Kutatócsoportjuk többek között a kelet-európai régió örökségeivel foglalkozik globális és történeti összefüggésben, újszerű megközelítésben, a világrendszer-elmélet keretein belül. Melyek a főbb megállapításaik?
Magyarország és a térség országai is egy felzárkózási csapdában vannak, és valószínűleg abban is maradnak. Mindenféle ígéret ellenére úgy vélem, ez a térség a jelenlegi politikai és gazdasági feltételek között nem fog tudni felzárkózni Nyugat-Európához. Szemben a közvélekedéssel, ennek okai nem elsősorban a közelmúltban keresendőek, hanem hosszú, akár több évszázados történelmi folyamatok a meghatározóak. Ezek jelölik ki a globális függőségi pályáinkat, illetve ezek között lavírozik a gazdaságpolitika. Abból indultunk ki, hogy ez a helyzet egy nagy, történeti és globális rendszernek a része. Van ugyan a politikának bizonyos mozgástere, de azért elsősorban egy függőségi pályán mozog Magyarország és a régió többi országa is.
Hova sorolható Magyarország?
Leginkább a félperifériás országok sorába, azaz a középmezőnybe. Ez a függő fejlődés egyébként nagyon sok tekintetben hasonlóságot mutat más félperifériás térségek, így Latin-Amerika és Ázsia hasonló helyzetű országaival. Annak ellenére, hogy kulturálisan, etnikailag és földrajzilag messze esnek egymástól, mégis Argentína vagy Chile fejlődése sokkal közelebb áll hozzánk, mint például a szomszédos Ausztriáé, amellyel ráadásul évszázadokig egy politikai közösségben éltünk.
Mik a főbb jellemzői ennek a félperifériás függő helyzetnek?
Ennek rengeteg olvasata lehet. Én a nemzetközi kereskedelem és tőkeáramlás alapján vizsgálom ezt a problémát. Ezek az országok, köztük hazánk is, általában tőke- és technológiabehozatalra szorulnak. Megint csak hasonlóan Latin-Amerika több országához, ez a ’70-es–80-as években nemzetközi hitelek felvételét jelentette, és elindított egy eladósodási spirált. A rendszerváltást követően megjelent a működő tőke is Magyarországon, de nemcsak zöldmezős beruházások formájában, hanem a privatizációval, amely a meglévő állami vagyon áron aluli kiárusításához vezetett. Ezt a folyamatot a nemzetközi környezet nagyban meghatározta, például az említett adósságörökség, de akár a geopolitikai változások: a Szovjetunió és a KGST összeomlása, és az Európai Gazdasági Közösséggel való kapcsolatfelvétel. Volt tehát hitelfelvétel, és működő tőke beruházás, illetve jelenleg a tőkeimport domináns formája az uniós forrásokból származik. Utóbbi nemzetközi transzferként működik, ebből a szempontból összehasonlítható a globális perifériának biztosított segélyek hatásaival: mindkettő pénzügyi transzfer, vagyis egyoldalú átutalás. Ezek nem feltétlenül beruházási támogatások, nem is kell visszafizetni, de bizonyos feltételeknek meg kell felelni, amiket a donor szervezet, a mi esetünkben az EU támaszt. Tehát ez is újratermel bizonyos függőségeket.
Milyen a gazdasági felépítése az ilyen országoknak?
A nemzetközi piacra termelő exportágazatokban alapvetően a külföldi tőke a meghatározó. Ez általában is jellemző a félperifériás országokra. Az már magyar specialitás, hogy sokkal jobban függünk a nemzetközi piacoktól, a külföldi tőkétől, mint az egyébként sok tekintetben hasonló utat bejáró Lengyelország. Nemcsak azért, mert jóval kisebb a belső piac, hanem történeti okokból is. A korábbi ipar, a piacok, az erőforrások, a munkaerő jelentős részei a trianoni békeszerződés miatt a határokon kívülre kerültek. A Trianon utáni, a ’30-as évekre stabilizálódott gazdasági szerkezet alapvonásai máig megmaradtak. Ez a külső ráutaltság a geopolitikai tájékozódásban is tapintható, akár ha a 30-as évek német orientációját, akár a háború utáni KGST-munkamegosztáson belül betöltött szerepet nézzük. Ezen az alapszerkezeten tehát sem a világháború, sem az átalakuló politikai környezet nem sokat változtatott.
Magyarország esetében hogy néz ki ma a főbb tőkés csoportok közötti erőviszony?
