A nagy dilemma

Mindössze két évtized telt el az új évezredből, de máris körvonalazódnak a nem is oly távoli jövő politikai gondolkodóinak dilemmái. Harminc esztendővel ezelőtt az emberiség java része elhitte Francis Fukuyama tetszetős elméletét. Meggyőződésünkké vált, hogy a hidegháború lezárulását követően a történelem végéhez értünk, és világszerte beköszönt majd a liberális demokrácia aranykora.

Ez az eszkatologikus szemlélet sajnos még ma is meghatározza nem csupán a történészek, de politikai döntéshozóink gondolkodását is. Megmagyarázza többek között, miért érte váratlanul a nyugati vezetőket az egyszer már legyőzött Moszkva újbóli fegyverkezése, vagy az elvben kommunista Kína gazdasági nagyhatalommá való felcseperedése. Ám egy másik, jellemzően XXI. századi dilemma ugyancsak világtörténelmi jelentőséggel bír.

Kétség sem férhet hozzá, hogy a chartisták egykori követelése jogos volt, az általános választójog mindenkit megillet. James Otis amerikai jogász hazája függetlenségi háborújának idején frappánsan megfogalmazta az összefüggést a közteherviselés és a valamennyi állampolgárnak kijáró parlamenti képviselet között: az előbbi nem létezhet az utóbbi nélkül. („No taxation without representation.”) A demokratizálódás élharcosai azonban nem számoltak azzal a lehetőséggel, hogy egy respublika polgárai önszántukból is lemondhatnak alkotmányban rögzített jogaikról.

Már nem csak arról van szó, hogy az elmúlt évtized folyamán az egykori keleti blokk több országában is autokratikus fordulatra kapott demokratikus felhatalmazást egy-egy akarnok, miáltal ezen államokban komoly veszélybe került a hatalommegosztás, a sajtószabadság vagy a választások tisztasága. A tanácstalan uniós vezetők passzivitásán felbátorodva Budapest és Varsó után több más európai fővárosban szintén diadalmaskodtak a populisták. Az azonban egyenesen rémisztő, hogy az istenadta nép a washingtoni Fehér Házba is olyan személyiséget juttatott bő három éve, akit csupán az Egyesült Államok alkotmányos fundamentumai gátolnak meg abban, hogy kvázi diktatórikus hatalmat gyakoroljon.

Hogy a világ egyetlen szuperhatalmának élén 2016 óta egy velejéig erkölcstelen, cinikus és kiszámíthatatlan vezető áll, azt az egész glóbusz megszenvedi; gondoljunk csak a párizsi klímaegyezményből való amerikai kihátrálásra vagy a jelenlegi washingtoni adminisztráció kalandor külpolitikájának gyászos következményeire. Kétségtelen ugyanakkor, hogy Trump legitim módon került hatalomra, elsősorban az establishment-ellenes, alacsonyan képzett „kékgallérosoknak” köszönhetően. A tekintélyelvű Orbán és Kaczynski ugyancsak a választópolgárok akaratából válhatott Európa bajkeverőjévé.

A populisták világméretű előretörése indokolhatja-e a szavazati jog megvonását a demagógiára legfogékonyabb, tájékozatlan állampolgároktól? Nyilvánvalóan nem. De szükséges a demokratikus intézményeket a jövőben olyan garanciákkal körülsáncolni, melyek magát a népakaratot is megakadályozzák egy autokratikus fordulat végrehajtásában.

A szerző publicista