A főszerepben: Trump

Képtelenség egyszerű állításokkal leírni a mai amerikai valóságot. Trump elnök diktatórikus igényei tagadhatatlanok, már ki is mondta, hogy az elnök azt csinál, amit akar. Ám a valóságban a korlátok még léteznek. 
A sajtó nemcsak szabad, de óriási többsége kritikus szellemben tudósít, és a véleményoldalak szinte egyöntetűen az ellenzéket támogatják. A képviselőház demokrata párti többsége elítélte az elnököt (impeachment), a szenátus republikánus többsége aligha váltja le, de a döntés minden történelemkönyvben benne lesz. Az elnök hatásosan befolyásolja a bíróságok összetételét, de függetlenségük egyelőre biztosított. Az egyetemek vagy éppen a színházak működésére az elnöknek nincs befolyása. Az pedig vita tárgyát képezi, hogy a gazdasági fejlődés és a tőzsde kiváló teljesítménye melyik elnöknek köszönhető – Trumpnak vagy elődjének, Obamának, netán egyiknek sem. 
Amerikában demokrácia van, de a demokrácia veszélyben van. Az elnököt a városi lakosság elítéli, hatalmát ellenzi, környezetéből többen már börtönben vannak. Támogatói számát képtelen növelni: népszerűsége hónapok óta megakadt 42 százaléknál. A gond csak az, hogy bár a demokraták 2018-ban váratlan és komoly többségre tettek szert a képviselőházban, azóta kevésbé egységesek. Nem elég Trumpot megvetni: a radikális szárny (Sanders, Warren) az európai, különösen a skandináv gazdasági és szociális rendet favorizálja, míg a középutas elnök-aspiránsok (Biden, Buttigieg, Klobuchar) csak a meglévő rend reformját sürgetik. 
Az amerikai demokrácia fő problémája azonban maga Trump. Egy a héten megjelent új könyv az elképesztő tudatlanságáról számol be és arról, hogy nem is igényel új ismereteket. A 480 oldalas kötetet két Pulitzer-díjas riporter írta, a címe „Egy nagyon stabil zseni”. Egy-egy történetük nem újdonság, de a részletek igen. Elmesélik például, hogy India elnökét Trump arra akarta rávenni, javítsa viszonyát Kínával. Elvégre még közös határuk sincs, mondta. (Ez a határ több mint 4000 kilométer hosszú.) 
A könyv legérdekesebb része egy 2017. július 20-i ülés részletes leírását tartalmazza. A megbeszélésre a Pentagonban került sor. A kormány több tagja – elsősorban az akkori honvédelmi miniszter, Jim Mattis és az akkori külügyminiszter, Rex Tillerson – azon munkálkodott, hogy az értekezlet során megértessék az elnökkel, Amerikának is milyen hasznosak a katonai és politikai szövetségek. Trump nemcsak hajthatatlan volt, de becsmérlően reagált a jó szóra. „Maguk mind vesztesek. Már nem tudják, hogyan kell nyerni… csupa hülye alak és csecsemő.” A szoba tele volt magas rangú tisztekkel, több tábornok ült az asztal körül. „Nem mennék háborúba magukkal”, kiabálta az elnök, az ülés főszereplője. Nyereséget követelt – olajat és nagyon sok pénzt – a katonaság külföldi szerepléséért cserébe. 
Az ülés befejeztével Tillerson „kicseszett idiótának” („fucking moron”) minősítette az elnököt, aki azóta őt is, Mattist is kirúgta. Anyagi gondjuk nincs, de joggal aggódnak az amerikai demokrácia jövőjéért.
Szerző
Charles Gati

