Foci visegrádi tükörben

Úgy tűnik, tartós lesz, egyre mélyül, és mind több területre terjed majd ki négy uniós közép-európai ország politikai, diplomáciai, gazdasági, képviseleti együttműködése. Kézenfekvő, hogy ez akár a sportot is érinthetné. Kezdődhetne akár a futballal is. Sok érv szól mellette. A V4-ek önmagukba bezárkózva képtelenek kitörni az európai labdarúgás másodvonalából. Összefogás esetén ez a régió is felzárkózhatna a kontinens elitjéhez. A több mint hatvan milliós lélekszám, azaz a szurkolók potenciális tömege, a részben egyesíthető gazdasági erőforrások, a versengő, egyúttal a kooperációt sem mellőző szakmai tevékenység jelentős előrelépést eredményezhetne. 
Ebből egyébként Magyarország profitálná a legtöbbet. Lengyelország és Csehország már biztos résztvevője az idei Európa-bajnokság huszonnégyes mezőnyének. A szlovák és a magyar válogatott sorsa a márciusi pótvizsgán dől el. Ne feledjük azonban, hogy északi szomszédaink a selejtezők során oda-vissza megvertek bennünket. Gyengélkedésünk további jele, hogy a "visegrádiak" közül mi kaptunk ki a legtöbbször (4), és Szlovákiával holtversenyben mi győztünk a legritkábban (4). 
Ráadásul - dzsentri tempónk megnyilvánulásaként - kétszáz milliárdnyi közpénzt felemésztő stadionépítést beígérve, majd el is költve, részrendezőséget vállaltunk a monstre eseménysorozatban. Felelőtlenség a javából, hogy a döntéshozó(k)ban fel sem merült, mi lesz, ha az a rémkép valósul meg, miszerint hazai csapat nélkül zajlanak majd a budapesti csoport összecsapásai. Az sem ötlött fel senkiben, hogy a későbbiekben évente reálisan hány alkalommal lehetnek ott rendezvények, és mire rúgnak majd az esztendő nagy részében üresen ásítozó aréna fenntartásának, állagmegóvásának, őrzésének költségei?
Elméletileg felmerülhetnek program dúsító, bevételt növelő lehetőségek. Például a népstadionbeli kettős rangadók felelevenítése. Csakhogy azóta sok víz folyt le a Dunán. A profi, azaz üzleti alapúnak kinevezett elsőosztályú bajnokságunkban a mérkőzésenkénti háromezres átlagot alulról súroló belépővásárlóktól, bérletesektől nem életszerű olyan bevételt elvárni, ami rentábilissá tenne egy ilyen vállalkozást. Ez még akkor is igaz, ha a jelenlegi szokásokat fenntartva hol direkt, hol közvetett politikai-gazdasági ráhatással szponzorokat, hirdetőket "motiválnának" a magyar labdarúgásba történő további pénzkidobásra. Eközben az európai kupákban V4-es szinten legutóbb csak az FTC és a Slovan Bratislava jutott el a második számú kupában a csoportkörig, ahonnan nem tudtak tovább lépni. A "király kategóriába", a Bajnokok-ligája csoportjaiba egyetlen "visegrádiként", ott mindössze két döntetlenre képes Slavfa Praha jutott be.
Nem kell különösebb jóstehetség annak megállapításához, hogy ha nem történik sürgősen érdemi lépés a siralmas helyzet megváltoztatása érdekében, régiónk tartósan a kontinens labdarúgásának hátsó udvarában ragad. Ráadásul társainkhoz képest a kijárattól a legmesszebb mi vagyunk. Pedig nagyon is tudjuk, hogy felcsúti, mezőkövesdi mérkőzésekkel képtelenség felvérteződni topligás európai csapatok ellen. Lehet, hogy nem is kellene kergetni a kék madarat. Nagyon hasznos népszórakoztató, lokálpatriotizmust erősítő szerepet tölthet be egy 16-18-as mezőnyű elsőosztályú bajnokság, ahol főleg helyi, környékbeli, hazai fiatalokból verbuválódnak a csapatok, amelyeket az emberek valóban a sajátjuknak éreznek szűkebb-tágabb hazájukban. Mindez a jelenlegi abszurd mértékű társadalmi ráfordítások töredékéből megvalósítható. Ekkor is lesznek bajnokok, helyezettek, amelyek természetesen részt vesznek a különböző nemzetközi vetélkedések selejtezőiben. Ez esetben csak kellemes meglepetésben részesülne a realitásokat ismerő hazai publikum. 
A V4 keretében viszont lehetne egy labdarúgó projekt is, amely beilleszthető lenne a jelenlegi európai labdarúgó struktúrákba, és az összefogás előnyeivel, többlet hozamával - szakmai fórumokkal, kiegészítő versenyrendszer létrehozásával - katalizálná a kétségtelenül jelentős elmaradás csökkentését, majd az ütemes felzárkózást a legjobbakhoz. Gondoljunk csak bele, a jellemző kupabetlik, utánpótlás selejtező fiaskók tavaszonként jónéhány szabad, nemzetközileg kihasználható meccsnapot "eredményeznek", amelyeket vétek lenne nem kihasználni. Bizony, intézkedést igényel a külföldi tucatlégiósok áradatának megfékezése, az ezt kiváltó, számos zsebet érintő okok megszüntetése, netán a V4-eken belüli játékosáramlás preferálása. Nincs kétségem, hogy az igazi áttörést a közös bajnokság létrehozása hozná meg. Tudom, ennek megvalósítása előtt ma még számos - leküzdhetetlennek tűnő, elsősorban nem anyagi, szervezeti, szakmai, annál inkább politikai, politikusi - akadály tornyosul. Mégis ez lesz a jövő útja, és nem csak a labdarúgásban... A szerző az Országos Sporthivatal volt elnöke, labdarúgó szakedző 
Szerző
Tibor Tamás

