A Miniszter színházba megy

Hétfőn látták a Minisztert a színházban. Kétsoros öltönyt viselt, és egy igen dekoratív hölgy kísérte. Megjelenése különleges eseménynek számított, már csak azért is, mert a kormánytagok ritkán járnak efféle helyekre. Nem mintha nem volnának elég kulturáltak, inkább csak megszokásból. A főnök jobban szereti a gyeplabdát, úgyhogy a kormánytagok is sűrűn tűnnek fel egy-egy gyeplabda meccsen, hogy a szünetben megfelelő körülmények között tárgyalhassanak állami megrendelésekről és a saját jövőjükről. 
A Minisztert a pénztáros vette észre, és azonnal felhívta az igazgatót, aki először megrettent. Mi a fenét akar ez itt? Utálja a színházat, mint hóember a márciusi napsütést, és az elsők között volt, aki megszavazta a támogatások eltörlését, két évre visszamenőleg. Lehetséges, hogy valaki kinézte magának a helyet?! Agya lázasan kattogott. Mindenképpen felhívja a barátját a minisztériumban, hátha sikerül kihúzni belőle valamit.  
A Miniszterről egyébként az egyik néző csinált egy majdnem használható képet a mobiljával, és felrakta a fészbúkra. A Miniszter arca kissé elmosódott volt, de a kép alatti szöveg minden kétséget eloszlatott: „Na kivel futottam össze a Hamleten? Hittétek volna?!” 
A nézőnek 540 ismerőse volt az oldalon, ebből 200 egy órán belül egy megdöbbent ó-t formázó ikonnal reagált a képre. Egyikük a minisztériumban dolgozott, azonnal felhívta a támogatásokért felelős osztályvezetőt, és azt tudakolta, vajon kapott-e támogatást mostanában a színház? Mikor kiderült, hogy még soha egyetlen fillért sem kapott – „az egy libsi fészek, a Bánk bánjukról csöpögősen magasztaló kritikát írt a 444” –, csak úgy mellékesen megjegyezte, hogy a Miniszter tegnap megnézte a Hamletet. 
Az osztályvezető rosszul lett. Már hónapok óta érezte, hogy valami nincs rendben körülötte. A Miniszter néhány héttel ezelőtt megjegyezte, hogy az a Bánk bán nem is olyan rossz előadás, a Miniszterelnök egyik barátja is látta, és jól szórakozott. Ezután a kollégái is kerülni kezdték. Pedig ő mindent megtett: ezeknek soha, egyetlen fillért sem ítélt meg, még ha a pályázat minden feltételének megfeleltek is. A törvény nem kötelezte őt indoklásra, úgyhogy egészen mostanáig lelkiismeret-furdalás nélkül tette a dolgát.
Másnap bekérte az összes pályázati anyagot, kikereste a színházét, és javaslatot tett a támogatásra. Egy héttel később az igazgató levelet a kapott a minisztériumból, amelyben örömmel értesítik, hogy ügyüket elbírálták, és a pénzt hamarosan utalják. Azonnal felhívta a barátját, és megköszönte. A barát hümmögött, minthogy fogalma sem volt az előzményekről. 
Az osztályvezetőt egy keddi napon rúgták ki. A kabinetfőnök csak annyit mondott, a Miniszter nem érti, hogy kaphatott pénzt egy olyan színház, ahol Bánkot egy közismert meleg aktivista játssza. De hát a főnök is oda jár – védekezett az osztályvezető, de tudta, teljesen fölöslegesen. 
Egyébként a fotóról kiderült, hogy nem a Miniszter volt rajta. Valakivel összekeverték. Megesik az ilyesmi.
Szerző
Kövesdi Péter

Leeshet a bérnyomás

Előre tekintve azzal számolhatunk, hogy a gyors béremelkedés még a jövő évben is fennmaradhat, hiszen a minimálbér és a garantált bérminimum 2020-ban is dinamikusan (legalább 8-8 százalékkal) nő, azonban a munkaerőhiány már mérséklődik, ugyanis a betöltetlen álláshelyek száma csökken, és a gazdasági növekedés dinamikája lassulhat. Mindez ismét rontja a munkavállalók alkupozícióját, vagyis hamarosan véget érhet a „dolgozók aranykora”. Persze egyes ágazatokban és munkakörökben még könnyen lehet, hogy a munkaerőhiány még erősödik is, azonban a gazdaság egészét tekintve csökkenést láthatunk, ami végül középtávon alacsonyabb bérdinamikához vezethet – olvastam a portfolio.hu múlt év végi elemzésében.
