Semmi különös

Karácsony Gergely kedden este élőben szerepelt a közmédia Híradójának stúdiójában.
Ez már önmagában óriási hír, hiszen Budapest új főpolgármestere a megválasztása óta még nem vendégeskedett az évente 80-100 milliárdból fenntartott állami propagandagépezet egyetlen műsorában sem. (Ami az arányokat illeti: Budapest 2019-es, Tarlós István vezetésével elfogadott költségvetésének teljesítéséhez mintegy 67 milliárd forintos hitel kellett.) Hát persze, hogy mindenki kíváncsi volt, mi fog történni.
Aztán nem történt semmi különös, hiszen a kérdező szerepére kijelölt műsorvezető, Mészáros Kata az ég egy adta világon nem tett semmit azon kívül, hogy tovább erősítette a közmédia már eddig is rendkívül kínos brandjét – amit nem mellesleg Joseph Heller is megirigyelne, hiszen a Fidesz által szajkózott BBC-modell helyett A 22-es csapdája írja le tökéletesen, hogy mi történik az MTVA berkeiben. Mészáros Kata tökéletesen alkalmazta Karácsonnyal szemben a kormánysajtóban mára vezérelvvé vált érveléstechnikát. Hogy Mészáros Kata és a közmédia is értse, miről van szó: ha valami hétből hatszor sárga, egyszer pedig kék, akkor ez a valami az általánosan elfogadott színkeverés szabályainak megfelelően maximum kap egy kis zöldes árnyalatot. Ezzel szemben Mészáros Kata, a közmédia és a kormánypropaganda általánosan közel sem elfogadott színkeverési szabályai szerint ez a valami onnantól teljesen kék lesz. 
Nos, ilyenkor mit tehet a tévénéző? Sajnál minden egyes percet az életéből, amit munkára fordított: hiszen a munkabérének adóforintjaiból finanszírozzák a butaság közszolgálati királyait. Sajnálja Mészáros Katát, akinek a képernyőn bemutatott teljesítménye alapján soha többé nem szabadna állami pénzen vásárolt kamerát engedni a közelébe. Sajnálja Karácsony Gergelyt, akinek 20 percen keresztül kellett vergődnie a 22-es csapdájában. Sajnálja a BBC-t, de ezt hagyjuk is. És persze sajnálja saját magát, hogy egyetlen olyan kérdést sem hallott, ami effektíve érintené az ő életét.
Ezek szerint tényleg nem történt semmi különös.
Mészáros Kata tökéletesen alkalmazta Karácsonnyal szemben a kormánysajtóban mára vezérelvvé vált érveléstechnikát

Szerző
Pion István

Meglátod, besírsz

Elsőre azt gondolnánk, hogy ilyen nincs: az Európai Parlament azért meneszt ismét tényfeltáró küldöttséget Magyarországra, hogy az új EP-képviselők is megnézhessék a saját szemükkel, mi megy itt. Másodikra azonban logikus: ha a Lajtától nyugatra felnőtt politikus lennék, valószínűleg én is csak akkor hinném el, ha magam látnám. 
Meg kellene tapasztalnom élőben, hogy itt egy kormányfő apja, veje, öccse, szomszédja néhány év alatt tíz- és százmilliárdos vagyont halmozhat fel úgy, hogy a javak szinte kizárólagos forrása az EU-támogatás, a pénzszerzés alapértelmezett módja pedig a túlárazott állami beruházásokban történő részvétel (fő- vagy alvállalkozóként), átlagosan 40 százalékos profitrátával, amit a közgazdasági szakirodalom nem is extra-, hanem rablóprofitnak hív. (Ez a haszonhányad a vállalkozói szektorban a kábítószer-árusításban, a lányfuttatásban vagy esetleg a kaszinóbizniszben fordul elő. A NER-ben meg úgy keletkezik, hogy ha Mészáros Lőrinc is megjelenik valahol pályázóként, mindenki más visszalép, ő meg bemond egy másfélszeres árat, amit a beruházó szó nélkül elfogad. Ekkora tehetség és szorgalom előtt valószínűleg a legmegveszekedettebb euroliberálisok is kénytelenek lesznek fejet hajtani.)
Megtapogatnám a két kezemmel a nevezetes stadiont a miniszterelnök hétvégi házának sarkánál, amely adóforintokból, vagyis a költségvetéstől eltérített befizetésekből épült Felcsúton. A falu teljes lakossága háromszor elférne benne, és az év nagy részében kihasználatlan – beleértve azokat a napokat is, amikor a hazai csapat otthon játszik –, annak ellenére, hogy a magyar kormány és az Európai Bizottság arról állapodott meg a TAO-egyezményben: „A sportkluboknak be kell mutatniuk a részletes infrastruktúra-fejlesztési programjukat, bizonyítva, hogy a fejlesztések nem hoznak létre túlzott/felesleges illetve duplikált kapacitásokat.” (Gondolom, a Puskás FC bemutatta, legalábbis a Bizottságnak, mert a magyar adófizetőknek a jogerősen elveszített perek ellenére sem.)
Mennék egy kört az ürességtől kongó kisvasúttal, megbizonyosodva róla, hogy minden eurócent jó helyre ment, és megszemlélve, milyen remekül mutat az Orbán-papa bányájából hozott dolomit a sínek alatt. (Nekünk nem árulták el, hogy tényleg onnan van-e, de egyrészt vélelmezzük, hogy ha nem lenne kínos az információ, akkor nem titkolnák, másrészt az EP-képviselők, ha már úgyis eljönnek idáig, igazán rákérdezhetnének.) Levezetésként pedig böngészném egy kicsit az OLAF-statisztikákat – hüledezve azon, hogy Magyarországon van a legtöbb tetten ért csalás –, és utánaolvasnék, hogy a független ügyészség hány olyan részletesen feltárt ügyben nem emelt vádat, ahol a miniszterelnöki család közvetlenül is érintett volt. (Hogy csak kettőt nevesítsünk: Elios, Microsoft.)  
Mindebben nekünk már nincs semmi szokatlan – tíz éve ebben élünk –, de a frissen megválasztott, saját adófizetőiket képviselő MEP-eknek talán tényleg új ismeret lesz. Már csak az a kérdés, mihez kezdenek vele, miután kizokogták magukat.
Szerző
Hargitai Miklós

