Háromezer-harmincöt könyv szerepelt 1959-ben a Műcsarnok ingyenes francia könyvkiállításán, a két hetes nyitvatartási idő alatt harmincötezren jártak ott, és a könyvek zöme eltűnt. Hazavitték a látogatók. Az albumokat és színes művészeti szakkönyveket egytől egyig meglovasították, a fáma szerint művészettörténész hallgatók és képzőművészek. A történetet egy szentendrei kiállítás keretén belül mutatta be Árvai Mária és Véri Dániel kurátor. Ők most az Artmagazin.hu művészeti portálon közzétett interjúsorozatban az egykori szereplőkkel gondolják tovább a lehetséges magyarázatokat.
A két kurátor elmondása alapján kémfilmekbe illő sztorikat is hallottak a kutatásaik során a Magyarországra küldött több ezer könyv kapcsán, és a francia kiállítással párhuzamosan megismerték a CIA által kitervelt könyves hadműveletet is. „Zavarba ejt az a gyanútlanság, amellyel az értelmiségiek egy része az életét élte. Mindenkinek ajánlom a Nemzeti Múzeum Rotschild Klára kiállítását. A történeti háttér kapcsán ott felmerül a nézőben, hogy vajon mi lehetett az ára illetve a módja annak, hogy valaki azokban az időkben Rotschild Klára lehessen, megengedett módon eljuthasson Párizsba, ott lemásolhassa a francia modelleket és itthon eladhassa a politikus- és funkcionáriusfeleségeknek. A könyvekkel kapcsolatban is főként a gyanútlanságon gondolkodom” – mondja Topor Tünde, az 59-es francia könyvlopás kultúrtörténeti hátterét részletesen bemutató Artmagazin.hu főszerkesztője.
Az elmúlt évek kutatásaiból kiderül, hogy a hidegháború alatt a könyveket is a hadviselés szolgálatába állította a hírszerzés. A CIA különböző fedőszervezeteken keresztül szervezte és finanszírozta azt a programot, amelynek során 1956 és 1991 között tízmillió kötetet juttattak a vasfüggöny mögé, így Magyarországra is. (Az akció méreteit mutatja, hogy állami filmhíradó is készült „a tőkés országokból érkező ellenséges propaganda terjesztéséről”. Sőt, 1959-ben maga Aczél György szólította fel egy körlevélben a könyvküldemények potenciális címzettjeit, hogy szolgáltassák be a könyveket az OSZK zárt állománya számára.) A címzettekkel természetesen nem a CIA és nem is annak fedőszervezetei, hanem könyvkiadók és könyvtárak beszervezett munkatársai, szervezetek vagy magánszemélyek leveleztek. Nyugaton úgynevezett könyvellátók (depozitok) is működtek, ahonnan a keleti turisták ingyen vihettek haza könyvet, több ismert emigráns írónk lakásán is volt ilyen elosztó. A CIA a keleti blokk elzárt értelmiségi rétegét próbálta informálni a megfelelő ellátó- és szétosztó hálózaton keresztül. Feltehetően sokan kerültek egy-egy szolgálatkész szétosztóval barátságba. Az sem biztos, hogy a szétosztó (mondjuk egy segítő szándékú könyvtáros vagy antikváriumi dolgozó) tudott róla, hogy milyen úton érkező könyveket ad ki baráti kölcsönbe.
Szabó Helén negyven éve nyugdíjas, de ma is korrepetál irodalomból és németből. A hatvanas évek végén közeli kapcsolatban volt egy idősebb szerkesztővel, aki az Európa Könyvkiadóban a német nyelvterülettel foglalkozott. Tőle kapott rendszeresen eredeti, felvágatlan, német nyelvű könyveket, köztük nem ritkán angol és amerikai kiadásúakat is. Szabó akkor nem furcsállta, hogy miként kerülnek hozzá a könyvek, egyéni szerencsének gondolta, sőt, mivel korosodó, azóta elhunyt ismerőse a műfordításra szakosodott kiadónál dolgozott, szinte természetesnek tartotta, hogy magyarul soha meg nem jelenő könyveket olvashat eredetiben, ellenszolgáltatás nélkül. A szerkesztő néha érdeklődve megkérdezte, kiknek adta kölcsön a könyvet és azoknak tetszett-e. Később a demokratikus ellenzék tagjai is hasonlóan, ismeretlen jóakarókon vagy ismerősökön keresztül juthattak hozzá a kurrens irodalomhoz, politikai kéziratokhoz.
A külföldi irodalommal kapcsolatba kerülő kiadóknál a hetvenes évek végén is dolgozott olyan belsős munkatárs, akinek az volt a feladata, hogy eldöntse, mely könyveket nem lehet kiadni magyarul. Ezek a könyvek aztán nagy gyorsasággal jutottak el azokhoz, akikhez a titkos szolgálatok szánták: idegen nyelven olvasni tudó másként gondolkozókhoz, művészekhez, progresszív politikusokhoz, önképző körökhöz. A hálózatról és az akció részleteiről még nem került minden nyilvánosságra, úgy tűnik, gyakran sem a könyv küldője, sem a címzettje, nem tudta, hogy a CIA projektjében vesz részt, mindenesetre az egymillió kötet folytonos mozgásban volt. Így kerülhetett be zárt borítékban, kanadai pecséttel például a nyolcvanas években minden politikai túlbiztosítás ellenére is a fővárosi elitgimnázium kollégiumába az erdélyi lakosságcserékről szóló könyv, vagy a balatonparti közkönyvtárba külföldi kiadású Faludy- és Márai-kötetek. Az éjszakás nevelőtanár és a könyvtárosok civil kurázsiját dicséri, hogy a könyvek nem maradtak borítékban.