A gazdasági portál azt prognosztizálta, hogy a növekedés lassulása, az automatizálási folyamatok beérése és a „vendégmunkás invázió” következtében csökkenni fog a munkaerőhiány, és ez a bérdinamika lanyhulásához fog vezetni. Nem vitatva a logikus okfejtést, én az alábbiakban még néhány további olyan körülményre hívom fel a figyelmet, amely érdemben befolyásolhatja a munkaerő-piaci mozgásokat és a bértendenciákat. 
A magyar gazdaság belső forrásból táplálkozó munkaerő kínálata évente 30-40 ezerrel csökken, azaz a hazai aktív (15-64 éves) munkaképes korú népesség száma folyamatosan, évek óta szűkül. A tartós demográfiai deficit (sajnos) ezt az állapotot konzerválja. Az elvándorlás mértékéről pontos számaink nincsenek, de ha mérséklődött is a külföldön munkát vállalók számának növekedési üteme, annyit azért mondhatunk: ma még többen mennek el, mint ahányan hazajönnek, azaz az egyenleg sajnos negatív. A nyugdíjasok megnövekedett foglalkoztatása – kisegítő jelleggel – átmenetileg kínálhat ugyan megoldást, de hosszútávon ők biztosan nem garantálják a honi gazdaság intenzív munkapiaci fejlődését. Gondoljunk a társadalom egészségi állapotára, számoljunk az idősek nem mindig friss ismeretanyagával, és ne felejtsük el azt sem, hogy 65-68 éves korban a nehéz fizikai munka végzése komoly kockázattal jár. 
Napjainkban a gazdasági kormányzat igen erősen preferálja az időskorúak alkalmazását: a kifizetett bérek után a nyugdíjas munkavállaló csak 15 százalék személyi jövedelem-adót fizet, esetében egyéb közteher (sem munkavállalói, sem munkáltatói) nem keletkezik. A munkaerő-piac alakulásának függvényében ez a szabályozás persze módosulhat. Az élőmunka igényes versenyágazatok (pl.: bolti kiskereskedelem, kereskedelmi vendéglátás) fél évtizede munkaerőhiánnyal küzdenek, és nem tartom valószínűnek, hogy ez a helyzet 2020-ban alapvetően megváltozna. Azt is tudjuk és tapasztaljuk, hogy a közszolgálatok ellátásában (pl.: egészségügy, rendvédelem) is feszítő a létszámhiány.
Szólni szeretnék a munkavállalói alkupozíciókról is. Természetesen nem figyelmen kívül hagyva a munkaerő-piac kínálati-keresleti viszonyait, fontos körülmény, hogy az adott ágazatban, illetve a konkrét munkahelyi szinteken mennyire erős és hatékony a munkavállalói érdekképviselet. A tavalyi év munkabeszüntetései (Audi, Hankook, Chinoin stb.) egyértelműen azt igazolták, hogy csak az egzakt („kézzelfogható”) módon megfogalmazott elvárások/követelések mozgatják meg a szervezett és nem szervezett munkavállalókat. Ezek: a munkabérek, a hűségpénz, a különféle pótlékok nagysága és rendszere, a béren kívüli juttatások, a szabadság- és pihenőnapok igénybevételének rendje. Általános munkavállalói célok, elvi megfogalmazások már nem aktivizálnak. 
Ahol viszont jól működő szakszervezet képviseli a dolgozók érdekeit, ott ezekről a húsba-vérbe vágó kérdésekről 2020-ban is kemény viták várhatók. Józan, tájékozott és felelős szakszervezeti vezetők viszonylag jól be tudják mérni, hogy hol húzódik az a határ, amelynek átlépése esetén a munkáltató verseny és/vagy költségviselő képességi okok miatt működésképtelenné válhat. Ha a racionalitás keretein belül, de határozottan lépnek fel a dolgozók érdekében, akkor az üzemi/ágazati szinten a munkavállalók alkupozíciója szinten megmaradhat. Ez a megállapításom elsősorban a versenyszféra nagyvállalati szektorára lehet érvényes.
