Előfizetés

„Mintha tüzet vettem volna magamra a műanyaggal”

Belicza Bea
Publikálás dátuma
2020.02.02. 14:14

Fotó: Elek Krisztina
Kis híján a családját is elvesztette a szenegáli férfi, azt mondták rá, biztos megátkozták, azért bolondult meg. Pedig ő csak rendíthetetlenül küzdött a mindenki életét fenyegető műanyag ellen. Amióta nemzeti érdemrendet kapott, könnyebb tanítania. Azt hiszi, Európában mindenki válogatja a szemetet. Európa meg azt hiszi, Afrikában senkit nem érdekel a szemét.
Imádom Szenegál színes halászhajóit, a pirogikat, a rendezetlen, lestrapált környezetben is ünneplőben vonuló nőket, akik magabiztosan visznek a fejükön terhet, a kétkerekű lovaskocsikat, a pelikánt, mint házikedvencet és birkákat az utcán heverni. De vérzik a szívem az illegális szemétlerakók látványától. A jelenlegi és a régi főváros, Dakar és a Saint Louis között az illegális szemétlerakók látványa teremt folytonosságot. Akadt azonban egy ember, aki felvette a harcot. Még ha őrültnek is tartották érte, Modou Fall magára öltötte – jelképnek szánt és azzá is vált – műanyag kabátját és nekiállt utcát söpörni. A magas, vékony, erős férfi, aki kisfiával jön értünk a dakari főútra, hogy elvezessen a homokos utcákon keresztül az otthonába, cseppet sem tűnik bolondnak. Az útszéli facsemetéket nézegeti, nem bántották-e az állatok az ő ötlete nyomán pár hete ültetett növényeket. Nem, egyáltalán nem vesztette el az eszét, még ha a most ráköszönő szomszédok közül is a legtöbbnek csak lassan világosodott meg, hogy mindannyiuk érdekében, a tisztább, egészségesebb Szenegálért dolgozik. Egy vaskapu mögött ülünk le a szomszédjával közös udvarukon. Mindenhol virágok. Csöndesnek nem mondható, mert a környékről behallatszanak a birkák és a járókelők hangjai, illetve időnként a muszlim imádságra figyelmeztető ének is félbeszakít minket a beszélgetésben. A 2000-es évek elején, a kétéves, nem kötelező katonaságból indult minden, kezd bele Modou. Azt mondja, ott embert neveltek belőlük, fejükbe verték a felelősségvállalás fontosságát és sok más értéket is megtanítottak nekik. Például azt, hogy ha rosszat lát, akkor oda kell menni és megpróbálni változtatni azon. „A hadsereg után arról próbáltam meggyőzni az embereket, hogy ne csak kérjenek az államtól, hanem adjanak is, tegyenek ők is azért, hogy jó helyen éljenek.” Ő is e szerint cselekedett. Föltűnt neki, hogy miután a mozgóárusok portékájukat kínálva odarohannak a buszokhoz, autókhoz, az eladott áru csomagolását egyszerűen eldobják. Ahogy ez Afrikában mindenütt jellemző. „A szemét sokszor a csatornában köt ki. De ki gondol erre? Pedig ezen könnyen lehet változtatni. Amikor én is az utcán árultam, mindig zsebre tettem a felesleges műanyagot. Próbáltam példát mutatni a többi árusnak” – emlékszik az apró kezdeti lépésekre. Később az utcák forgatagát a tengerpart homokjára cserélte fel, majd szövetboltot nyitott. „Rögtön vettem és kitettem egy szemeteskukát az ajtó elé. Elmagyaráztam a többi boltosnak, hogy ha sok vevőt akarnak, akkor tisztán kell tartani a környéket – ennek érdekében használatos a szemetes. Aztán seprűket vettem és meggyőztem a többieket, hogy záráskor ők is söpörjenek föl” – meséli. 

