Hetek óta hír, hogy az új Nemzeti Alaptantervben hangsúlyosan jelennek meg olyan, korábban nem vagy csak említés szintjén szereplő szerzők, mint Herczeg Ferenc, Wass Albert, Gyóni Géza vagy Kittenberger Kálmán. Láthatóan a magukat a maguk korában jobboldalinak (és/vagy „nemzetinek”) definiáló, illetve mások által „jobboldalinak” és/vagy „nemzetinek” definiált szerzők jelentősége növekszik az irodalomtanításban.
Ami nem ördögtől való, hiszen a megfelelő irodalom- és történelemismerethez valamennyit érdemes tudni azokról is, akik a saját korukban mondjuk a Hét és a Nyugat folyóirat körével, mindenekelőtt Ady Endrével, vagy éppen a népi írókkal, vagy a munkásmozgalom kultúrájával, vagy az avantgárddal homlokegyenest ellenkező művészi és – ettől részben független – eszmei, politikai nézeteket vallottak.
Gyakran elhangzik az a suta megfogalmazás, hogy a fenti szerzők konzervatívok. Nem ez a lényeg, hanem hogy mit „konzerválnak”, vagyis mely értékek köszönnek vissza az életművükben. Herczeget ismerem jobban, ő például „konzervatív-liberális” volt, ami ugyebár nem teljesen ugyanaz, mint a kereszténydemokrata értékrend. Fekete István politikailag ugyan kereszténydemokrata volt, de joggal lehet a népi írók határvidékére sorolni paraszti és kispolgári tárgyú novellái miatt. Egyébként sem világos, hogy amikor könnyű kézzel osztogatják a megmondóemberek a „konzervatív”, „liberális”, „baloldali” billogot, mit értenek alatta: lehet valaki konzervatív attitűdjeiben, és liberális, sőt szociáldemokrata a társadalompolitikában, és fordítva. Sőt akadtak a világirodalomban „fasiszta anarchisták” is, ami, lássuk be, szép oximoron (mondjak nevet? pl. Knut Hamsun).
A jobb-bal felosztás sem segít, sőt csak eltéríti a vitát. Nem hiszem, hogy a világ bonyolultságát bele lehet préselni a majdnem kétszáz éves, a francia forradalomból örökölt, a Nemzetgyűlésben egy véletlenszerű ülésrendből kialakult, és azóta már tartalmában legalább ötször élesen módosult jobb-bal felosztás abroncsába. A művészek, írók esetében pedig végképp nem működik ez a mechanikus felosztás. Ezért is tartják sokan az írókat és művészeket nehéz embereknek, pedig valójában csak „szabadok”, pontosabban függetlenek, igaz, csak mentalitásban. Egyébként más tekintetben lehetnek nagyon kiszolgáltatottak, a körülményeknek, a társadalmi helyzetüknek, a politika elvárásainak. Ezért örök konfliktusuk Periklész kora óta a mindenkori politikával, amely igenekben és nemekben gondolkodik. Ezért lehet a demokráciával szemben egy író szélsőségesen arisztokratikus, noha életmódja nem feltétlenül tükrözi attitűdjét. Akinek egy papírlap és egy toll elég ahhoz, hogy függetlenítse magát a világtól, azt nem fogja a politika kontrollálni. Se jó, se rossz értelemben.
Pedagógiai szempontból huszadrangú kérdés, konzervatívok-e, vagy sem. Ha liberálisok vagy baloldaliak lennének mindahányan, akkor is az lenne a kérdés: a megírt műveik eléggé érthetőek-e és emészthetőek-e a serdülők számára ahhoz, hogy a középiskolai tananyagban szerepeljenek. És a további kérdés: vajon legjobb műveiket válogatták-e be a tantervbe? Ám pedagógiai szempontból az a legfontosabb kérdés: nem önbecsapás-e ennyire belenyúlni az irodalomtanítás szövetébe?
Mindenekelőtt tehát jó, ha mindenki megérti: az író nem politikus. Herczeg nem Tisza István ügyvédje, és Wass Albert nem azonos Horthyval. Ez az első, amit szögezzünk le. A második kérdés: kit kell szolgálnia az irodalomtanításnak? Nyilván a gyermekek számára kell iránytűt adni, hogy eligazodjanak a világban. Kérdés, például Herczeg Ferenc mennyiben segíti az irodalomtanításnak ezt a feladatát. Most csak Herczegről írok, két okból: az ő életművét ismerem, és őt szeretem.
