Futólépésekben a heroizmus felé - már a mozikban az 1917

Publikálás dátuma
2020.01.23. 17:02

Fotó: Freeman Film
Nem egyszerű jelzőket alkalmazni az 1917 kapcsán. Csupa ellentmondás ugyanis Sam Mendes legújabb rendezése.
A vége főcím azzal kezdődik, hogy a rendező a saját nagyapjának, Alfred H. Mendes naplóiból és történeteiből dolgozott. Ezek, a látottak alapján, minden bizonnyal rövid, a traumatikus felejtés miatt emlékfoszlányok irodalmai alapként szolgálhattak csupán, mert a film cselekménye konkrétan tőmondatos: 1917. április 6-án, két Franciaországban harcoló brit őrvezető, Blake (Dean-Charles Chapman) és Schofield (George McKay) senkiföldjén átkelve el kell juttatniuk egy levelet a frontvonalra. Klasszikus akciófilmes szituációteremtés. A háttér, hogy megüzenjék, ne támadjanak a visszavonulást csapdaként alkalmazó németekre. A történet ezen felül nem mond semmi olyat, amit eddig nem láttunk volna háborús filmekben, jelesül, hogy sokszor futni kell a túlélésért és a harc áldozatokkal jár, azaz pont a személyesség hiányzik belőle, amit a rendező feliratokkal hangsúlyozna. 
Ami miatt viszont csak szuperlatívuszokban muszáj beszélni az 1917 kapcsán, az Roger Deakins operatőri munkája. Mendes direktori koncepciója ugyanis az volt, hogy az egész filmet úgy forgatja le, hogy az egysnittesnek tűnjön. Miközben képileg nem lehet belekötni a megvalósításba – egy nem filmvágásban jártas néző tényleg egységesnek érezheti a látottakat – a technikai bravúroskodás nem mindig használ a mű integritásának. Olykor tényleg lenyűgöző, amit látunk, különösen a lövészárokban és egyéb szűk terekben rögzített szcénák, ám nem lehetséges két órán keresztül lenyűgözni. Az adott forma miatt, melynek lényege, hogy folyamatosan hőseinkkel mozog és robog a kamera, Mendes a maximumra pörgette az akciót, ám ez nem tett jót az emberi pillanatoknak, amikor karaktert kell építeni. Amikor ugyanis szuperhősöket látunk, akik épp maximumon futják a heroizmust még teljesen elfogadható a formalizmus, ám amikor dialógusok uralják az adott jelenetet, az egész koncepció zsákutcának tűnik. Egyszóval, a technikai zsenialítás mindent maga alá gyűr, ami a teljes játékidőt végig ülve joggal eredményez nem kevés frusztrációt a befogadói oldalon. Az, hogy az 1917 az ígéretes premissza után nem képes mitikussá válni, hanem megragad a háborús szimulációs és a látványorgia terén megbocsáthatatlan rendezői hiba. 
Amennyire Christopher Nolan Dunkirkjének az esetében hitelesen nyomasztó volt a folyamatos harc az életben maradásért, Sam Mendes esetében a varázslat csak a szemnek kedvez, a léleknek kevésbé. Az egysnittes őrület is sokkal jobban működik, ha csak a hihetőség szintjén használják, mint például Erik Poppe rendezte Utoya, július 22. című drámájában, ahol a kamera együtt „lapul” a protagonistával és nem előtte fut háttal, mint amikor az 1917-ben azt látjuk, hogy a becsapódó aknák előtt fut a levéllel a katonai postás. Mindezen túl nagyon sok klasszikus film juthat eszünkbe a 1917 kapcsán, melyek részeiben sokkal markánsabbak, mint Mendes mindent egyben kockáztató ars poeticája. Bosszantó. Felettébb bosszantó. Info 1917 - Forgalmazza a Freeman Film 
Témák
film 1917

Ha figyelnek rám, szeretnek (?)