A nagy dilemma

Mindössze két évtized telt el az új évezredből, de máris körvonalazódnak a nem is oly távoli jövő politikai gondolkodóinak dilemmái. Harminc esztendővel ezelőtt az emberiség java része elhitte Francis Fukuyama tetszetős elméletét. Meggyőződésünkké vált, hogy a hidegháború lezárulását követően a történelem végéhez értünk, és világszerte beköszönt majd a liberális demokrácia aranykora. 
Ez az eszkatologikus szemlélet sajnos még ma is meghatározza nem csupán a történészek, de politikai döntéshozóink gondolkodását is. Megmagyarázza többek között, miért érte váratlanul a nyugati vezetőket az egyszer már legyőzött Moszkva újbóli fegyverkezése, vagy az elvben kommunista Kína gazdasági nagyhatalommá való felcseperedése. Ám egy másik, jellemzően XXI. századi dilemma ugyancsak világtörténelmi jelentőséggel bír.
Kétség sem férhet hozzá, hogy a chartisták egykori követelése jogos volt, az általános választójog mindenkit megillet. James Otis amerikai jogász hazája függetlenségi háborújának idején frappánsan megfogalmazta az összefüggést a közteherviselés és a valamennyi állampolgárnak kijáró parlamenti képviselet között: az előbbi nem létezhet az utóbbi nélkül. („No taxation without representation.”) A demokratizálódás élharcosai azonban nem számoltak azzal a lehetőséggel, hogy egy respublika polgárai önszántukból is lemondhatnak alkotmányban rögzített jogaikról. 
Már nem csak arról van szó, hogy az elmúlt évtized folyamán az egykori keleti blokk több országában is autokratikus fordulatra kapott demokratikus felhatalmazást egy-egy akarnok, miáltal ezen államokban komoly veszélybe került a hatalommegosztás, a sajtószabadság vagy a választások tisztasága. A tanácstalan uniós vezetők passzivitásán felbátorodva Budapest és Varsó után több más európai fővárosban szintén diadalmaskodtak a populisták. Az azonban egyenesen rémisztő, hogy az istenadta nép a washingtoni Fehér Házba is olyan személyiséget juttatott bő három éve, akit csupán az Egyesült Államok alkotmányos fundamentumai gátolnak meg abban, hogy kvázi diktatórikus hatalmat gyakoroljon.
Hogy a világ egyetlen szuperhatalmának élén 2016 óta egy velejéig erkölcstelen, cinikus és kiszámíthatatlan vezető áll, azt az egész glóbusz megszenvedi; gondoljunk csak a párizsi klímaegyezményből való amerikai kihátrálásra vagy a jelenlegi washingtoni adminisztráció kalandor külpolitikájának gyászos következményeire. Kétségtelen ugyanakkor, hogy Trump legitim módon került hatalomra, elsősorban az establishment-ellenes, alacsonyan képzett „kékgallérosoknak” köszönhetően. A tekintélyelvű Orbán és Kaczynski ugyancsak a választópolgárok akaratából válhatott Európa bajkeverőjévé.
A populisták világméretű előretörése indokolhatja-e a szavazati jog megvonását a demagógiára legfogékonyabb, tájékozatlan állampolgároktól? Nyilvánvalóan nem. De szükséges a demokratikus intézményeket a jövőben olyan garanciákkal körülsáncolni, melyek magát a népakaratot is megakadályozzák egy autokratikus fordulat végrehajtásában. A szerző publicista 
Szerző
Beck Tamás

