Péntek reggel levelet hozott a villanyposta, és én egy pillanatra azt hittem, még álmodom. A feladó ugyanis a Várkapitányság volt: az a szervezet, amelyről már nem is reméltem, hogy valaha felfigyel újságunk létezésére.
Tudom én, hogy a kor nem érdem, csak állapot, de mégiscsak úgy alakult, hogy több mint huszonöt éve foglalkozom a budai Vár sorsával. Voltak idők, amikor még információkat is képes voltam szerezni arról, mire tervezi ott költeni az adófizetők pénzét az aktuális hatalom – az utóbbi évtizedben viszont lehetetlen volt bármilyen kérdésre választ kapni. Csak az utóbbi bő egy évben háromszor futottunk neki például, hogy megtudjuk, mi célt szolgál és mikor készül el a Lovarda és a Főőrség. Kérdéseinkre még csak egy „no comment” sem érkezett a Miniszterelnökségtől és függelékeitől.
A várőrök most azonban erősen felindultak azon, hogy az – immáron ellenzéki vezetésű – budavári önkormányzat nem hívta meg őket arra a fórumra, ahol a Dísz tér 2. alatti telek sorsáról beszélgettek. Szerintük a polgároknak joguk van hiteles információt szerezni a Nemzeti Hauszmann Programról. Ami kétségkívül igaz, különösen, ha eltekintünk attól, hogy a program publikus verziójában a legutóbbi időkig egyáltalán nem szerepelt a Vöröskereszt Egylet, később Külügyminisztérium palotájának visszaépítése. Arra pedig kár is szót vesztegetni, hogy a program helyszínlistája ma már teljesen más, mint a négy-öt évvel ezelőtti, és hogy minden eddigi beruházás – például a komplett Karmelita irodaházé – szigorú titoknak minősült, és sem ember, sem hivatal nem tudhatott meg semmit a már zajló építkezésekről. Inkább megszüntették a műemlékvédelmet, mint hogy konzultálni kelljen a vári tervekről.
A lényeg az az örvendetes tény, hogy a Várkapitányság, s eszerint a Miniszterelnökség hirtelen a transzparencia és az őszinte párbeszéd híve lett. Csak így tovább.