát. A városlátogató turisták azt is megtudhatják, hogy az éppen érzett szag mi mindenből keveredik össze. Az ismertető szerint az utazóknak azt is számításba kell venniük, hogy az adott városrészben melyik napon szállítják el a komposztnak való háztartási hulladékot, és azt is, hogy milyen vágott virágnak van éppen szezonja. Harlemnek például szinte tömbönként változik a szaga. Míg keletre cheddar sajtos popcornt érezni, a spanyol Harlemben a közmosodák, a kifőzdék és műkörömszalonok szaga keveredik sörrel és egy kevéske emberi vizelet szagával. Astoriában mindenütt piruló bagelillat terjeng, Greenich Village-ben barna cukrot és etióp pörkölt kávét érezni, a Central Parknál pedig a vágott fű illata keveredik a lovak és lócitromok szagával. A turisták szerint a szagtérkép egyfajta városjellemrajz, az illatokon keresztül megismerhető az adott negyed életmódja és a benne élők szokásai is. Zólyomi Zsolt ezt nevezi hangulatfestésnek, s bár egyet tud érteni vele, hogy egy-egy ilyen plusz izgalmasabbá és egyedibbé tud tenni például egy egyszerű városnézést, az illatok valódi jelentőségét nem ebben látja. Szerinte sokkal fontosabb, és a kulturális örökségvédelembe vevés szempontjából is meghatározóbb érv, az illatok múlt- és emlékidéző képessége. „Igaz, hogy a szagélmények hoz­­zákötődnek a tudathoz, s hogy nagyon mély és ösztönös kapcsolatban vannak a tudatalatti mély rétegeivel – mondja –, azzal, hogy a modern városlakó ember egyre kevésbé természet közeli életet él és nem használja az orrát, egyre inkább gyengül maga a szaglásképesség is. Régebben, a reneszánszban például, egy-egy illat felidézése még a látványon is túlhatott. Botticelli Vénusz születése című képén, a habokból születő, a tenger felől kagylón érkező nőalak körül, a levegőben egy speciális rózsafaj, a Rosa centifolia szirmai kavarognak. Mivel a tenger közepén nem nő ez a növény, szerepeltetésének egyetlen oka, hogy a kor embere, meglátván ezeket a szirmokat, egyből a csodás és jól ismert rózsaillatra asszociált, ekképpen a nőt egy luxusparfüm-gerjedelem közepette érzékelte.” 