A kultúrmunka éhbére

Siralmasan alacsonyak a bérek a kulturális ágazatban. A közelmúltban nyílt levélben fordult a döntéshozókhoz és a nyilvánossághoz a Közművelődési és Közgyűjteményi Dolgozók Szakszervezete (KKDSZ) a gyalázatos bérhelyzet miatt. Segélykiáltás ez a levél. A kultúra alapintézményei (múzeumok, levéltárak, könyvtárak és művelődési házak) komoly erőfeszítések árán tartják meg hadállásaikat, ezért a rekviem még korai lenne, ám a vészharang kongatása feltétlenül időszerű.
Az egykori szebb napokat megélt szakszervezet vészjelei sajnos nem okoztak heves érzelmi hullámverést sem a munkavállalók, sem a kultúrafogyasztók körében. Pedig ahogy az egy múzeumi dolgozóval folytatott beszélgetésből is kiderült, a helyzet tarthatatlan: egy megyei múzeumi szervezet osztályvezetőjeként, több évtizedes múlttal nettó 153 ezer forintért dolgozik. A bérpapírján 236 ezer forintos bruttó kereset szerepel, vezetői és nyelvtudási pótlékkal kiegészítve. Ami elképesztő, ismerve az érintett múzeum munkáját, amely a tudományos tevékenységtől kezdve a közművelődési funkción át széles skálát ölel fel.
Az év végén egy városi könyvtár igazgatójával is összehozott a sors. Ekkor már célirányosan kérdeztem, a bérekre fókuszáltam. – Idén, hogy 195 ezer forint lett a garantált bérminimum, e körül van a bruttó átlagkereset – hangzott a válasz. (Ez még a 2019. évi garantált bérminimum volt, ami az idei évtől 210.600 forintra emelkedett, ennélfogva a kultúrmunkás kör is kap egy kis béremelést.) A könyvtárosok sosem dúskáltak az anyagiakban, de azért korábban ekkora differencia nem volt jellemző a nemzetgazdasági átlag és e szektor bérei között.
A közművelődési és közgyűjteményi szféra harmadik nagy pillére a művelődési házak hálózata. Ezt az intézményrendszert sem veti fel a pénz. Sem financiális, sem bérezési szempontból nem tartozik a hálózat az elit klubba, a fizetések itt is elképesztően alacsonyak. 
Ráadásul némi szerepzavarral vagy helyesebben: szerepkereséssel küszködnek. Korábban és ma is a rendezvények szervezése, a kiállítások, amatőr művészeti csoportok előadásainak rendezése alkotja a repertoárt. Úgy tűnik, az internet, a digitalizáció világát kevésbé tudták integrálni munkájukba, és a szabadidő eltöltésének radikális változása óta roppant erőfeszítést igényel a közönségszervezés is. Korábban az, hogy egy művelődési ház hétvégén zárva tartson, elképzelhetetlen volt. Ma már a működési feltételek folyamatos biztosítása is megsüvegelendő teljesítmény.
Ezek az alapintézmények szerves részei a magyar kultúra felépítményének, és egyáltalán nem mindegy a finanszírozásuk. Az ágazatban dolgozók hivatástudata, szakmaszeretete tartja még mindig elfogadható szinten ezeket az intézményeket, miközben az itt tevékenykedők szakmai és munkavállalói érdekképviselete is takaréklángon pislákol. Ez a szektor e téren is nagyobb erőt demonstrálhatna. 
Ha az érdekérvényesítés folyamatában ennyire sűrű csendben szemlélik a fejleményeket, nem számíthatnak kedvező fordulatra. Az vitathatatlan, hogy a nyomásgyakorlás eszközei itt korlátozottak, azonban legalább folyamatosan fellármázhatnák a döntéshozók lelkiismeretét, hiszen szellemi és tárgyi értékek teremtéséről, őrzéséről és közvetítéséről gondoskodik ez az intézményrendszer.
Ennélfogva nemcsak a döntéshozók, hanem valamennyiünk (kiváltképp a kultúrafogyasztók) szégyene ez a tarthatatlan állapot. Ezzel a szégyennel nem lenne szabad együtt élnünk. A szerző blogíró, szakszervezeti képviselő 
Szerző
Horváth László