Publikálás dátuma
2020.01.23. 10:30

Fotó: Ofner Gergely
A test olcsó portéka is lehet, de lehet szentély is: a Hodworks új előadása tovább feszegeti a kortárs tánc határait.
Bármely művészeti ág egyik alapfeltétele a mindenkori közönség. A festő kifejezi érzéseit a vásznon, és sok esetben örül, ha az eredményt mások is megtekintik. Az énekes szívesen énekel egymaga a szobában is, de teli koncertteremben még szívesebben tárulkozik ki. A színész pedig pláne a nézőkért él, hiszen maga a játék, a színház is akkor születik meg, ha egyik figyeli a másikat.
Nincs ez máshogyan a táncosokkal sem. Csak ők lelkük mellett a testüket, minden ínt, izmot, hajlatot kitesznek a nézők elé, azért, hogy lássák, hogy ők láthatóvá váljanak. És igen, azért, hogy szeressék őket, no meg az előadást. Ám mi van akkor, ha fordul a kocka: a táncost nem érdekli már, hogy mi figyelünk vagy sem, hanem „csak” táncol, és mi kezdünk el feszengeni: érdekeljen az, hogy figyellek!
A folyamatosan a (kortárs) tánc határait feszegető és az alkotó-befogadó viszonyt újragondoló Hód Adrienn és csapata, a Hodworks legújabb előadása a szélsőségekig viszi el az előző felvetést. A Még egy táncelőadás című bemutatón a Trafó közönsége végig nézhette/nevethette/mosolyoghatta/ zavartan köhécselhette, ahogyan az előadás kezdetétől fogva a három táncos egyre extrémebb, már-már a vulgaritás határait súrolva küzd kétségbeesetten a közönség figyelméért. Jenna Jalonen, Márcio Kerber Canabarro és Molnár Csaba a legártatlanabb viccelődésektől, a ruhával való bohóckodástól a fingás-imitáláson és nőket és férfiakat egyaránt kifigurázó ironikus mozdulatokon át egészen a segget szájként, a nemi szerveket pedig pengetős kísérőhangszerekként való használatáig.
Ha kell, énekelnek, ha kell, (ön)ironizálnak, sértegetik egymást és magukat. Ha szükséges, reflektálnak a tánc és a színház mivoltára, hogy aztán fanyaron utaljanak a kultúrpolitika foltjaira, vagy a táncosok előadásképeit használó pornóoldalra. Canabarro hülye szóvicceket mesél. Jalonen bezárja a terem ajtaját, majd a kulcsot seggébe dugva egyfajta kulcsos-popsis táncot lejt. Molnár pedig már a sírás különböző, elkarikírozott típusait is beveti, hiszen érzékeli, hogy ezen mi, nézők nevetünk, tehát figyelünk rá, tehát szeretjük őt, tehát megéri ezt csinálni.
Ám egy ponton a sok-sok figyelemfelkeltő, provokáló, polgárpukkasztó gesztus után (vagy ellenére) mindhárom táncos már valós könnyeivel küszködve igyekszik meghódítani a közönség mindig lankadni kész odafigyelését. És ahogyan az eddigi, merészebb rész is tűpontosan, kellő arányban épül fel, úgy érkezik megfelelő ütemben ebbe a „trollhalmaznak” tűnő produkcióba a líra. A költészet. Maga a tánc. Mert amikor lézengve, könnytől ázott arccal odaszól nekünk Molnár Csaba: „Unalmasak vagyunk?” (A közönség felnevet.) „Ti is azok vagytok!” (kínos nevetés) – az egyszerre a gyomorvágás, a felismerés, a vallomás és az elengedés kinyilvánítása.
És ekkor nincs más hátra, minthogy lemenjenek a fények és beüljön a zongorához Dinara Klinton. Leüti a Liszt-etűdök első taktusait, és a három táncművész elenged minden igyekezetet, szorongást, a szeretetlenségtől való félelmet, a testhez fűződő korlátokat, és táncol. Olybá tűnik, örök időkön át képesek saját, benső figyelmüktől hajtva táncolni a soha el nem halkuló zongorajátékra. Ekkor nemcsak a teljesen elmélyedt, transzállapotba került táncosok személyiségéből, hanem a tánc, a test művészetének lényegéből is kapunk egy kis szeletet.
Hód Adrienn improvizációkon, interaktivitáson, a folyamatos kapcsolatkeresésen alapuló koreográfiát hozott létre társulatával. Bármely test olcsó portéka is lehet, ha akként akarjuk tiszteletlenségből kezelni – de lehet szentély, amely pusztán saját belső nézésünkből és figyelmünkből épül fel. Mert ha mi figyelünk a saját testünkre (és másokéra), akkor szeretjük igazán. Infó: Hodworks: Még egy táncelőadás Trafó, január 21. Legközelebb műsoron: 2020. március 16. 20 óra, Trafó 
Témák
tánc Trafó
Frissítve: 2020.01.25. 09:21