Feléledő 100 éves emlékek

Ha azokat az illatokat, amelyeket már nem vagy csak alkalmanként, külön odafigyeléssel érez az ember, rekonstruálják a kutatók, azzal megőrizhetők, sőt élővé tehetők egykor volt vagy kikopóban lévő kulturális hivatkozások, állítja az örökségvédelemért lobbizó Cecilia Bembibre. A magyar Orr szerint is minden létező illat kikeverhető kémiailag, annyi megjegyzéssel, hogy akkor és amennyiben, ha a szakember legalább egyszer már szagolta azt. Lehet dolgozni visszaemlékezésekből és írásos dokumentumokból is, de Zólyomi Zsolt szerint az emberi nyelv nem képes az illatok kifinomultságának a szintjén kifejező lenni. Bármit le lehet írni apró érzékletességgel, de szinte lehetetlen, hogy a másik ember, aki hallgatja az élménybeszámolót, ugyanazt érezze, mint az, aki felidézni próbálja az adott illatot. Ezzel együtt ő maga is számtalan esetben idézte már meg a régmúlt történelmét szagokkal: a Várkert Bazár I. világháborús kiállításán például korabeli lövészárkok és hadikórházak hangulatát igyekezett illatvarázslással autentikussá tenni. Egyik teremből a másikba lépve a kapca és a lövészárkokba szorult katonák dohánnyal átitatott, hetek óta le nem vett, férfiizzadságtól átizzadt, sáros ruhájának a szaga keveredett a félelemmel megspékelt korabeli vegy- és fertőtlenítőszerek orrfacsaró illatával. „Ami azonban a puszta múltidézésnél is sokkal fontosabb erénye az illatokkal való »manipulálásnak«, az az emlékek előhívásának a lehetősége – meséli az Orr. – Egy alkalommal Versailles-ban, egy öregek otthonában tartottam illatbemutatót. Olyan szagmintákkal készültem, amiket az idős, majd’ 100 éves emberek érezhettek, amikor fiatalok voltak. Megdöbbentő volt látni, hogy amikor egy kumarin nevű molekulát – mely kicsit olyan, mintha az ember a lóistállóban lévő szalmát szagolná – odadugtam egy 104 éves, tolókocsiban ülő, szociálisan teljesen bezárt, demens bácsi orra alá, ő pillanatokon belül megnyílt és mesélni kezdett. Már-már filmszerű részletességgel írta le, miként fejték a tejet a nagyapjával az Ardennekben lévő birtokuk istállójában, milyen volt a sajtárba surrogó tej hangja. Érezni vélte a szalma, a tehénlepény és a zsíros, meleg tej illatát, és egy ponton arra is emlékezni kezdett, hogy ülve a nagyapja csizmaszáráig sem ért fel. Három-négy éves kori emléke idéződött fel 100 évvel később egyetlen szippantás által.” Zólyomi Zsolt szerint szép lassan az illatszakma kikerülhetetlenné válik, akár kultúráról, akár régészetről, bűnjelek utáni kutatásról vagy gyógyászatról legyen is szó. Egy jó Orr vagy orr a legapróbb illatmaradvány után is képes kiszagolni az összefüggéseket: Marie-Antoinette kesztyűjének bőrdarabkájából újraalkotni a francia királyné egykori parfümjét; vagy hermetikusan lezárt, szent olajokat tartalmazó márványtégelyekben rekedt illatfoszlányok alapján rekonstruálni az egyiptomi kultúra jellegzetes ájerét. „Egyre több tudományos kísérlet bizonyítja azt is – zárja Zólyomi Zsolt –, hogy az illatok az orvoslás területén is egyre nagyobb szerepet kell, hogy kapjanak. Például hosszú, kórházi kezelésre kényszerült gyerekek gyógyulását bizonyítottan gyorsítja és a kezelések hatékonyságát mérhetően javítja, ha a gyerekek a kórteremben otthoni szagú környezetben lábadozhatnak; és az időszakos memóriazavarok vagy a részleges amnézia egyik leghatásosabb stimulátorai is az érzelmekre és az emlékekre ható ismert illatok.

Az UNESCO szellemi kulturális örökség jegyzékében összesen 35 magyar tétel szerepel – legutóbb a verbunk, a csárdás, a tojásírás, a népi vonós zenekari formáció hagyománya, a nagykunsági gyapjúhímzés és a népi kézműves szakmai tudás átörökítésének modellje került fel a listára többek között a busójárás, a solymászat, a kékfestés és a kunsági birkapörkölt karcagi hagyománya mellé.

Katrics Krisztina, az Örökség Műhely alapító vezetője és Bálint Csaba parfümőr már elkészítették Magyarország illatát. A Terra Hungária parfümkollekció a Kárpát-medencében termő növények és a magyar anyaföld illatát idézik. A parfümnek van After rain (eső utáni) és Sun embrace (nap ölelte) verziója is.

