Szívszaggatóan jajveszékelt a magyar sajtó 1925 januárjában, amiért az MLSZ válogatott meccset kötött le az év első havának tizennyolcadik napjára. A Sporthírlap így siránkozott: „Csapatainknak a bajnoki fordulók kemény küzdelmei után némi pihenőre volna szükségük, hogy azután újult erővel foghassanak munkához azok a játékosok, akikre a nemzeti színeknek a képviselete vár. Ehelyett azonban elite játékosaink távol vannak és lesznek jóformán a milánói mérkőzésnek az időpontjáig.”
A távollét arra vonatkozott, hogy szinte valamennyi magyar klubcsapat – tél ide, tél oda – külföldön túrázott. Az MTK Svájcban és Németországban, a Vasas és a Kispest csak Németországban, a Ferencváros Jugoszláviában és Itáliában vendégszerepelt. Az MTK három játékosa, Kléber, Nádler és Jeny Nürnbergből több részletben tette meg az utat Milánóig, Orth viszont hazajött, mert ínhúzódással bajlódott. Állapota azonban oly mértékben javult, hogy – a korabeli híradás szerint – „sérülésének akár teljes elmúlását is kalkulációba lehetett venni”. Nem úgy Braun „Csibiét” és a portyán harcképtelenné vált Molnárét, ráadásul a Braun helyére kiszemelt Rémay III a derekát fájlalta, úgyhogy a Törekvésben belső csatárt játszó Kautzky jobbszélsőjátéka is felvetődött. Támadóból még kevesebb maradt, amikor a ferencvárosi Pataki „Pityke” Mihály, aki addigi huszonegy válogatott mérkőzésén éppen huszonegy gólt szerzett, lemondta a milánói részvételt. Ezután írta a Nemzeti Sport: „Nehéz szívvel bocsátjuk útra válogatottjainkat, akik Itália kék ege alatt hivatottak a magyar színeket reprezentálni az olasz válogatott ellen.” A lap megjegyezte azt is: „A magyar válogatottnak nem volna szabad január közepére mérkőzésre kiállania.”
Azok, akik itthonról mentek az olasz városba, hálófülkében utaztak. Az öt újonc – Fuhrmann, Rémay III, Kautzky, Spitz, Kohut – izgatott volt; annál nyugodtabbnak mutatkozott a korszak legragyogóbb magyar csillaga, Orth György, aki már este hétkor lefeküdt a vonaton. Ám a nagykanizsai pályaudvaron annyi ember verődött össze az átutazó csapatra várva, hogy karhatalmi osztagokat kellett kivezényelni a rend fenntartására. A tömeg kórusban zúgta: „Orth, Orth!” Mire a hírneves futballista bájos felesége, Mihályi Vilcsi színművésznő jelent meg a peronon, ám a hitves nem pótolhatta a centerideált, aki így nem menekülhetett meg az öltözködés fáradalmaitól, s a zajos sokaság üdvözlésétől.
Bezzeg Zsák és Takács II kupéjában – ha nem is a kanizsai, kanizsai állomáson – csönd honolt. Orth, akinek – Kertész II-höz hasonlóan – sportszerüzlete volt az Andrássy úton, ekképpen kommentálta a kapus és a jobbösszekötő beosztó társalgását: „Nem kívánom, hogy annyi kuncsaftom legyen, mint ahány szót ezek egész úton szólnak egymáshoz!” Takács II amúgy ugyanazt az utat tette meg, mint Orth, azaz visszatért Németországból Pestre, és kiutazott Itáliába. A nyolc meccséből hatot megnyerő, egyet-egyet pedig döntetlennel, illetve vereséggel záró Vasas túráján csapata huszonkét góljából tizennégyet ért el, s a portya utolsó mérkőzésén, amelyen egymaga gyártotta a piros-kékek mind a négy „dugóját”, olyannyira magával ragadta Schweinfurt publikumát, hogy a fellelkesült német szurkolók a vállukon vitték a pályaudvarra.
