Nyáron jelent meg az impeachment történetéről szóló könyve. Eleve Trump felelősségre vonására gondolva kezdett bele vagy csak mázlija volt?
Ő járt az eszemben. Foglalkoztam az impeachmenttel, a Clinton-ügyben írásos véleményt fogalmaztam a képviselőház igazságügyi bizottságának és nagyobb szakcikkeket is írtam az esetről. Trump esetében már a megválasztása pillanatától akadtak, akik elég ostoba módon rögtön eljárás alá akarták vonni. Akkoriban kezdtem erről egy blogot, ami felkeltette a sajtó figyelmét. Rájöttem, hogy a témáról szükség lenne egy alapos könyvre, úgyhogy 2018-ban rászántam hat hónapot. A korábbi munkáimból indultam ki, még kutattam hozzá és így született a könyv.
Most pedig hosszan idézi a New York Times, a szenátusi eljárásban is egyenesen referenciaként említették. Büszke rá?
Miért is tagadnám? Az ember ügyvédként és jogtudósként is „benne akar lenni” a dolgokban. Ezért írtam a könyvet, most pedig forog a nevem, ami jó.
A XVIII. század végére az impeachment Nagy-Britanniában már elavult jogi eszköznek számított. Miért emelték át az amerikai országalapítók az új alkotmányukba?
A brit alkotmányos monarchia akkoriban már változóban volt. Persze még nem érte el mai formáját, de ebbe az irányba indult el. Egyre fontosabbá vált a parlament szerepe, és az utolsó impeachmentre a XIX. század elején került sor. A hatalmi egyensúly eltolódásával már nem volt szükség az intézményre, hiszen a parlamenti többséget adó párt vezére lesz a miniszterelnök és a képviselőkből lesznek kormánytagok. Őket választáson lehet lecserélni, vagy a pártjukon belüli zendüléssel meg lehet tőlük szabadulni. Az Egyesült Államokban kezdetben nem volt parlament. A háromosztatú brit hatalmi struktúra egyfajta idealizált, Montesquieu elképzelésein alapuló változatát álmodták meg, amelyben a hatalmi ágak megosztása mellett az elnököt korlátozó fékek is léteznek, hiszen ő nincs alárendelve a parlamentnek. Kezdetben úgy vélték, hogy az elnököt majd az állandó elektori testület választja. Az impeachmentről még vitatkoztak is, mert voltak, akik szerint az elnökség intézménye úgyis gyenge lesz. Volt igazságuk, mert az első elnök, George Washington két mandátuma idején még gyakorlatilag nem létezett érdemi szövetségi kormány. Az előző korszak, a forradalom, de még korábban a gyarmati évtizedek tapasztalatai alapján is a törvényhozásé volt a döntő szerep. A másik tábor viszont úgy látta, hogy az elnök mégiscsak kibújhat az ellenőrzés alól, az icipici kis kormány is megnőhet, a végrehajtó hatalom pedig egy ponton túl erősödve a demokráciát fenyegetheti. Kifejezetten aggasztotta őket a demagógok hatalomra kerülésének veszélye. Az alapító atyák szinte mind foglalkoztak jogtörténettel és emlékeztek rá, hogy Massachusetts törvényhozása a gyarmati időben impeachmenttel sújtott egy Peter Oliver nevű bírót, aki elkövette azt a hibát, hogy az angol királytól fogadott el fizetést. Úgyhogy az intézmény Amerikában már a függetlenség előtt közismert volt. Mind a tizenkét államban, amely 1776 és 1787 között elfogadta a saját alkotmányát, létezett valamilyen formája. Végül azért is szükség volt rá, mert olyan felépítést hoztak létre, amelyben nem volt semmilyen más mód egy rossz elnök eltávolítására a mandátumának lejárta előtt.
Trump védelmének egyik érve értelmében jobb lenne egyszer s mindenkorra megszabadulni az impeachment intézményétől.
Szerintem ez tévedés. Ken Starr szájából, pedig olyannyira ironikus, hogy az embernek eláll a lélegzete. Ő volt az, aki Clinton afférja miatt és az impeachment iránt érzett lelkesedésétől vezérelve éveken át lázban tartotta az országot. Legalább annyit hozzátehetett volna, hogy húsz év alatt megváltozott a véleménye! Hiszen egykor valóságos Javert felügyelőként viselkedett. Az ő védőbeszéde leginkább sajnálatot kelt, nem is indulatot. Az az érv, hogy eztán majd jobbra-balra minden elnök ellen impeachmentet indítanak, a 67-es számon bukik el. A száztagú szenátusban ennyi szavazat kell az elnök menesztéséhez. Nehéz elképzelni olyan kongresszusi összetételt, hogy ez – az alsóházzal együtt – egy párt kezében legyen, miközben az elnök a másik pártból van. Egy kicsit más lenne, ha azzal jönnének, hogy a kisebbség eztán rendszeresen zaklathatja impeachmenttel az elnököket, de a Republikánus Párttól ez megdöbbentő képmutatásnak hatna. Elvégre ők voltak azok, akik a líbiai Bengáziban történtekre hivatkozva legalább egy éven át teljesen indokolatlanul követelték az akkori külügyminiszter, Hillary Clinton távozását.
Szükség van-e az impeachmenthez konkrét bűncselekményre vagy az is elég, ha az elnök túl sokat golfozik, netán egész nap részeg?