Szerző

Csak ha már vér folyik – Erőszak a négy fal között

Publikálás dátuma
2020.01.19. 08:00

Fotó: Paul Biryukov
Alig telt el néhány nap az évből, máris többen estek áldozatául a kapcsolati erőszaknak, amely Magyarországon több mint 200 ezer nőt érinthet. A gyerekek hasonlóan sérülékeny és kiszolgáltatott célpontjai a családon belüli erőszaknak, kettejük halála most az Igazságügyi Minisztériumot is cselekvésre sarkallta. Az Isztambuli Egyezmény ratifikálásáról viszont még mindig szó sincs, pedig a szakértők szerint ez jelenthetne igazi előrelépést a probléma kezelésében. Közben a civilek mindenféle állami segítség nélkül küzdenek.
Mélykúton egy férfi több késszúrással meggyilkolta a barátnőjét, majd magukra gyújtotta a házat, de őt a tűzoltók megmentették. Mint utóbb kiderült, a nő néhány órával korábban bement a jánoshalmi rendőrőrsre segítséget kérni. Azt mondta, a férfi többször megfenyegette, ezért szeretné, ha elhagyná a házát. Mivel fizikai bántalmazás addig nem történt, nem tett feljelentést a zaklatás miatt, csak azt szerette volna elérni, hogy a férfi elköltözzön. Nem sokkal később már halott volt. Karácsony előtt egy a börtönből frissen szabadult férfi, aki azért ült, mert korábban baltával támadt a volt feleségére, megölte saját fiát és nevelt lányát, majd magával is végzett – ez az eset váltotta ki a legnagyobb visszhangot. Január negyedik napján egy férfi besétált a Zalaegerszegi Rendőrkapitányságra, hogy bejelentse, megölte élettársát. Ez csak néhány kiragadott példa az elmúlt egy hónap esetei közül. 2019-es adatokkal még nem tudtak szolgálni, de 2018-ban 23 olyan emberölést és 837 olyan testi sértést regisztrált a rendőrség, ahol a tettes az áldozat barátja, élettársa, házastársa volt – tudtuk meg az Országos Rendőr-főkapitányságtól. Huszonhárom olyan végzetes tragédia történt, ami akár megelőzhető lett volna. „Most is legalább 220 ezer nőt bántalmaznak Magyarországon fizikailag, és akkor még nem beszéltünk azokról, akiket érzelmileg terrorizálnak” – teszi hozzá Spronz Júlia jogász, a PATENT Egyesület jogsegélyszolgálatának vezetője. Tapasztalatai szerint a legtöbb áldozat, ha kér, sem kap megfelelő támogatást, és a tetteseket sem vonják felelősségre. A Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen Egyesület és a PATENT decemberben rendezett, 25 éves jubileumi szakmai konferenciáján az Országos Kriminológiai Intézet munkatársától elhangzott: a hatóságok gyakran garázdaságként vagy könnyű testi sértésként kezelnek olyan ügyeket, amelyek a jóval szigorúbb büntetéssel járó kapcsolati erőszak kategóriájába tartoznak. A kapcsolati erőszak 2015 és 2018 közötti bejelentéseinek vizsgálatából kiderült: csupán 651 eset került hivatalos útra, pedig a becslések szerint a valós szám évi kétszázezernél is több lehet. A nők gyakran tapasztalják, a ­rend­őrségen próbálják őket lebeszélni arról, hogy feljelentést tegyenek, és inkább „oldják meg otthon” a problémát. Legtöbbször nincsenek tisztában azzal, milyen jogaik vannak az áldozatoknak. „Nagyon sok az akadály, amit egy átlagos partnerkapcsolati erőszak áldozatának meg kell ugrania, ha úgy dönt, hatóság elé viszi az ügyét. A rendőrségen olykor az ügyeletes tiszten sem jut túl, mert elküldi őt azzal, hogy ez nem bűncselekmény – pedig az. Az áldozathibáztatás is mindennapos. A rendőrségnél gyakran megkapja a sértett, hogy ő választotta a férfit, minek szült neki gyereket, ha már az elején is problémás volt és a megfélemlítés sem ritka. Sok nőnek azt mondják, ha nem tudja kezelni a helyzetet, kénytelenek szólni a gyámügynek, hogy kimentsék a gyerekeket a veszélyeztető közegből” – sorolja Spronz Júlia. Ez pedig erős visszatartó erő. A rendőrség egyébként a helyszínen kiadhat ideiglenes megelőző távoltartást, de ennek időtartama csupán 72 óra. Az ORFK-tól megtudtuk: 2015-ben 1749, 2016-ban 1410, 2017-ben 1427, 2018-ban 1052, tavaly december 15-ig pedig 1383 ideiglenes megelőző távoltartást adtak ki, ami nagyon kevés az áldozatok valós számához képest. A bíróság pedig 3 napon belüli döntésével akár 60 napra is elrendelheti a bántalmazó megelőző távoltartását. Ez, ha nem is véglegesen, de egy időre komoly segítséget jelenthet egy kiélezett helyzetben. Már ha sikerül betartatni, ez sajnos már problémásabb. Erről Brigitta is mesélt, akit volt párja a szakítás óta folyamatosan zaklat. „Éjszaka többször is odajön a házhoz azzal, hogy megöl, fenyegeti édesanyámat, hívogat, üzenget, rugdossa a kaput, a kutyát, letörte egy barátom kocsijának tükrét. Ittasan és kábítószer hatása alatt vezet ide, de mikor sokadjára kihívom a rend­őröket, még csak ideiglenesen sem tartóztatják le, helyette hazaviszik” – mondja. A nőnek kiadták ugyan a távoltartási végzést, az őt zaklató férfi továbbra is küldözgeti neki az üzeneteket, nyilvánosan szidja a Facebookon, nem állt le. Brigitta segítségért a rendőrséghez fordult, hiszen ez is a távoltartási végzés megszegése, de ott azt mondták neki, akkor szóljon, ha a férfi már a kapun belül van. Az egyébként 44 kg-os nő mozgásképtelen édesapjával él, attól fél, ha a férfi a kapun belül kerül, már késő. „Semmit sem segít a távoltartási végzés. Tényleg várjam meg, hogy elvágja a torkom? Mégis, mit csináljak vele, ha bejön a kapun? Elköltözni nem fogok, itt van a családom, a munkám, nem megyek el miatta. Miután ő nyilvánosan szid engem, én is elkezdtem nyilvánosan megosztani az üzeneteit. Másfél hét alatt legalább 900 levelet kaptam a Facebookon, sokan mesélték el saját történeteiket, de megoldás nincs. Nem tudom, egyáltalán hogyan lehetne a megfelelő törvényi támogatás nélkül” – meséli Brigitta. Mérő Vera, a Nem tehetsz róla, tehetsz ellene Facebook-közösség alapítója szerint gyakori, hogy a távoltartási végzéseket az agresszorok nem veszik komolyan, mert legtöbbször a rendőrség sem ellenőrzi hatékonyan a betartásukat.  