A hazai mikro- és kisvállalkozói szférában gyakorlatilag nincs alkumechanizmus, a munkavállalói pozíciók tradicionálisan gyengék. Ebben a szegmensben a korábbi évek bérnövekedés szinte kizárólag a két kötelező tarifa emelésének köszönhető. Az elmúlt három évben a minimális bér 34,1 százalékkal, a garantált bérminimum 51,2 százalékkal emelkedett. 2020-ban mindkét tarifatétel ismét releváns mértékben magasabb lesz, ami kb. 1,1 millió munkavállaló bérjövedelmét érinti közvetlenül. A tovagyűrűző hatást nehéz számszerűsíteni, de a két kötelező tarifa emelése – indirekt módon - további 1-1,5 millió dolgozó keresetét befolyásolhatja. Az alsó értékek toló hatása tehát 2020-ban is erősen érvényesül. 
Hazánk legnagyobb foglalkoztatója a magyar állam. Úgy érzem, hogy – elsősorban a nagy közszolgáltató vállalatok esetében – érdemi bérviták várhatók. Ugyan ezeknél a stratégiai jelentőségű cégeknél nehéz sztrájkot szervezni, a dolgozók mégis képesek lehetnek nyomást gyakorolni a tulajdonos államra vagy önkormányzatra. Többségükben van szakszervezet, az egy másik kérdés, hogy mennyire aktívak és hatékonyak. Nem szeretnék jósolni, de szerintem ezeknél a vállalati monstrumoknál lesz érzékelhető éves átlagkereset növelés. 
Az országnak működnie kell: ez nemcsak gazdasági, hanem politikai érdek is. A buszoknak, vonatoknak menniük kell, az energia szolgáltatás nem szünetelhet. A stratégiai ágazatoknak kiemelten fontos a szerepük, ezért a munkavállalók alkupozíciója nem valószínű, hogy romlik a jövőben. A legnagyobb hátrányt a különféle állami intézményi rendszerben, közalkalmazotti státuszban (pl.: pedagógusok, szociális munkások, közgyűjteményi dolgozók stb.) munkát vállalók szenvedhetik el. Szomorú, hogy ebben a szférában nem tapasztalható konstruktív dialógus. A klasszikus közszférában a dolgozók érdekérvényesítési eszközei gyengék, ebből következően hatástalanok.
A portfolio.hu szerint hamarosan véget érhet a „dolgozók aranykora”, hiszen a hivatalosan meghirdetett betöltetetlen álláshelyek száma stagnál, illetve nemzetgazdasági szinten enyhe csökkenést is mutat. A ténylegesen betöltetlen álláshelyek száma viszont ennél jóval magasabb. 
Véleményem szerint dolgozói aranykorról eddig sem beszélhettünk, hiszen a hazai munkavállalók nettó munkabére - bármilyen európai összehasonlítást veszünk is alapul – még mindig az alsó harmadban húzódik meg. 2020-tól – a gazdasági teljesítmény függvényében – vélhetően a korábbinál kicsit mérsékeltebb lesz a bérek növekedésének üteme, ezért a munkavállalók képviselőinek más összetevőkre is figyelniük kell. Ha a béregyezséget nem is sikerül a tavalyi szinten megkötni, azért előtérbe kerülhetnek olyan, eddig kevésbé fontosnak tűnő elemek, mint a munkakörülmények, a munkahelyi képzések, az előmeneteli rendszer és a dolgozók egészségét óvó munkavédelem. 
