Stróbel Antal 1870-ben egyesületet alkotott Pesten „a Magyar Vasúti Kocsigyár vasmunkási fizetéseiből eszközölt nem méltányos levonások elleni fellépés céljából”, de "izgatása" miatt kirúgták. Amikor a „schweiczini” gyárba felvették, volt igazgatója utána nyúlt, és ismét kirúgták. Ebből munkabeszüntetések lettek, a tőkés vállalatok a József külvárosi kapitányságon tettek panaszt, mire is Stróbelt lefogták. A magyar, a belga, a svájci gyárak segédei erre beszüntették a munkát, sőt a kapitányság elé vonultak, de ekkor három század katona jő, s később lovasság is. Összecsapások voltak, sérülések is estek, de végül Stróbel szabadságra jutott. Minderről az akkori Arany Trombita tudósított.
Hét év múlva, 1877-ben a vas- és ércmunkások március 4-én a Beleznay-kertben összegyülekezve elérkezettnek látták a pillanatot, hogy szaktársulatot (szakszervezetet) hozzanak létre. Közleményt adtak ki, amelynek első szavai ma is kulcsszók lehetnének; „Nyilvánosság elé terjesztjük…” Újabb hét év múlva, amikor a kovácssegédek léptek a cselevés síkjára, már a szakma 80 százaléka sztrájkolt. Követelték a csupán 12 órás munkaidőt, a vasár- és ünnepnapi munkaszünetet, a nyolc napos próbaidőt, a heti 7 forint minimális bért. A városi főkapitány a munkaadók panaszára a következőt válaszolta; „Azok a munkások, akik 8 napnál hosszabb ideje tartózkodnak munka nélkül a fővárosban, és keresetüket igazolni nem tudják – amennyiben nem budapesti illetőségűek – illetőségi helyükre toloncoltatnak.” Ezt követően ellenőrizte a segédek szállásait, és azt tapasztalta, hogy pénzük és élelmük elégséges, akár több hétre is. Volt megtakarításuk a tagdíjakból (ez nem egy esetben a bér 3 százaléka, de ebben egészségbiztosítás is van!), más részét posta útján vidékről kapták, volt miből megélniük; sztrájkjuk sikerre vezetett. Íme: ha egy sztrájk sikeres, nem kell „jogszerű” legyen! Az egylet alapszabálya még tiltotta a sztrájksegélyt, de a munkásszolidaritás már létezett. (Mindez az Ungarischer Metallarbeiter tudósításaiban maradt fenn.)
Végül 1903-ban az első Országos Vas- és Fémmunkás Kongresszuson vonják le a közel harminc éves fejlődés tapasztalatait: „arra a meggyőződésre jutottak, hogy szétforgácsolva apró szakegyletekre, nem képesek tagjaik folyton nagyobbodó igényeit kielégíteni, sem erkölcsi, sem anyagi téren.” Egyesültek, s noha már 1908-ban a belügyminiszter igyekszik felfüggeszti működésüket, a munkavállalók megvédik szervezetüket. Érdekvédelem és küzdelem a művelt (ma úgy mondanánk; jogtudatos) munkásságért – ez már a Trianon utáni korszak célrendszere. Vezetőképző szemináriumi struktúrájuk alap- közép- és felsőfokon is felkészít a közéleti és társadalmi-gazdasági küzdelmekre.
Jóllehet háborús viszonyok között történt, de mégis rögzíteni kell: a hazai ipari munkásság átlagbére – miután lemondtak az agrárproletárok közötti szervezkedésről - 1944 elején a nyugat-európai (német) átlag háromnegyedét is elérő volt, átlagban ekkor sikerült leginkább felzárkózni. Ezt követően ilyen jó eredmény csak a ’70-es évek végén született, egy már eladósodó országban, egyes adatok szerint 78 százalék volt a vásárlóerő paritáson számolva - egyes szakmákban. Ma ez az érték 35-40 százalék körül topog.
És akkor ugorjuk egy nagyot: 1989 decemberében – a XXX. kongresszusán – a Vasas új, önálló alapszabályt és szervezeti szabályzatot alkotott, titkos sztrájkalapot hozott létre. Ez a Vasas ma tagja a MASZSZ-nek, de az egyetlen sikeres mostani sztrájkot szervező AUDI szakszervezet – ahogy ők mondják, félve a fertőzéstől – hallani sem akar arról, hogy e konföderáció tagja legyen. És ma van még hat másik konföderáció. Ezek költségvetésének háromnegyede többféle úton, de egyaránt az államtól és nem a tagdíjakból származik. Vezetőik léthelyzete és a tagszervezeteik tagjainak életviszonyai között semmiféle érdekkapcsolat nem található. A dolgozók szervezettsége ma Magyarországon 5-7 százalék lehet. Ez a Bethlen-Peyer Paktum napjaiban 30 százalék volt! Mi van itt? Mi lett itt? Miért?