A hatóság is tehetetlen

A probléma rendszerszinten megjelenik az egész országban, de azt a hivatalos szervek nem ismerik el. Az Országos Rendőr-főkapitányság (ORFK) lapunknak tagadta, hogy csak akkor intézkednének, ha már „vér folyik”. Mint írták, minden állampolgári bejelentésre érdemben reagálnak, vizsgálják az eset körülményeit, és elrendelik a megfelelő eljárást. Mint a lapunknak nyilatkozó áldozat példája mutatja: ez nem mindig elég. Az áldozatok vagy az ő családjaik, barátaik sokszor csalódnak, amikor a rendőrséghez fordulnak, rengeteg példa van arra, hogy a hatóság rosszul vagy sehogy sem kezeli a helyzetet. Mérő Vera szerint ehhez fontos hozzátenni, hogy a hatóságok nagyrészt tehetetlenek. Egyrészt nem áll rendelkezésre mindaz a protokoll, amit az Isztambuli Egyezmény – amit a magyar kormány továbbra sem hajlandó ratifikálni – biztosítana. (Az egyezményről lásd keretes írásunkat.) De még azt sem lehet mondani, hogy ne lennének rendőrök, akik tudják, hogy hogyan kell pontosan eljárni, Vera hallott már egészen pozitív példákat is. Ők viszont jelenleg főleg magánszorgalomból tanulhatják meg ezeket a technikákat, pedig a sokat emlegetett Isztambuli Egyezmény értelmében erre minden rendőrt fel kellene készíteni. Az ORFK-tól megtudtuk, hogy a rendőrök számára vannak képzések, melyeken a családon belüli erőszak kezelését tanulják, és szerintük a jelenlegi jogszabályok megfelelő hátteret nyújtanak az események kezelésére, a szükséges intézkedések megtételére – a civil szervezetek ezzel nem értenek egyet. „Tisztességes, rendszeres, emberi jogi alapú képzésre volna szüksége a rendőröknek és a többi jogalkalmazónak is, hogy a szemléletmód is változzon. A szakmai apparátus gyakran fel sem ismeri ugyanis a családon belüli erőszak egyes fajtáit, mikor a finomabb típusok, például manipuláció vagy a gyerekek felhasználása zajlik. Ezeket észre sem veszik, nemhogy értékelni tudják. A pedagógusoknak, szociális munkásoknak is szükségük lenne ilyen irányú képzésre. A 2010-es évek elejéig volt egy fellendülés, akkoriban nagyon jó együttműködése volt a rendőrségnek és a nőszervezeteknek, gyakran mentünk előadásokat tartani. Aztán ahogy elindult a civil- és jogvédőellenes propaganda, úgy szorultunk ki mi is. Majd 2018-ban, a bevonásunk nélkül megváltoztatták a belső utasításukat is, aminek eredményeként jelentősen felpuhult az addigi szigorúbb rendszer, ami megint az áldozatok kárára válik” – panaszolja Spronz Júlia. Még 2003-ban fogadtak el egy olyan ORFK-intézkedést, ami célzott útmutatást adott arra, hogyan kell kezelni ezeket az eseteket. Ezt írták át 2018-ban a civil szervezetek totális semmibe vételével. „A győri tragédia is rávilágít arra, hogy milyen nagy baj, ha nem veszik figyelembe egy családjogi perben azt, ha családon belüli erőszak van. Előfordul, hogy egy bíró a családjogi perben felügyeleti jogot ad olyan apának, aki ellen büntetőper is folyamatban van kiskorú elleni erőszak miatt. Volt olyan esetünk, mikor felügyelt láthatást kapott egy apa, aki ellen vádemelés volt folyamatban a lánya ellen elkövetett szexuális visszaélés miatt” – hozza a példákat a jogász. Emlékeztet Seres Barbara tragédiá­jára is, akinek hat hónapos kisfiát bántalmazó apja dobta ki a negyedik emeletről, majd ő is utána ugrott. Esetében ugyan a férfit korábban zaklatásért felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték, a szakértő megállapította: elmebeli fogyatkozása nincsen. Így korlátozás nélkül láthatta a gyermekét, melynek lehetővé tételére nem győzte a büntetőbíró felhívni a megfélemlített anya figyelmét. 