A saját útjukat járják

Publikálás dátuma
2020.01.22. 22:01

Fotó: Jani Martin
Milyen szépen le tudunk takarni mindent építkezési fóliával! – hallhatta a sokféleképpen értelmezhető mondatot Csepelyi Adrienn (lapunk volt munkatársa) néha zavarba ejtően személyes, szakszavaktól mentes és bátran szubjektív tárlatvezetésének 60-80 fős közönsége kedden este a Ludwig Múzeum Esterházy Art Award – Short List 2019 kiállításán. A kiállított képek, objektek, installációk szólnak többek között klímavédelemről – például a tárlatvezető személyes kedvence, amely az idézett mondat apropóját adta: Mátyási Péter Zöld fal című installációja, amelyen a kézzel színezett fotográfia technikával készült családi fotók ezúttal a kihalás szélére sodródott vagy már kipusztult növényeket ábrázolják, a portrék mögé helyezett építési háló pedig Magyarország egyik utolsó lápvidékének illúzióját kelti. Az alkotók elgondolkodtatnak álhírekről (Kútvölgyi Szabó Áron alkotása) és elhallgatásokról (Horváth Csaba és Sipos Eszter műve egy titkos, föld alatti lőszergyárról) éppúgy, ahogy (Sütő Anikó Háziasított tér című munkájával) az otthon fogalmáról.
A 2009-ben alapított, kétévente, 45 év alatti alkotóknak osztott Esterházy Art Award 2019-es díjára 25 művészt választott 260 pályázat közül a független szakmai zsűri. Az összesen 15 ezer euró értékű díj egyenlő arányban oszlik meg a három győztes – Győri Andrea Éva, Nemes Márton és Puklus Péter – között.
 
Az egyik díjazott, Győri Andrea Éva a női szexust, a férfi tekinteten keresztül ábrázolt mellet és női nemi szerveket, illetve mentális és daganatos betegségeket, és az ezekkel kapcsolatos fóbiákat ábrázolta provokatívan alkotásaiban, és okozta a tárlatvezetés leginkább zavarba ejtő, a személyes tapasztalat említésével együttérzést és a beavatottság okozta idegenkedést egyszerre előidéző pillanatait.
Ahogy a fiatal művészek, úgy Csepelyi Adrienn is a saját útját járta a Ludwig Múzeum termeiben, elfogadva, ám nem vakon követve a zsűri véleményét. Kiderült, melyik művet tudná elképzelni a nappalijában (Szalay Péterét), feltette a nap kérdését Kristóf Gábor színekről szóló munkáiról beszélve (Miért minden ház sárga a faluban?), továbbgondolta és továbbgondolásra késztette közönségét akkor is, amikor Szabó Ottó Buddha láncfűrész című kinetikus szobránál arra a parafrázisra hívta fel a figyelmet, hogy a pusztításra készült szerszám hogyan válik éltető, a fát állandóan mozgató eszközzé.
Azt pedig, hogy melyikünk életét ábrázolja Molnár Judit Lilla Függő helyzet című, a talajvesztettséget ábrázoló műve, a héten a Ludwig Múzeumban, tavasszal pedig a kismartoni Esterházy-kastélyban akár tárlatvezetés és az Etyeki Kúria és az Esterházy Borászat válogatott tételei nélkül is kideríthetjük. Infó: Esterházy Art Award – Short List 2019 Ludwig Múzeum Nyitva: január 26-ig Tárlatvezetés január 21-én Art and Wine Lover's Club esemény keretében Csepelyi Adrienn újságíró kalauzolta az érdeklődőket az Etyeki Kúria és az Esterházy Borászat válogatott tételeinek társaságában.
Témák
Ludwig Múzeum