Maastricht 2.0

Felettébb furcsa állítással állt elő Matolcsy György tavaly novemberben: „A hiány korszakának vége, most a bőség időszaka következik, az információ, az energia, a nyersanyagok egyre olcsóbbakká válnak. Eurázsia államai közös pénzt használnak majd a jövőben, amely digitális lesz, az aranyon és az elektromosságon alapul majd.”
Ebből joggal lehetett arra következtetni, hogy minek nekünk az uniós csatlakozásunk feltételéül szabott euróbevezetéssel vesződni. Az MNB elnöke olyan távlatot vázolt elénk, mint amilyen – eurázsiai példával élve – egykor Mongóliával történt, midőn a kapitalizmus kihagyásával a feudalizmusból egyenesen a szocializmusba szárnyaltak. A bőség időszakának küszöbére érkezett Magyarország is hasonló cipőben jár. Légiesen átlépve az eurócsatlakozás elé kemény feltételeket állító maastrichti kritériumokon, a forintot egyenesen a még nevesincs eurázsiai közös pénzre váltanánk.
De még egy negyedév sem adatott meg a pénzvilágnak, hogy megbarátkozzon ezzel a páratlan távlattal, máris idejétmúlttá vált a gondolat. Történt pedig, hogy megjelent egy formás, visszafogottan modern kis kötet, amely a maastrichti kritériumok megújítását taglalja. A könyvecske több szempontból is felettébb gyanúsnak tűnik. Egyáltalán nem emlékeztet a gigantikus méretű, legalább 3-5 kilós Matolcsy-opuszokra. A kiadó is a megszokottól eltérően nem valamelyik Pallas-alapítvány, hanem "csak" az MNB. Matolcsy pedig sem szerző, csupán szakmai tanácsadó. 
A kötet első mondata meg egyenesen mellbevágó: „Az euró Európa gazdaságtörténetének leggrandiózusabb projektje.” Se digitális világ, se arany, se elektromosság. A tanulmánykötet mondanivalója mindössze annyi: miképpen korszerűsíthetők az európai közös pénz bevezetésének feltételei. S a célok tekintetében még az is lehet, hogy igaza van!
Szerző
Bonta Miklós

Egy vájatban

A Tarlós-idők legnagyobb értékű játszmája minden bizonnyal az orosz metró-üzlet volt. A trükk – dedikáltan – 69 milliárd forintjába került az adófizetőknek. Nem mondhatjuk, hogy semmit nem kaptunk cserébe, hiszen leszállítottak 222 darab metrókocsit. Rohadnak, nincs bennük klíma, bumfordiak és számos elemükben korszerűtlenek. De a miénk, és legalább nem gyullad ki. Egyelőre. 
Akkor minek ez a sopánkodás azon, hogy a toldott-foldott régiek helyett újakat kaptunk? Mondjuk az, hogy átvertek egy egész várost. Ráadásul elvették a lehetőséget attól, hogy a mai kor biztonsági, műszaki és komfort elvárásainak megfelelő járművön utazzanak a budapestiek a következő 20-30 évben. 
Még ennél is kínosabb, hogy az átverésben mindenki benne volt. Zokszó nélkül játszotta el a ráosztott szerepet politikus, ügyintéző, vámos, rendőr, jogász, hatósági szakértő. Az orosz érdekek mindent felülírtak. A metrókocsik az Orbán-Putyin alkutorta egyik szeleteként kerültek Budapestre. Az Orbán-kormány még alkupozícióban volt – ha ebben is kételkednénk, az már tényleg nagyon pesszimista változat lenne –, mindenki más csupán meghajolt a központi akarat előtt. Csúszott a közös vájatban. 
A BKV nem bánta, így nem kellett kilépnie a saját komfortzónájából. Tarlós István pengeéles mondatai ezúttal is éppen az orbáni tűréshatár előtt suhantak el. A fideszes városvezetés által instruált BKV a kormányakarat szerint írta ki a tendert a felújításra. Az ügy ezzel sínre került. Kormányközeli ügyvédek, szolgálatkész BKV, értetlenkedő közbeszerzési döntőbizottság, a vám- és adótételek részleteit nem firtató NAV, a műszaki paramétereket árgus szemekkel figyelő, ám a régi-új kérdést magától eltoló közlekedési hatóság, az ellenzéki feljelentések nyomán ismét lyukra futó rendőrség. Kezüket gondosan ölbe téve csúsztak végig a kormányzati vájatban, nehogy véletlenül szálka menjen a körmük alá. 
A Karácsony-féle városvezetés most kimászna ebből, de az évek alatt mélyített pálya már nagyon meredek. A benne csúszóknak létérdekük a közös mozgás. De végül mindig akad egy bukkanó.
Szerző
Szalai Anna