Megússzák felfüggesztettel

A győri gyerekek tragédiája mellett már a kormány sem mehetett el szó nélkül. Varga Judit igazságügy-miniszter precízen komponált imázsvideóban tette közzé, hogy 2020 az „áldozatsegítés éve” lesz. És több intézkedést is bejelentett. „A győri kettős gyermekgyilkosságról készült jelentés főbb megállapításai alapján az Igazságügyi Minisztérium (IM) a feltételes szabadságra bocsátás szabályainak szigorítását tartja indokoltnak. (…) A büntetőjogi szabályozás szigorításán felül a továbbiakban az Igazságügyi Minisztérium komplex szabályozási felülvizsgálatot tervez a kérdésben érintett jogterületeken. A bírói joggyakorlat felülvizsgálatát kezdeményezzük a szülői felügyelet és kapcsolattartás, valamint a gyermekelhelyezés tekintetében egy­aránt. A gyermekvédelmi jelzőrendszer működését is felül kell vizsgálni mindezzel összefüggésben” – írta kér­déseinkre az Igazságügyi Minisztérium sajtóosztálya. Arra is felhívták a figyelmet, hogy az áldozatok állami kárenyhítést, valamint azonnali pénzügyi segélyt, az érdek­érvényesítés elősegítése keretében jogi, érzelmi és más jellegű segítségnyújtást, védett szálláshelyet és tanú­gondozást igényelhetnek. A jelenleg működő három áldozatsegítő központban – Miskolcon, Szombathelyen és Budapesten – szakképzett pszichológusok állnak rendelkezésre. Ezekről a lehetőségekről azonban kevesen tudnak, és egyáltalán nem biztos, hogy az érintettek tudomást szereznek róluk. Az IM azt írta lapunknak: a kormány 2020-tól kezdődően évente három új központot kíván létrehozni. „Amíg Varga Judit nem is hajlandó kimondani azokat a problémákat, amelyekre egyébként az Isztambuli Egyezmény megoldási javaslatokat kínál, csak például a szabadlábra bocsátás feltételeinek szigorításáról beszél, a megelőzésről egyáltalán nem, addig hiába foglalkoztat ez egyre több embert, nem lesz valódi változás. Amíg a bántalmazott nem érzi azt, hogy érdemes rendőri segítséget kérnie, addig az ezzel foglalkozó civilek szélmalomharcot vívnak” – kommentálja a bejelentést Mérő Vera. Ugyanilyen súlyos problémának tartja, hogy az elkövetők számára sincs visszatartó ereje a jelenlegi gyakorlatnak. Szintén az elmúlt hetek híre, hogy egy férfi ,miután a volt feleségét egy éjszakán át fogva tartotta, ütötte-verte, rugdosta, életveszélyesen fenyegette, késsel vagdosta, a haját levágta, mindezzel dobhártyaszakadást és más, nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket okozva neki, jogerősen 1 év 4 hónap büntetést kapott, amit 2 évre felfüggesztettek. „Amíg azt látja a potenciális elkövető, hogy az ilyen tettek következménye egy viszonylag rövid felfüggesztett büntetés, addig inkább csak ötleteket adnak egymásnak” – teszi hozzá. Mérő Vera szerint ugyanakkor nem a jogszabályainkkal van a legnagyobb baj, bár Varga Judit igazságügy-miniszter nem mond igazat, amikor azt állítja, hogy a magyar jog jobban védi az áldozatokat, mint az Isztambuli Egyezmény. „Ha a magyar törvényeket megfelelően alkalmaznák a joggyakorlatban, a helyzet valamivel jobb lenne. Halász Pálma egy civil szervezet élén 2012 és 2013 között kőkemény munkával és lobbitevékenységgel elérte, hogy a kapcsolati erőszak önálló jogi tényállás legyen. Ez már jó régen történt, Varga Judit a videójában mégis összemossa a kapcsolati erőszakot az életellenes bűncselekményekkel. Pedig nem véletlenül lett ebből önálló tényállás, a jogalkotók is elismerték, hogy ez egy speciális bűnelkövetési forma, nem hasonlítható ahhoz, amikor egy kocsmában két ember összeverekedik. Egészen más az élethelyzet, más a motiváció. Ehhez képest a magyar bírói gyakorlatban elenyészően ritkán állapítják meg ezt a tényállást” – mondja Mérő Vera, aki maga sem tudja ennek pontosan az okát, viszont az Isztambuli Egyezmény ratifikálása például abban is segítséget nyújtana, hogy letisztázódjon a bírói gyakorlat. Emellett a büntetési tételeket is érdemes lenne átgondolni, hiszen a fentebb említett esetben a bíró nem csinált mást, mint saját belátása szerint mérlegelte az ügyet, és a kiszabható egyik legenyhébb ítéletet hozta, mert a jelenlegi jogszabályok értelmében megtehette. Mérő Vera úgy gondolja, a jognak követnie kellene a társadalmi igényeket. A lúgos orvosként elhíresült Bene Krisztián 11 év letöltendő börtönbüntetést kapott a Kúrián – ez a kiszabható büntetés maximumát közelíti, a közvélemény széles körben mégis kevesli az ítéletet. Hozzá kell tenni, hogy ha az elkövető nem fellebbezett volna az első fok után, amikor 4 évre ítélték, már régen szabad ember lenne.  