Bakancsos ünnep

Minden május 30-án, több mint fél évszázadon át ugyanazt a pár kopott bakancsot húzta fel. Azt, amelyik 1961-ben is a lábán volt, amikor agyonlőtte Dominika véreskezű diktátorát. Antonio Imbert (1920–2016) élete végéig büszke volt tettére, minden évben megünnepelte a késő tavaszi évfordulót. Hazájában nem is merényletként emlékeznek a zsarnokölésre, hanem úgy nevezik: ajusticiamiento, azaz kivégzés; mintha ítéletet hajtott volna végre.
Rafael Trujillo hosszú rémuralma (1930–61) a múlt század legsötétebb fejezetei közé tartozik, még latin-amerikai mércével is kirívó. A Vezér (El Jefe) piti bűnözőből lett katona, később tábornok, végül egy puccs után államfő. Nem tűrt ellentmondást. Politikai perekre sem vesztegette az időt: akit elhurcoltak, annak a holtteste gyakran cápák martaléka lett a Karib-tengerben. Hadseregének parancsot adott a Haitiről érkező fekete bevándorlók tömeges lemészárlására. Hatalmát manipulált választásokkal igyekezett szalonképessé tenni.
Személyi kultusza túltett kortársáén, Sztálinén. Önmagáról nevezte el az ország legmagasabb hegycsúcsát, a fővárost, Santo Domingót pedig Trujillovárosra (Ciudad Trujillo) keresztelte át. Szobrát kötelezően felállították a nagyobb településeken. Kedvelte a hangzatos címeket, így lett a hivatalos propagandában a Haza jótevője. Volt egy jelszava, ami nem hagyott kétséget, mihez tartsák magukat az alattvalók: „Isten a mennyben, Trujillo a Földön” (Dios en cielo, Trujillo en tierra). Az önjelölt földi isten jobbkeze egyébként magyar volt: a keceli születésű fegyvergyáros, Alexander Kovács (1888–1957).
Az Egyesült Államok szégyenletesen sokáig támogatta e förtelmes állami terrorizmust. Megbuktathatta volna vállalhatatlan szövetségesét, de hidegháborús logikával inkább eltűrte, nehogy helyette kommunisták kerüljenek hatalomra, ahogy a szomszédos Kubában történt. A dominikaiak nem remélhettek külső segítséget. Egy maroknyi összeesküvő felismerte, ha változást akarnak, csak magukra számíthatnak. Vakmerő tervüket éjszaka, az országúton hajtották végre.
A diktátor vidéki rezidenciájára tartott fiatal szeretőjéhez, amikor Chevroletjét leszorították az útról, tüzet nyitottak rá. „Trujillo megsebesült, de még tudott járni, úgyhogy újra belelőttem”, emlékezett Imbert. A merénylők többségét gyorsan elfogták, és sok gyanútlan rokonukkal együtt kiirtották őket. Ám a tébolyult bosszúhadjárat már a végvonaglás volt, mielőtt a betonsziládnak tűnő rendszer a Vezér nélkül összeomlott. E drámai napokban játszódik a Nobel-díjas Mario Vargas Llosa hátborzongató regénye, A kecske ünnepe. 
„Egyetlen módja volt, hogy megszabaduljunk tőle: ha megöljük”, fogalmazott élete egyik utolsó interjújában Antonio Imbert, aki az olasz konzul lakásán rejtőzködve élte túl a megtorlást. A diktatúra bukásával az ítéletvégrehajtóból nemzeti hős lett. Arra volt a legbüszkébb, hogy egyszer a buszsofőr fölismerte, és nem fogadott el tőle pénzt a menetjegyért. Négy éve, május 31-én halt meg, egy nappal azután, hogy utoljára viselte a kopott bakancsot.
Szerző
Bártfai Gergely