Az utóbbiak aligha, de az alkotmányban említett „főbenjáró bűnök és vétségek” nem feltételezik bűncselekmény elkövetését. Ez történelmi és szövegértelmezési nonszensz lenne. Az egyik példával éppen a Trump védelmét erősítő Alan Dershowitz állt elő: mi lenne, ha az elnök vissza akarná adni az oroszoknak Alaszkát? Ez a hétköznapi értelemben nem bűncselekmény, ezért szerinte nem is lehetne impeachmenttel büntetni. Ugyan már! Az elnök le akarna mondani az 50 állam egyikéről és az nem érdemelne impeachmentet?! Vagy ha az elnök elvonulna és fél évre kikapcsolná a telefonját? Az sem lenne bűncselekmény, természetesen mégis menesztenék érte. Még ezer ilyen példát lehetne említeni.
A külföldi segítség igénylése a 2020-as elnökválasztás előtt bűncselekmény, impeachmentre okot adó kihágás vagy egyszerű politikai eszköz?
A legősibb, az impeachmentre okot adó vétség a hatalommal való visszaélés. Ilyen volt a legelső eset is, amiről tudunk, még 1376-ban, amikor Latimer báró visszaélt a királytól kapott jogaival. Felmerül a kérdés, honnan tudjuk, hogy a hatalommal felruházott személy visszaél a jogaival. Onnan, hogy azokat nem az ország, hanem a saját érdekében használja. Persze az elnökök gyakran cselekszenek a saját érdekükben, hiszen ez demokratikus tisztség, gondolniuk kell az újraválasztásukra. Lehetnek szürke zónák, de a legtöbbször jól megállapítható, hogy az adott ügyben az ország vagy a saját érdekében járt-e el az elnök. Azt hiszem, a mostani eljárás során teljesen egyértelmű, hogy nem az országéban. Vagyis jogosan merül fel az impeachment.
Tételezzük föl, hogy a szenátus a pártvonalak mentén, 53:47-re leszavazza a hivatalból való elmozdítást. Ez teljes mértékben igazolja Donald Trump ártatlanságát, vagy ahogyan Nancy Pelosi házelnök fogalmazott, bármi történik, most már örökre rajta marad az impeachment bélyege?
Ez részben puszta szóhasználat kérdése. Az impeachment szűken véve azt jelenti, hogy a képviselőház megszavazta a vádemelést. Ez végleges. Bill Clintont vagy előtte Andrew Johnsont is impeachmenttel sújtották, amit a szenátusi kétharmad hiánya sem mosott le róluk. Jogi értelemben persze egy ilyen szenátusi szavazással az elnök végül is megúszná a dolgot, hiszen retorzióként csak a menesztés, illetve egy második szavazással a későbbi szövetségi hivataloktól való eltiltás jöhet szóba. Ha a szenátus még kedd este előtt a felmentésre szavaz, akkor Trump diadalmasan fog bevonulni a Capitolium épületébe, hogy elmondja az unió helyzetéről szóló beszédét. Azt fogja állítani, hogy az eljárás mindenben őt igazolta. A republikánusok pont ezért is siettetik a lezárást, hogy a beszédre már az új, tiszta helyzetben kerüljön sor.
Milyen következményekkel járhat mindez az amerikai demokráciára nézve?
Mint oly sok más, ez is attól függ, hogy a politikai osztály mit olvas ki a helyzetből. Ha Donald Trump ősszel elveszíti a választást és a republikánusok érzékeny vereségeket szenvednek a törvényhozási mandátumokban, az igazolná a demokrata párti álláspontot és taktikát. Azt azonban nehéz lenne megjósolni, hogy ez a jövőben az impeachment gyakoribb alkalmazásával járna-e. Nixon esetében az volt a vélemény, hogy az alkotmány működött. Valamilyen mértékben a Clinton elleni eljárás után is. Most azonban nem tudom, hogy mi lesz a reakció. A Republikánus Párt, néhány politikusától eltekintve, egyszerűen nem is kíváncsi a bizonyítékokra, arra, hogy mi az igazság. Ha egy kétpárti demokráciában az egyik párt úgy dönt, hogy minden mindegy, csak mi legyünk hatalmon, akkor Amerika már egy egészen más hely lesz. Van egy csomó ország, amelyet bírálni szoktunk, s amelyeknél mi, néha joggal, néha nem, különbeknek véljük magunkat. Az amerikai köztársaság történetében, változó sikerrel, de többnyire az igazságot kerestük. Ez olyan érték, amelyet, legalábbis szóban, mindenki vall és amelyet sokszor nagyon kritikus pillanatokban is fenntartottunk. Erre jó példa, hogy Nixont a saját pártja is el akarta távolítani a hatalomból. Attól tartok a legjobban, hogy ez esetleg már nem így van. Az egyik párt és vele a lakosság 35-40 százaléka már nem törődik azzal, mi az igazság. Többé nem áltathatjuk magunkat azzal, hogy ez velünk nem fordulhat elő. A dolgokat csak a választásokon lehet a helyükre tenni.
Akkor a republikánusoknak igazuk van, amikor azt mondják, hogy Trumpról csak a nép dönthet?
Csakis a saját morális gyávaságuk miatt. Azért, mert eltávolodtak a felvilágosodás korában kialakult konszenzustól, amelyen Amerika nyugszik. Úgyhogy igen, a választás az egyetlen megoldás, de csak azért, mert ők nem vállalják a saját felelősségüket. Igazuk van, de nem azért, amiért gondolják.