Testi sértés vagy emberölési kísérlet?

„A családon belüli, azon belül is a nőket és a gyerekeket érő erőszak problémájának gyökere évezredes társadalmi beidegződésekben keresendő, de ma már egyre többen, egyre többet beszélünk arról, hogy ez nincs így rendjén. Ahhoz, hogy ez változzon, társadalmi összefogásra van szükség, és ehhez igenis kell a politikai akarat. Hiszen a legtöbb embert mégiscsak a kormány képes elérni” – mondja Mérő Vera, aki szerint Magyarországon még mindig nem kellőképpen elítélt társadalmilag a párkapcsolati erőszak, és ezen változtatni kell – ez lenne a mindenkori kormány feladata. „Ezeknek az eseteknek az alapja az a jogosultságtudat, hogy a bántalmazó birtoktárgyakként tekint a családtagjaira, azt hiszi, többlethatalma van velük szemben, azt csinál velük, amit akar. A távoltartás üzenete, hogy ezt nem teheti meg, mert az állam megvédi a családtagokat, és ez olykor elegendő visszatartó erő. Persze nem minden elkövetőnél működik. A súlyos bűncselekmény veszélye esetén az őrizetbe vétel és az előzetes letartóztatás vagy házi őrizet, esetleg a lakhelyelhagyási tilalom segíthet, de ezt nagyon ritkán alkalmazzák a mi ügyeinkben. Bármennyire fenyegető is egy helyzet, a partnerkapcsolatok esetében Magyarországon inkább távoltartásit rendelnek el, miközben, ha idegenekről lenne szó, könnyedén elrendelnék az előzetes letartóztatást. Erre tökéletes példa Orosz Bernadett esete is” – mondja Spronz Júlia. Mint ismert, az asszonyt volt barátja 2019 novemberében a felismerhetetlenségig összeverte, azonnal műteni kellett, a verés a fojtogatás miatt normális esetben ez emberölési kísérletnek minősülne, de itt csak testi sértés miatt folyik a nyomozás. Pedig ha nem érték volna tetten az elkövetőt, akkor a fejét érő rendkívül súlyos trauma következtében Bernadett meghalt volna. A hatgyermekes édesanya rendőri védelmet kért a szabadlábon tartózkodó elkövető ellen, de nem kapott. Sőt, miután levelet írt Varga Judit igazságügy-miniszternek, a minisztérium pszichológust és jogi segítséget ajánlott neki. Orosz Bernadett úgy nyilatkozott: az elszenvedett bűncselekmény rendkívül súlyos sérelmet okozott neki és az egész családnak. Hat gyermeke közül három kiskorú, és mindegyiküket kizárólagos felügyeleti joggal ő neveli. Az elkövető azonban, akivel szemben távoltartás van érvényben, mégis üzenettel zaklatja a kiskorú gyermekét. Orosz Bernadett esetében a Pásztói Rendőrkapitányság súlyos testi sértésként minősítette a bűncselekményt, nem pedig emberölési kísérletként. Utóbbi esetében K. Istvánt nem engedték volna szabadon. Bár az Orosz Bernadettéhez hasonló esetek segítenek abban, hogy az áldozatok a nyilvánosság elé álljanak, még mindig nagyon kevés eset kerül napvilágra. Ráadásul a nyilvánosság nem áll be minden érintett mögé, aki ilyen módon kér segítséget – hívja fel a figyelmet Mérő Vera, aki egy közelmúltbeli példával támasztja ezt alá. Egy kórházi dolgozó írta ki a közösségi oldalára, hogy a munkahelyén egy brutális rendőri bántalmazás tanúja volt. Mivel a takarító erősen hibás helyesírással tette közzé a történetet (ami az eset súlyából és jelentőségéből semmit nem vesz le), az internetes közösség egy része őt kezdte el szidalmazni. „Elképesztő rasszizmussal szembesültem, mivel ez a kórházi dolgozó roma volt, és nem tökéletes helyesírással tette közzé a történetet, el sem hitték neki, hogy igaz lehet, amit ír. Ezt az esetet azért tartom árulkodónak, mert jól mutatja: nem egyértelmű, hogy aki a nyilvánossághoz fordul, segítséget fog kapni a közösségtől, mert sajnos ez sok mindenen múlik” – mondja.  