Herczeg Az élet kapuja című 1925-ben írott történelmi regénye, amely az új NAT-ban megjelenik, kétségtelenül egy elgondolkodtató, gyönyörű regény. Ez a regény adta az apropót ahhoz, hogy Herczeget újra meg újra a Nobel-díjra jelöljék. (Egyébként Svédországban nagyon sikeres volt Herczeg A kék róka című színdarabja, és a belőle egy svéd rendező, Mauritz Stiller által forgatott film.) Herczeg munkáit szeretem, ám borítékolható: a diákok többsége nem fogja. Az élet kapuja ugyanis valóban történelmi regény! Ellentétben Fekete István A koppányi aga testamentumával vagy Móra Ferenc A rab ember fiaival, amelyek történelmi mesék, vagy A három testőrrel, amely történelmi kalandregény, Az élet kapuja bizony ízig-vérig valódi történelmi regény, amelyben a kor és a környezet nem pusztán díszlet egy erkölcsi tanulságokat tartalmazó történet elmeséléséhez.
Márpedig a történelmi regény, főleg a XX. században, egy nehéz műfaj. A sok asztali filozofálás, a pápaválasztás machinációi és fortélyai aligha köti le a ma serdülő nemzedékeket. Még szerencse, hogy nem Herczeg-drámákat kell olvastatni a serdülőkkel! A XIX. század végi és XX. század eleji francia stílusú társadalmi drámák, a kor ízlésének megfelelő, de a ma emberének már nehézkes, bő lére eresztett fecsegéssel-csevegéssel, a se hús, se hal, se íze, se bűze, csacska, limonádé történetecskékkel, amelyek örök témája a férfi-nő konfliktus, férjfogás és hozományvadászat, az úri életmódhoz vagy annak látszatához ragaszkodás... Mindez a korabeli, etikett által gúzsba kötött középosztálybeli környezetben! Ezek ma már nem működnek, néhány valóban zseniális darabtól eltekintve. Herczeg színdarabjainak többsége sajnos a dzsentrivilággal együtt a feledés homályába vész. Regényei viszont ma is helytálló értékrenddel bírnak, ám ezek nehezen emészthetők a kamaszok számára.
Ha már Herczeghez ragaszkodnak a tananyagban, akkor inkább lehet javasolni, hogy egy-két meséjét ajánlják a serdülők figyelmébe. Vagy mennyivel izgalmasabb lenne Herczeget tanulni akkor, ha a gyerekek megtudnák, hogy bizony Magyarország irodalmának egy méltatlanul elfeledett sci-fi szerzőjét tisztelhetik benne. Igen, Herczeg jó bevezetés a sci-fi irodalomba! Mi lenne például, ha esetleg a gyerekek megtudnák a sci-fi magyarországi történetéről, hogy bizony egy magyar író, Ney Ferenc már 1836-ban fölvetette a holdutazás ötletét, huszonkilenc évvel Verne Utazás a Holdba című regénye előtt. Vagy hogy a science fiction kifejezést először 1851-ben vetette papírra egy angol író, William Wilson. Mennyivel ötletesebb, élvezetesebb lenne, mint morfondírozni Az élet kapuja című – egyébként szép – regénye fölött, terméketlenül siránkozva a Nyugat akkori (1513-as) hálátlanságán. Egy-két mese és Herczeg sci-fijei viszont fölkelthetnék a serdülők érdeklődését, és később, érett fejjel már maguk is választhatják Herczeg vaskosabb műveit.
Mindenesetre Herczeg tanulságos napjainkban is. Az alábbi sorok semmiképpen ne kerüljenek be a tankönyvekbe, mert inkább felnőtteknek íródtak: „A valóság az, hogy az egész magyar parlamentarizmus korrupcióra van alapítva. Ha nincs korrupció, akkor nincs parlamentarizmus. Nem kellemes dolog erről beszélni, de úgy látszik, muszáj. Az igazság az, hogy becsületes parlamentarizmus csak olyan országban képzelhető el, ahol a parlament kezében nagyobb fizikai hatalom van, mint az uralkodóéban, és ahol a dinasztia sorsa a parlament akaratától függ. Mint például a sokat emlegetett Nagy-Britanniában. Ott a királyi hatalom névleges, a király a valóságban a souverain parlament.” Mindezt Herczeg alteregója, Horkayné mondja az Új idők lapban írott tárcában. Lehet, hogy mégis meg kellene gondolni Herczeg szerepeltetését az alaptantervben!
A szerző történész-politológus, a Méltányosság Politikaelemző Központ munkatársa