Magyarországon az erős külföldi tőke mellett, létezik egy gyenge nemzeti tőke is. Ez a kör állandóan állami segítségére szorul. Akad néhány kivétel, mint a Graphisoft, vagy regionális multinacionális vállalatokká növő OTP Bank és Mol. Kérdés persze, hogy hogyan válik szét egy vállalat tulajdonosi és irányítói köre. A multinacionális cégek esetében tulajdonról nincs is nagyon értelme beszélni, inkább az a fontos, hogy kik és hol hozzák meg a stratégiai döntéseket. Ebben az értelemben sorolhatóak ezek a cégek a nemzeti tőkéhez. Minden országban megmarad valamilyen kapcsolat az állam és a nemzeti tőke között, ez alól még Nyugat-Európa sem kivétel. Ott természetesen más az intézményi környezet és mások a gazdasági erőviszonyok. A félperiféria térségeiben a 2008-as válság után az történt, hogy bizonyos helyi tőkés csoportok, illetve ezek (sokszor részben állami) vállalatai igyekeztek újrapozicionálni magukat a nemzetközi, de legalábbis a regionális térben. A külföldi tőke dominanciáját ez az átrendeződés alapvetően nem írta felül, és nem is várható ebben nagy változás. Az állami beavatkozás a fontosabb ágazatokban az agresszív kiszorítástól a kivásárláson keresztül a piaci szabályok megváltoztatásáig terjedt. Ezt lehetett tapasztalni a kiskereskedelemben, távközlésben, energetikai iparban, közművek esetében. A devizahitelezésen nagy veszteséget elszenvedő külföldi bankokkal azonban az Orbán-kormány inkább kiegyezett. Jóval piaci ár fölött is vásárolt az állam külföldi kézben lévő eszközöket, majd azokat a „nemzeti pénzügyi tőke” hazai képviselőinek adta át. Ez a „nemzeti tőkés” csoport olyan területeken aktivizálódik, ahol az államnak közvetlen befolyása érvényesül, vagyis helyi piachoz, szolgáltatáshoz, infrastruktúrához kapcsolódik. Az exportra termelő külföldi vállalatokat viszont mindenben kiszolgálja az állam, ez legfőképpen az adózásban,az oktatásban és a munkaerőpiaci szabályozásban érvényesül.
Milyen versenyzők a világpiacon a jórészt járadékvadász oligarchák?
A hazai piaci helyzetüket nem kell taglalni, elég a közbeszerzésekre gondolni. Fő terepük az építőipar. Ott lehet a nagy állami megrendeléseket lehalászni. A nemzetközi téren leginkább olyan piacokon jelenhetnek meg, ahol a nagy kockázatok miatt a nyugati cégek sem feltétlenül terjeszkednek. Ilyen piacok vannak Afrikában, Latin-Amerikában és Ázsiában. Látszik az a kormányzati szándék, amely hosszú távon le akarja választani a nemzeti tőkét az állami újraelosztásról, és ezen piacok irányába próbálják terelni az érintett cégeket.
Eddig a tőkéről esett szó. Mi a helyzet a munkavállalókkal?
A nemzeti tőke helyezkedésével, akár a nemzetközi munkamegosztáson belüli „felzárkózásával” a magyar munkavállalók nem feltétlenül járnak jól. Példa erre akár Dél-Korea, ahol valóban kialakult egy nagyon erős tőkésosztály, egy stabil, nemzetközileg is erős nagyvállalati kör, de ennek a fajta felzárkózásnak a költségeit nagyrészt a dél-koreai munkások viselték. Az adott tőkés viszonyok között a munkavállalók számára bizonyos fokig mindegy, hogy a kizsigerelő munkáltató egy multi cég, vagy a hazai kistőkés. Egyik rosszabb, mint a másik.
Meddig lehet életképes az Orbán-rezsim ezen feltételek között?
A rendszer gazdasági fennmaradásához a belső erőforrások kiaknázása nem elég, ez részben a félperifériás függő fejlődés, vagyis a külső ráutaltság következménye. Az egyik legfontosabb külső tőketranszfer, az uniós támogatás 2021-től mindenképpen csökken. A rezsim emiatt igyekszik más forrás után nézni. Részben erről szólnak a Paks 2, vagy a Budapest-Belgrád gyorsvasút körüli, rendkívül pénzigényes beruházások. Ez megint nemzetközi hitelfelvételt jelent. A múlthoz hasonlóan ez is eladósodáshoz vezet, viszont új elem, hogy most ez már egy lényegesen eltérő geopolitikai térben történik. Továbbra sem látszik az, hogy az EU-s források kiválthatóak lennének, ezért az Orbán-rezsim valójában nem érdekelt az EU-ból való kilépésben. Sőt, nagyon is rá van utalva ezekre a pénzekre. Azt mondhatjuk, hogy ez a rezsim nem az EU-val szemben jött létre: bizonyos értelemben kompatibilis EU-val, a periférikus fejlődés egyik állatorvosi lova.
Mi okozhatja a rendszer végét?
Ez a rezsim sérülékeny, nagyon kitett a nemzetközi geopolitikai, világgazdasági mozgásoknak. Márpedig nagy átrendeződés látszik azokon a területeken, ahol különösen erős a függésünk. Ide sorolható a járműipar is, ahol egyre komolyabb viharfelhők gyülekeznek, de számunkra hátrányosan változik az uniós források elosztása is. Ezen változásokat részletesen elemezzük kutatótársaimmal a Fordulat folyóirat 26-ik számában.
Mit tehet a társadalom?
A politikai változásokra már most föl kell készülni, mert csak így lesz kivédhető, hogy ha újból beüt egy nagyobb válság, akkor annak költségeit ne ránk, vagyis a társadalom bérből élő tagjaira terheljék át. Már most ki kell építeni a védekezés szerveződéseit, még ha ezek hatékonysága ma még kevésbé is látszik. Ebben döntő szerepet játszhatnak például a szakszervezetek vagy más civil kezdeményezések: rajtuk is múlhat hogy egy válság utáni átrendeződés milyen irányt fog venni.