Teljesítőképességük határán a civilek

A PATENT és a 25 éve működő Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen Egyesület (NANE) ingyenes segélyvonalai szinte folyamatosan foglaltak. Spronz Júlia szerint már legalább 10 éve elérték a kapacitásaik maximumát, sokkal többen keresik őket, mint amennyi önkéntes tudja fogadni a hívásokat, 100 százalék a kihasználtság, nincs üresjárat. „Egyébként is sokan keresnek minket, de egy média­megjelenés után még többen hívnak minket, sokkal több segítségre lenne igény, mint amit mi jogsegélyszolgálatként térítésmentesen nyújtani tudunk. Nagyon szomorú, hogy a civil szervezeteknek kell biztosítani azt, ami valójában az állam feladata lenne. Ezért mi semmiféle juttatást nem kapunk a magyar államtól, ahogy a NANE esetében is önkéntesek veszik fel a telefont a segélyvonalon” – mondja a jogász. Arra a kérdésre, hogy mi tart a kapcsolatban egy bántalmazott nőt, Spronz Júlia úgy válaszolt: rengeteg válasz van erre a kérdésre, melyekben egy a közös: mind logikus, érthető, racionális érv. Magyarországon sajnos nincs kiépített állami infrastruktúra és segítőrendszer, mely megkönnyítené a nők helyzetét abban az esetben, ha kimenekülnének. Külföldön azok az áldozatok, akik kapnak egy ideiglenes, titkos helyen lévő lakást és pénzbeli támogatást arra az időszakra, míg összeszedik magukat, nem maradnak a bántalmazóval. Akiknek ez nem adott, nem feltétlen tudják otthagyni a bántalmazójukat és teljesen újrakezdeni az életüket. Egy ilyen helyzetben óriási segítség lehet az a program, amit Baranyi Krisztina, a fővárosi IX. kerület frissen megválasztott független polgármestere szeretne bevezetni. A tervek szerint védett lakásokat jelölnek ki az önkormányzat saját lakásai közül, ahol menedéket találhatnak a családi erőszak áldozatai. Ferencvárosban felvilágosító kampányt is terveznek a témában. A cél, hogy más önkormányzatok is követnék a példájukat. Baranyi Krisztina lapunknak úgy nyilatkozott: „Mikor 2014-ben Magyarország aláírta az Isztambuli Egyezményt, még az Együttben politizáltam. Már akkor szerettük volna, hogy ezt ratifikálják, de azóta sem sikerült. Azóta több tragikus haláleset is volt a családon belüli erőszak ­miatt, de valódi előrelépés a jogalkotásban, törvényhozásban nem történt. Az esetek száma ugyanis egyre nő. Az utolsó csepp nekem a kettős gyermekgyilkosság volt, és a tény, hogy az új év első napjaiban több gyilkosság is történt. Ezért a körzetem parlamenti képviselőjén keresztül kezdeményeztem a ratifikálást és polgármesterként a saját eszközeimmel is próbálok segíteni a menedékházakkal. Nagyon sok áldozattal, szociális munkással és a családsegítővel is beszéltem, mindenhol azt a visszajelzést kaptam, valódi segítség lehet, ha van hova menni a fenyegetettség elől. Arra biztatok más polgármestereket is, saját hatáskörben, az önkormányzatok szintjén akár csak 1-1 ilyen krízislakással és időszakos támogatással segítsék az áldozatokat, akiknek így lehetőségük lehet újra talpra állni. Egy ilyen program szinte nem kerül semmibe, de valós segítséget nyújt” – hangsúlyozza Baranyi Krisztina. Várhatóan márciustól lesznek elérhetőek a védett otthonok, de már most nagyon sok felajánlást kaptak önkéntesektől, akik jogi segítséget vagy a lakások felújítását vállalták, ingyen. Mérő Vera szerint Baranyi Krisztina ötlete az önkormányzati bérlakások ilyen célú felhasználásáról jól bizonyítja, hogy akár önkormányzati szinten is sokat lehet tenni az áldozatokért.  

