tánc;Trafó;

2020-01-23 10:30:00

Ha figyelnek rám, szeretnek (?)

A test olcsó portéka is lehet, de lehet szentély is: a Hodworks új előadása tovább feszegeti a kortárs tánc határait.

Bármely művészeti ág egyik alapfeltétele a mindenkori közönség. A festő kifejezi érzéseit a vásznon, és sok esetben örül, ha az eredményt mások is megtekintik. Az énekes szívesen énekel egymaga a szobában is, de teli koncertteremben még szívesebben tárulkozik ki. A színész pedig pláne a nézőkért él, hiszen maga a játék, a színház is akkor születik meg, ha egyik figyeli a másikat.

Nincs ez máshogyan a táncosokkal sem. Csak ők lelkük mellett a testüket, minden ínt, izmot, hajlatot kitesznek a nézők elé, azért, hogy lássák, hogy ők láthatóvá váljanak. És igen, azért, hogy szeressék őket, no meg az előadást. Ám mi van akkor, ha fordul a kocka: a táncost nem érdekli már, hogy mi figyelünk vagy sem, hanem „csak” táncol, és mi kezdünk el feszengeni: érdekeljen az, hogy figyellek!

A folyamatosan a (kortárs) tánc határait feszegető és az alkotó-befogadó viszonyt újragondoló Hód Adrienn és csapata, a Hodworks legújabb előadása a szélsőségekig viszi el az előző felvetést. A Még egy táncelőadás című bemutatón a Trafó közönsége végig nézhette/nevethette/mosolyoghatta/ zavartan köhécselhette, ahogyan az előadás kezdetétől fogva a három táncos egyre extrémebb, már-már a vulgaritás határait súrolva küzd kétségbeesetten a közönség figyelméért. Jenna Jalonen, Márcio Kerber Canabarro és Molnár Csaba a legártatlanabb viccelődésektől, a ruhával való bohóckodástól a fingás-imitáláson és nőket és férfiakat egyaránt kifigurázó ironikus mozdulatokon át egészen a segget szájként, a nemi szerveket pedig pengetős kísérőhangszerekként való használatáig.

Ha kell, énekelnek, ha kell, (ön)ironizálnak, sértegetik egymást és magukat. Ha szükséges, reflektálnak a tánc és a színház mivoltára, hogy aztán fanyaron utaljanak a kultúrpolitika foltjaira, vagy a táncosok előadásképeit használó pornóoldalra. Canabarro hülye szóvicceket mesél. Jalonen bezárja a terem ajtaját, majd a kulcsot seggébe dugva egyfajta kulcsos-popsis táncot lejt. Molnár pedig már a sírás különböző, elkarikírozott típusait is beveti, hiszen érzékeli, hogy ezen mi, nézők nevetünk, tehát figyelünk rá, tehát szeretjük őt, tehát megéri ezt csinálni.

Ám egy ponton a sok-sok figyelemfelkeltő, provokáló, polgárpukkasztó gesztus után (vagy ellenére) mindhárom táncos már valós könnyeivel küszködve igyekszik meghódítani a közönség mindig lankadni kész odafigyelését. És ahogyan az eddigi, merészebb rész is tűpontosan, kellő arányban épül fel, úgy érkezik megfelelő ütemben ebbe a „trollhalmaznak” tűnő produkcióba a líra. A költészet. Maga a tánc. Mert amikor lézengve, könnytől ázott arccal odaszól nekünk Molnár Csaba: „Unalmasak vagyunk?” (A közönség felnevet.) „Ti is azok vagytok!” (kínos nevetés) – az egyszerre a gyomorvágás, a felismerés, a vallomás és az elengedés kinyilvánítása.

És ekkor nincs más hátra, minthogy lemenjenek a fények és beüljön a zongorához Dinara Klinton. Leüti a Liszt-etűdök első taktusait, és a három táncművész elenged minden igyekezetet, szorongást, a szeretetlenségtől való félelmet, a testhez fűződő korlátokat, és táncol. Olybá tűnik, örök időkön át képesek saját, benső figyelmüktől hajtva táncolni a soha el nem halkuló zongorajátékra. Ekkor nemcsak a teljesen elmélyedt, transzállapotba került táncosok személyiségéből, hanem a tánc, a test művészetének lényegéből is kapunk egy kis szeletet.

Hód Adrienn improvizációkon, interaktivitáson, a folyamatos kapcsolatkeresésen alapuló koreográfiát hozott létre társulatával. Bármely test olcsó portéka is lehet, ha akként akarjuk tiszteletlenségből kezelni – de lehet szentély, amely pusztán saját belső nézésünkből és figyelmünkből épül fel. Mert ha mi figyelünk a saját testünkre (és másokéra), akkor szeretjük igazán.

Infó:

Hodworks: Még egy táncelőadás

Trafó, január 21.

Legközelebb műsoron: 2020. március 16. 20 óra, Trafó