Tumultuózus jelenetek Milánóban is akadtak. Noha az itáliai települést napok óta olyan sűrű köd lepte el, hogy öt-hat méterre is alig lehetett ellátni, a meccsnek otthont adó sporttelep főbejáratát a rendőrség két órával a kezdés előtt lezáratta. Már akkor benn volt ugyanis a maximálisan fogadható 13 ezer néző! A kinn rekedtek aztán betörték a nagykaput, így újabb három-négyezer ember jutott be a pályára, miközben tízezren még változatlanul kiszorultak.
A hoppon maradtak negyedóra múltán átmenetileg megenyhültek, mert azt hallották odabentről, hogy Leopoldo Conti, az Internazionale szélsője vezetést szerzett az olaszoknak. Ám a Nemzeti SC-ből beválogatott Spitz Illés hamarosan úgy egyenlített, hogy Giovanni de Pra kapust is kicselezte, mire a Budapesti Hírlap azt írta a debütánsról: „Mindenképpen méltó volt a reprezentálásra.” Trükkje nyomán a háló őre akkorát esett, hogy tíz percig állt a játék; ily hosszú ideig ápolták De Prát.
Ezalatt Orthnak megvolt a lehetősége, hogy megkérje Máriássy Lajos szövetségi kapitányt: cserélje le Rémay Jánost, aki láthatóan nem fitt, és állítsa be Kautzkyt. A szakvezető nyomban el is rendelte a váltást, az önérzetében megsértett Rémay III pedig nehéz szívvel ment le a pályáról, majd az öltözőben sírva fakadt. A szünetben nem egyedül idegeskedett: a helyszíni beszámoló szerint Zsák kapus „egymás után két cigarettát szívott el”. Pedig nem kellett volna izgatnia magát, hiszen így méltatták: „Fenomenálisan védett.” Ebben az a legszebb, hogy Zsák klubja, a 33 FC abban az évadban a másodosztályban szerepelt...
Takács II viszont az első liga góllistájának második helyét szerezte meg – az MTK-s Molnár György mögött –, hogy egy évvel később a Vasas első gólkirálya legyen. Ennek megfelelően Milánóban – Orthtal és Spitzcel együtt – kapufát lőtt, majd a három léc után „15 méterről, erősen zavarva, félfordulattal, váratlan, éles lövést eresztett meg, amely feltartóztathatatlanul süvített az ellenkező sarokba”. A bírálatok egyike szerint „Orthot csak Takács értette meg, vele nagyszerűen kombinált a kritikán felüli center, aki végig fölényes tudással dirigálta a támadósort”.
S akkor még senki sem sejthette, milyen különlegesen értékes diadalt aratott a 2:1-re győztes magyar csapat. Az olaszokkal vívott következő tizenhat válogatott mérkőzésen ugyanis nyeretlenek maradtak honfitársaink – öt döntetlen, tizenegy vereség –, és a negatív széria csak 1953-ban, a római Olimpiai stadion avató találkozóján szakadt meg (3:0 „ide”). A fájdalmas jövő ismerete nélkül áradozott a Sporthírlap: „Nem találunk eléggé színes szavakat a hála hangjaihoz a magyar fiúk lelkes és odaadó játékáért, amellyel megakadályozták. hogy Milánóból futballsportunk Waterlooja legyen.” A Pesti Napló azért hozzátette: „Hibák történtek, súlyos hibák, amelyek könnyen katasztrofális véghez vezethettek volna, s amelyeknek soha többé nem szabad megismétlődniük. Le kell ezt szögeznünk most, a győzelem mámorában, amikor nem vádolhatnak bennünket azzal, hogy a kudarc feletti bosszúság, elkeseredés vagy a mindenáron való bűnbakkeresés irányítja tollunkat.”
Vittorio Pozzo, a valaha volt legnagyobb olasz trénerek egyike sem lelkesedett különösebben: „Az évek során már tíz alkalommal láttam a magyar válogatottat, de ilyen gyönge összeállításban még sohasem” – mondta. „Hogy a vendégek ennek ellenére győztek, csak azt bizonyítja: technikailag még mindig jobbak nálunk.”
Keserű kommentár, de van benne finomság, nem igaz?