Nem akarnak számonkérést

Bár Varga Judit imázsvideójában nem ejt szót arról, hogy a magyar kormány miért nem hajlandó ratifikálni a minden szakember által várva várt Isztambuli Egyezményt, a felette lévő szövegben azt írja: „Nem ratifikáljuk a migrációt is támogató egyezményt, amely azt is állítja, hogy az emberek nem férfinak és nőnek születnek, hanem léteznek társadalmi nemek.” „Valójában az egyezmény csupán annyit kér, mint amit az 1951-es Genfi Egyezményben már lefektettek. Például abban az esetben, ha egy kapcsolati erőszak áldozatának a tartózkodási helye a bántalmazó házastársától függ – vagyis családegyesítés útján került az adott országba –, akkor az ő státusát függetlenítsék a partnerétől. Nehogy azért maradjon benne egy bántalmazó kapcsolatban, hogy elkerülje a kitoloncolást. Emellett azt kéri még az Isztambuli Egyezmény, hogy szintén ne legyen visszatoloncolható egy nő az országba, ahonnan elmenekült, ha feltételezhetően ott szexuális erőszak, kínzás fenyegeti. Mindez nyilván csak azokra igaz, akik már legálisan beléptek az országba és menekültstátuszért, oltalomért folyamodtak. Ezt értelmezi a kormány a migráció támogatásának” – magyarázza Mérő Vera, aki szerint éppen ezért ez az érv valójában csak kifogás a kormány részéről. Úgy gondolja, a valódi ok, ami miatt nem akarják ratifikálni a dokumentumot, hogy ez esetben Magyarország bekerülne egy speciális ellenőrző rendszerbe, amely rendszeresen és módszeresen mérné a bevezetett intézkedések hatásfokát. Ez pedig számonkérhetővé tenné, hogy mit tesz az ország a nők elleni és a családon belüli erőszak megelőzéséért és felszámolásáért. Az egyezmény ratifikálásához kapcsolódó intézkedések szakértői számítások szerint 8 milliárd forintba kerülnének. Ez a probléma súlyát tekintve nem tűnik rettenetesen nagy összegnek – különösen, ha összehasonlítjuk a kormány egyes látványberuházásaival –, de a Varga Judit által emlegetett „reform” 600 millió forintos tervezett költségéhez képest látványos a különbség.

Az EurópaI Tanács 2011-ben elfogadott Isztambuli Egyezménye a nők elleniés a családon belüli erőszak megelőzését és felszámolását célozza. Magyarország 2014 márciusában aláírta, de még nem ratifikálta, vagyis nem iktatta törvénybe az egyezményt, pedig ez elengedhetetlen ahhoz, hogy jogilag is kötelezővé váljon. Magyarország mellett Bulgária, Csehország, Lettország, Litvánia, Szlovénia és az Egyesült Királyság nem ratifikálta még a dokumentumot. Amennyiben ezt megtennék, átfogó, jogilag kötelező érvényű normákat kellene követniük „a nemen alapuló erőszak” megelőzésére, az áldozatok védelmére és az elkövetők megbüntetésére.