Bár országos szinten az intézményes érdekegyeztetés takaréklángon pislákol, de a tavalyi év bizonysága szerint több versenyágazatban és munkahelyen (persze nem kellő számban és nem a kívánt minőségben) volt/van érdemi párbeszéd, és lesz megállapodásra való törekvés. A tárgyaló felek adottak (munkáltatók, munkavállalók), az érdekalapon nyugvó egyezségek létrejötte kizárólag a partnerek bölcsességén és realitásérzékén múlik. Nem reménytelen a helyzet. A szerző közgazdász, a demokratikus koalíció szakértője 
Szerző
Dr. Dávid Ferenc

Tempó, fater!

Igyekezz, öreg, ne pislogj összevissza a zebrán, fogd fel, hogy nekem sürgős, ez már nem a te időd, mi már régen mások vagyunk, csak ti még nem vettétek észre. Szerintetek ne együnk hamburgert a villamoson, már miért ne együnk, ha akkor és ott vagyunk éhesek, azért, mert ti nem ettetek fiatalkorotokban, mert még azt sem tudtátok, mi az a hamburger, itt éltetek süketen és vakon, nyakkendőben és zakóban, meg tupírozott frizurával jártatok házibuliba, szabályokra hivatkoztok, mindenféle én-jöttem-előbb és az add-át-a-helyed hamisságokra, nem érdekel a záróvonal, amit olyan nagy ügybuzgalommal festettetek le, amikor még Zsigulival meg Zaporozseccel araszoltatok. 
Mi már ott vagyunk mindenhol, márkás autóval utazunk, nem fosunk be a Hegyeshalom szótól, igen, besokallunk, ha ránk szóltok, hogy mit miért ne csináljunk, illem és udvariasság, ezekre hivatkoztok, meg hogy ezt mondta Arany, meg azt mondta Vörösmarty, bennünket ez már nem érdekel, mi kimaxoljuk a napból, amit lehet, nem akarunk örökké a szürkeségben meg a háttérben maradni. 
Nekünk pontosan jó ez a televízió, mert nem kell rá figyelni, csak annyit nézünk belőle, amennyit mi akarunk, nem vagyunk odaszögezve a fél nyolcas híradóhoz, amiben csak a hazugságokat hallottátok, és vártátok az Esti Filmet. Mi már letöltünk, fater, és akkor nézzük, amikor mi akarjuk, közben pizzát eszünk – ti még nem tudtatok kilépni a párizsis zsömle kényszeretekből -, kell nekünk, hogy menjen a háttérben, rendben van, ahogy kell a rádióból a zene is, meg a duma, és kellenek a reklámok is, mert a reklám nekünk szól, nekünk csinálják, hogy tudjuk, mi hány méter.
És az erkölcsi hülyeségek is feleslegesek, ti mindig azt mondjátok, tisztelet, bennünket ezek már nem érdekelnek, meg azt is mondtátok, hogy tanulni kell, ha vinni akarjuk valamire az életben, de ez is csak egy nagy blöff volt, nézzetek szét, kik azok, akik gyorsan gazdagodnak meg, a nagy titok a szerzés, mi már ebben a világban élünk, gyorsan és mindent, nem alaposan és meggondoltan. Azt is mondtátok, hogy az egyenes út, hát mi már nem látjuk ezt kijelölve, mert azok sem arra jártak, akik kijelölték, kijelölni pedig mindig könnyebb, mint járni rajta, mi már tudjuk, hogy az egyenes út nem vezet sehová, mi tudjuk, hogy hogyan kell haverokat szerezni, beilleszkedni, besmárolni, mert ezek visznek előre. 
Na persze, ti találtátok ki nekünk a mobiltelefont meg a szabad határátkelést, miközben nem boldogultok egy redves applikációval sem egyedül, csak nyomogatjátok a gombokat értelmetlenül, és panaszkodtok, hogy bonyolult, mi már ezer fényképet csinálunk egy perc alatt, ti pedig még filmet cseréltetek a fényképezőgépetekben és előhívattátok, hol van ma már ilyesmire idő. Nem veszitek észre, hogy mindent mi tanítunk meg nektek, mi találtuk ki nektek a tolatóradart, mert nem tudtok már rendesen betolatni két álló jármű közé? Visszasírjátok azokat az éveket, amikor még egy autó járt az utcában óránként, régen bezzeg, unjuk már ezt hallgatni, na, ennyi.
Vetted, fater?
Szerző
Odze György