A budapesti és a vele párban megrendezett párizsi könyvkiállítás sok szempontból érthetetlen. Párizsban az 56-ot követő megtorlások miatt a kilenc éves börtönbüntetését töltő Déry Tibor szabadon bocsátását követelő röplapokat osztogattak francia egyetemisták a látogatóknak. „Hogy kerülhettek abban a minden irányból korlátozott kultúrdiplomáciai közegben a Műcsarnokba a francia könyvek?” – teszi fel jogosan az alapkérdést Winkler Nóra kultúraközvetítő, aki az elejétől érdeklődve követi a projektet. „Könnyed, talán profán és humoros témának tűnhet, hogy fiatal értelmiségiek könyvet loptak egy múzeumból. De nézzük meg a hátterét. Drámai és szívszorító. Hiszen néhány évvel korábban kiutasították a francia kulturális attasét, mert az a saját lakásán átvette 56-ban Bibó Istvántól a proklamációt, aztán életfogytiglanit kapott kémkedés vádjával a Francia Intézet könyvtárosa, bebörtönzik a segédkönyvtáros kisasszonyt is, majd két év múlva megnyílik a könyvkiállítás. Hogyhogy?” A kurátorok szerint a budapesti francia és az ezt követően a Sorbonne-on megrendezett magyar könyvkiállítás az enyhülésnek és a később intenzívebbé váló francia-magyar kulturális kapcsolatok első epizódjának tekinthető, és elképzelhető, hogy összefüggésbe hozható a CIA könyvterítésével is. Az nem kérdés, hogy a könyvkiállítás elsődleges célja a francia kormány részéről a kortárs kultúra bemutatása, a könyvek Magyarországra juttatása lehetett. De a szentendrei kiállítást kísérő pódiumbeszélgetésen felmerült, hogy a könyvkiállítás másodlagos célja esetleg a hálózatok feltérképezése lehetett, vagyis hogy egy-egy könyv hány kézen fordul meg és kik adják tovább kinek. Ez bármelyik ország titkosszolgálatának hasznos információ lehetett.
A könyvlopás mai szemmel egyik legfurcsább érdekessége, hogy az sem a teremőröket nem zavarta, sem későbbi retorzió nem érte az elkövetőket. Senkit nem állítottak elő, nem kaptak büntetést. Egy kivétellel: az akkor (»50-es évek végén járunk) nagy elismerésnek örvendő Papp Gábor művészettörténész visszaadta az ellopott könyveket, miután a rendőrség és a belügyesek a lakásán zaklatták. A kiállítás kurátorai sajnos nem érték el Pappot, így az ő személyes történetét egyelőre nem ismerhetjük meg, nem tudni, mi volt az oka, hogy őt kiemelték ebből a fiatal értelmiségi körből. A Kovalovszky Márta – Kovács Péter művészettörténész házaspár is az akkori diákok közé tartozott, ma azt mesélik, annyira kevés művészeti könyv jelenhetett meg abban az időben, hogy például Moholy-Nagy könyvének magyarra fordított, gépelt példányát ez a fiatal értelmiségi kör Korniss Dezsőtől kapta kölcsön, azt adogatták egymásnak, féltve, nehogy elrongyolódjon.
Klimó Károly festő így emlékszik vissza a kurátorok kérdései alapján: A Képzőművészeti Főiskolán egy óriási, csodálatos, nagy anyaggal rendelkező könyvtár működött. Első dolgunk volt, hogy tájékozódjunk, mit lehet ott megnézni. A 20. század művészetéről szinte semmit nem találtunk. Emlékszem, mikor a könyvtáros bejelentette, hogy érkezett egy Cézanne-album – 1956-ról beszélünk és nem a századfordulóról –, akkor ezt úgy fogadtuk, mint egy nagy szenzációt, és lázasan elkezdtük tanulmányozni Cézanne-t. Miközben ma már tudjuk, hogy Európában mit jelentett a kortárs művészet. Ebbe a helyzetbe dobta be a francia állam ezt a követ, ami óriási hullámokat vetett maga körül. … A Matisse-albumot egyszerűen betettem a kabátom alá. Volt egy kolléga, aki majdnem két méter magas volt, talán most mellőzöm a nevét – egyébként nem is él már –, volt egy bőrkabátja, és az egy olyan lehetőséget biztosított a számára, hogy két tizenöt kilós albumot vitt ki magával. … Titokban eljártunk – vagyis nem is titokban, de egymásnak adtuk az információt – Fruchter Lajoshoz, akinek volt egy gyönyörű gyűjteménye a Gresham-kör művészeiből, meg másokból is: Szőnyi, Bernáth, Czóbel, Egry. Hozzá vasárnap el lehetett menni, és meg lehetett nézni. Ez volt számunkra a modern művészet csúcsa. Tehát egy óriási kontraszt volt; és ezek titkos információk voltak, hogy a Fruchter család vasárnap délelőtt fiatal művészeket enged be a lakásba, hogy megnézhessék a gyűjteményt. Egy olyan alaphelyzetből indult ez az egész – és a francia kiállítás ebbe a helyzetbe volt beágyazva –, ami ma már elképzelhetetlen. Ebből a kontrasztból kell nézni a dolgot, innen lehet megérteni ezt az egészet.”
Infó:
A NAGY KÖNYVLOPÁS
Kerekasztal beszélgetés Topor Tünde vezetésével
Helyszín: Francia Intézet, 1011 Budapest, Fő u. 17.
Időpont: 2020.02.12.
Kiállítás
Szentendrei Képtár
Nyitva: március 1-ig
Interjú a „tolvajokkal”
artmagazin.hu
