Szemét ügy

Már megint nem vitték el.

A játék a következő. A polgár szelektíven gyűjt, mert kifejlődött a környezettudata – hála a balliberális médiának és Greta Thunbergnek, – és havonta egyszer kiteszi a szelektív kukákat a ház elé (jó környék, tisztes polgári házak, köztük néhány jóval tisztesebb). Mellé tesz egy halom összekötözött kartont, ami már nem fért bele a kék kukába, és egy nejlonzsáknyi műanyagot, ami viszont a sárgába nem fért bele. Tudniillik a kuka mérete nincs korrelációban a keletkező hulladék mennyiségével. Általában se, de különösen nem ünnepek idején.

A kukások menetrend szerint érkeznek, végiggördülnek az utcán, és ürítenek. A 48/a előtt széles mozdulattal lendítik a kukák mellé kitett zsákokat. Az 51-nél – kis tanakodás után – otthagyják. A kuka megy, a zsákok maradnak. Az 52-ben Huberék kitettek egy műanyag marmonkannát és két hatalmas kartonládát (már megint új hűtőt vettek). A kukások a lehető legtermészetesebb módon kapják fel a túlméretes szemetet, és pakolják az autó gyomrába. Aztán odaérnek, feszült pillanatok. És persze ott hagyják a francba az egészet.

Már megint nem vitték el.

A polgár ekkor érti meg a szelektív hulladékkezelés fogalmát. Kisvártatva kiderül, mert Huberék tájékoztatják a polgárt, hogy a titok a jattban van. Jattot jelesebb ünnepek idején illik adni a kukásnak, mégpedig abból a célból, hogy megtegyék, amit egyébként is meg kéne tenniük. Illetve hát nem egészen: a kukás szabálykönyvben az áll ugyanis, hogy amikor annak itt van az ideje, a hulladékot tartalmazó edényt kell üríteniük. A mellétett zsákokat pedig csak akkor, ha azokat a vállalattól vásárolta meg a polgár. Sajnos a kukásnál nem lehet ilyesmihez hozzájutni, a polgárnak pedig aligha van ideje ennek utánajárni. Egyszóval zsebbe fizet. Huberék mindig fizetnek, a polgár szemete pedig marad az utcán.

Nem nagy ügy, talán nem is kéne beszélni róla, de ezek az el nem vitt, mellétett zsákok valahogy mindig ott vannak. Ott vannak, amikor az orvos megemlíti, hogy ennyi munkáért mennyire nincsen megfizetve. Vagy amikor az ügyintéző megkérdezi, mennyire sürgős az elintézendő dolog, mert ha az, akkor esetleg... Vagy ha a postás nem jön fel az emeletre (pedig otthon vagyunk), kivéve persze, ha...

Néhány éve a Statisztikai Hivatal közölt egy megdöbbentő adatot. Eszerint a magyar évente több mint 8 és félmilliárd forintot költ hálapénzre és borravalóra. Az orvosi paraszolvencia érthető (miközben persze nem elfogadható), része a velejéig rossz rendszernek. Nincs elég orvos, hosszúak a várólisták, nem akarunk idő előtt meghalni. Oké. Na de a postás, aki egyébként is jön, mert ez a munkája? És a kukás?

Egy tanárom mondta egyszer, hogy eljátszott a gondolattal, jobban tudná-e tanítani a reformkort, ha a gyerekek időnként odacsúsztatnának neki egy-egy ezrest. Vicces volna – mondta – ha a reumatológus kisfia, akinek a múltkor szokás szerint adott ötezer forintot az állami rendelésen, valamit néha visszaadna neki a paraszolvenciából. Vagyis a rendszer akár működhetne is.

De ki viszi el a szemetet?