Foci visegrádi tükörben

Úgy tűnik, tartós lesz, egyre mélyül, és mind több területre terjed majd ki négy uniós közép-európai ország politikai, diplomáciai, gazdasági, képviseleti együttműködése. Kézenfekvő, hogy ez akár a sportot is érinthetné. Kezdődhetne akár a futballal is. Sok érv szól mellette. A V4-ek önmagukba bezárkózva képtelenek kitörni az európai labdarúgás másodvonalából. Összefogás esetén ez a régió is felzárkózhatna a kontinens elitjéhez. A több mint hatvan milliós lélekszám, azaz a szurkolók potenciális tömege, a részben egyesíthető gazdasági erőforrások, a versengő, egyúttal a kooperációt sem mellőző szakmai tevékenység jelentős előrelépést eredményezhetne.

Ebből egyébként Magyarország profitálná a legtöbbet. Lengyelország és Csehország már biztos résztvevője az idei Európa-bajnokság huszonnégyes mezőnyének. A szlovák és a magyar válogatott sorsa a márciusi pótvizsgán dől el. Ne feledjük azonban, hogy északi szomszédaink a selejtezők során oda-vissza megvertek bennünket. Gyengélkedésünk további jele, hogy a "visegrádiak" közül mi kaptunk ki a legtöbbször (4), és Szlovákiával holtversenyben mi győztünk a legritkábban (4).

Ráadásul - dzsentri tempónk megnyilvánulásaként - kétszáz milliárdnyi közpénzt felemésztő stadionépítést beígérve, majd el is költve, részrendezőséget vállaltunk a monstre eseménysorozatban. Felelőtlenség a javából, hogy a döntéshozó(k)ban fel sem merült, mi lesz, ha az a rémkép valósul meg, miszerint hazai csapat nélkül zajlanak majd a budapesti csoport összecsapásai. Az sem ötlött fel senkiben, hogy a későbbiekben évente reálisan hány alkalommal lehetnek ott rendezvények, és mire rúgnak majd az esztendő nagy részében üresen ásítozó aréna fenntartásának, állagmegóvásának, őrzésének költségei?

Elméletileg felmerülhetnek program dúsító, bevételt növelő lehetőségek. Például a népstadionbeli kettős rangadók felelevenítése. Csakhogy azóta sok víz folyt le a Dunán. A profi, azaz üzleti alapúnak kinevezett elsőosztályú bajnokságunkban a mérkőzésenkénti háromezres átlagot alulról súroló belépővásárlóktól, bérletesektől nem életszerű olyan bevételt elvárni, ami rentábilissá tenne egy ilyen vállalkozást. Ez még akkor is igaz, ha a jelenlegi szokásokat fenntartva hol direkt, hol közvetett politikai-gazdasági ráhatással szponzorokat, hirdetőket "motiválnának" a magyar labdarúgásba történő további pénzkidobásra. Eközben az európai kupákban V4-es szinten legutóbb csak az FTC és a Slovan Bratislava jutott el a második számú kupában a csoportkörig, ahonnan nem tudtak tovább lépni. A "király kategóriába", a Bajnokok-ligája csoportjaiba egyetlen "visegrádiként", ott mindössze két döntetlenre képes Slavfa Praha jutott be.

Nem kell különösebb jóstehetség annak megállapításához, hogy ha nem történik sürgősen érdemi lépés a siralmas helyzet megváltoztatása érdekében, régiónk tartósan a kontinens labdarúgásának hátsó udvarában ragad. Ráadásul társainkhoz képest a kijárattól a legmesszebb mi vagyunk. Pedig nagyon is tudjuk, hogy felcsúti, mezőkövesdi mérkőzésekkel képtelenség felvérteződni topligás európai csapatok ellen. Lehet, hogy nem is kellene kergetni a kék madarat. Nagyon hasznos népszórakoztató, lokálpatriotizmust erősítő szerepet tölthet be egy 16-18-as mezőnyű elsőosztályú bajnokság, ahol főleg helyi, környékbeli, hazai fiatalokból verbuválódnak a csapatok, amelyeket az emberek valóban a sajátjuknak éreznek szűkebb-tágabb hazájukban. Mindez a jelenlegi abszurd mértékű társadalmi ráfordítások töredékéből megvalósítható. Ekkor is lesznek bajnokok, helyezettek, amelyek természetesen részt vesznek a különböző nemzetközi vetélkedések selejtezőiben. Ez esetben csak kellemes meglepetésben részesülne a realitásokat ismerő hazai publikum.

A V4 keretében viszont lehetne egy labdarúgó projekt is, amely beilleszthető lenne a jelenlegi európai labdarúgó struktúrákba, és az összefogás előnyeivel, többlet hozamával - szakmai fórumokkal, kiegészítő versenyrendszer létrehozásával - katalizálná a kétségtelenül jelentős elmaradás csökkentését, majd az ütemes felzárkózást a legjobbakhoz. Gondoljunk csak bele, a jellemző kupabetlik, utánpótlás selejtező fiaskók tavaszonként jónéhány szabad, nemzetközileg kihasználható meccsnapot "eredményeznek", amelyeket vétek lenne nem kihasználni. Bizony, intézkedést igényel a külföldi tucatlégiósok áradatának megfékezése, az ezt kiváltó, számos zsebet érintő okok megszüntetése, netán a V4-eken belüli játékosáramlás preferálása. Nincs kétségem, hogy az igazi áttörést a közös bajnokság létrehozása hozná meg. Tudom, ennek megvalósítása előtt ma még számos - leküzdhetetlennek tűnő, elsősorban nem anyagi, szervezeti, szakmai, annál inkább politikai, politikusi - akadály tornyosul. Mégis ez lesz a jövő útja, és nem csak a labdarúgásban...

A szerző az Országos Sporthivatal volt elnöke, labdarúgó szakedző