Alapvetően nincs már itt semmi abból, amit a szakszervezeti mozgalom az első harminc évében már felismert, megértett és kiharcolt, illetve megvédett. Nincs ágazati és szakmai-szervezeti egység; nincsenek, mert ennek hiányában nem lehetnek kikényszerített kollektív ágazati szerződések; nincs – mert felélődött – a felhalmozott vagyon, nincs tényleges anyagi függetlenséget biztosító sztrájkalap; nincs saját újság, belső nyilvánosság és vezetőképzés, nincs kapcsolat, élő, eleven üzeneteket közvetítő és közvéleményt kialakítani képes kommunikáció - sem a tagok, sem a szakszervezetek és a társadalom egyéb csoportjai között. Legtöbb helyen hiányzik a szervezettség, a szellemi és anyagi függetlenség, a szakpolitikai felvértezettség. A valamikori közszolgálati médiából és a helyi nyilvánosságokból a társadalmi párbeszéd és az érdekképviselet témái fokozatosan és mondhatni tervszerűen koptak ki. A maradék „független” média már régen nem rendelkezik sem kellő felülettel, sem kellő szakértelemmel a munka világának bemutatására, valós közvélemény létrehozására.
Nincs valóságos és működő háromoldalú érdekegyeztető rendszer sem az ágazatokban, sem országos szinten, nincsenek ágazati párbeszéd bizottságok, a térségi-települési szinten – a megyékben és városokban - megszűnt minden érdemi együttműködés az állam és a szakszervezetek között. Jelentős népgazdasági ágazatokban nincs semmiféle szakszervezet. A kkv-k világában, a néhány főt, vagy néhány tucat főt foglalkoztató magyar cégeknél rég nincs szakszervezet. Viszont a közel 350 ezer maradék szakszervezeti tag többsége az állami közszolgálatban van, és a felük egyébként diplomás! Nekik csak a töredékük fizet valóban egy százalék tagdíjat. A képzetlenebb tömegek jogtudat nélküli hadai nem ismerik fel a szakszervezet jelentőségét, vagy éppen pontosan látják, hogy már nem lennének képesek ezek vezetését újra az ellenőrzésük alá vonni.
Mindez nem véletlenszerűen alakult így. Orbán Viktornak volt víziója. És megcsinálta! Képes volt a III. Köztársaság látszatvilágát, papírmasé intézményeit összegyűrni és újrahajtogatni, bejárataikat elfordítani a jogkereső polgároktól. Szabó Mátét ismétlem: „A magyar jogrend – benne a sztrájkjog - a képzetlen és vagyontalan állampolgárok ellen fordult!”
Az, hogy mit kellene csinálni a magyar szakszervezeti mozgalom újjászervezése érdekében, legkevesebb tizenöt éve pontosan tudott. De lám, hiába tudtuk kilenc éve, hogy csak egy az egy ellen van minimális esély, közel egy évtizedig tartott, mire néhány személyes sorsában bölcsebben érdekelt pártpolitikus ezt belátta. És ekkor sem a választóik kényszerítették ki!
A magyar társadalmi-gazdasági berendezkedés kapitalista, de mint ilyen, nem jogállami, nem szabad piaci versenyes, nem demokratikus a közéletben, a közhatalomban és a gazdaságban, és nem alkotmányos, nem a hatalmi ágak egyensúlyára épülő, nem a szabad szólásra alapulóan nyilvános, és nem a mindezek működéséből adódó hibákat - hátrányokat - kiegyenlíteni, tompítani próbáló szociális állam. A magyar állam komprádor állam, amelynek működtetői az eddig csak jogszerűnek ábrázolt részesedésnél is többet vesznek el – de szükségképp nem a kivitt profitokból, hanem a nacionalista mákonytól és a minimális lét fenyegetettségtől lebénult országlakosoktól. A magyar állam totális állam szeretne lenni, és e célból jó úton halad. Olyannyira jól, hogy immár „ellenzékének” jelentős részét is kollaborálásra kényszeríti. Sőt, ahogy a dolgok ma állnak, ha egy látszatválasztáson véletlenül veszítene, akkor a lopott vagyonok megvédhetők lesznek a magántulajdon szent sáncai mögött. Lássuk be; erre nehéz mozgósítani!
Forradalomról ma nem lehet szó. Ahhoz ismert, akart, vágyott – végső soron alkotmányos - célok kellenek, amiért kellően sokan cselekednek, és közben még többen örülnek ennek. De lám; az önkormányzati választást a valós európai önkormányzati modell bemutatása nélkül is (részben) megnyerték a puszta összefogási látszatba keveredett pártok. Közös programjuk még hazudva sem létezik.
Sietni kéne. Már dől a fa! Lehet, hogy rájuk.
A szerző közíró, a MÚOSZ Belpolitikai Szakosztályának elnöke