Őrült – műanyagban

Nemsokra rá komolyabb akciót indított. Otthagyta a boltot, a megtakarításaiból újabb seprűket és talicskákat vett – és nekiállt utakat, iskolákat takarítani. Hamar rájött, hogy hiába minden erőfeszítése, másnap ugyanannyi volt a szemét, leginkább a műanyag. Ezért felvonulásokat szervezett az emberek meg­győzésére a változás fontosságáról. Ekkortól kezdték suttogni róla, hogy elment az esze. A mérsékeltebbek szerint megátkozták, azért hagyta ott a kereskedői munkáját és ment utcát takarítani. Az biztos, gondolták, önmagától senki nem döntene így, mikor felesége és gyereke van. „A katonák és a mesterlövészek álcája adta az ötletet a műanyag kabátra” – idézi föl, hogy lett belőle Plastic Man, azaz Műanyag Ember. Több száz zacskóból készítette el a jelmezét és a fejére is zacskós-poharas kalapot biggyesztett. Ebben a szerelésben kezdte el tanításait hirdetni az embereknek arról, hogy a műanyag lehet a vesztünk, belehalnak, ha nem változtatnak a szokásaikon. A felesége általában sírva fakadt, amikor úton-útfélen a férje elmeállapotáról érdeklődtek nála. Miután aztán 2014-ben, a környezetvédelmi világnapon, egy egyetemen tartott előadást, amit a televízió is sugárzott, így egész Szenegál láthatta és hallhatta a mondandóját, az asszony és a lánya teljesen kikészültek. A mára 16 évessé serdült lány szégyellősen vall arról, hogy hiába hívja az iskolaigazgató is előadást tartani az apját, neki még most is nehéz elfogadnia ezt a fajta népszerűséget. Modou szenvedélyes elhivatottsága a családja elvesztésének kockázatát növelte, ez pedig őt is nagyon megviselte. „Amikor felvettem a kabátot, mintha tűzbe öltöztem volna. Féltettem, sajnáltam őket, de tudtam, hogy amit teszek, az fontos – nekik és mindenkinek” – emlékszik vissza megpróbáltatásaikra a férfi. A felesége ekkor büszkén mutatja a 2016-ban a férjének ítélt kitüntetést, a nemzeti érdemrendet. „Borzasztó volt, még a rokonaink is elbizonytalanítottak vele kapcsolatban. Amikor pedig már-már megértettem, mit miért tesz, akkor sem lett könnyebb, mert annyian bántottak minket. De már látom az eredményt” – sóhajt nagyot a díjat szorongatva, ami gyakorlatilag megmentette a családot. „Ha házat kaptam volna kitüntetésül, az az övé lenne. A feleségem érdeme, hogy kitartott mellettem és nem kellett feladnom a küldetésem azért, hogy ne hagyjon el” – teszi hozzá Modou.  

Ember és állat is áldozat

Modou szerint nagy a baj. Mindenütt illegális szemétlerakók vannak. „Nincs elég kuka, nincs elég kukás. Éjjelente sok olyat láthatsz, hogy emberek kiviszik a szemetet a focipályára. Az utcaseprőknek a legtöbb helyen nincs kesztyűjük, maszkjuk és nagyon rosszul fizetik őket. Ez a megbecsülés teljes hiánya” – mondja a férfi, aki azt hiszi, Európában sokkal rózsásabb a helyzet. Úgy sejti, minden háztartásban van legalább három kuka, az üvegnek, a műanyagnak és a papírnak. Ettől sajnos messze vagyunk, de Afrikában több más probléma is van. „Nagyon sok milliárdot költött az állam szemétkezelésre. Odaadja a szervezeteknek, azok meg ellopják. Szerintem az is baj, hogy minden műanyaggyártó idejöhet. Kifizetik a környezetterhelési díjat, de a következményekkel nem foglalkozik a vezetőség. Majd amikor nem lesz víz a talajvíz szennyezése miatt, azért az államnak kell felelősséget vállalni.” Plastic Manként sokszor megy a tengerpartra a strandolókat is figyelmeztetni: ha már oly sok enni-innivalót kicipelnek a partra, a szemetüket se legyenek rest hazavinni. Mert ha szanaszét szórják, az előbb-utóbb visszajut hozzájuk: „A tenger elviszi, amit kint hagynak. A halak megeszik, holnap meg ők eszik meg azt a halat.” Azt mondja, Szenegálban sok állat eszik a szemétből, főleg kecskék, birkák, szarvasmarhák, kutyák, macskák és persze sok-sok madár. Van, hogy az ételszagú műanyagot is megeszik. Egy rendezvényen, amikor azt kérte a résztvevőktől, nézzék meg, mennyi műanyag van a beleikben, le is vágták az állatokat. Még a szarvasmarhákban is sokat találtak, pedig náluk egy kis műanyag is emésztési problémát és fogyást okoz. A parton rengeteg kecskét látni, akik a kartonokat eszik, a szegények ezzel etetik az állatokat a cellulóztartalma miatt. Ezt megerősíti a kísérőm is, az ő üzletéből is viszik az állatoknak a papírdobozokat. Modou szerint sokan rákbetegek a szeméttől. Dakar külvárosában, az egyik legnagyobb szemétlerakat környékén rengeteg a légzőszervi probléma a hulladék égetése miatt. Pedig Szenegálban már 2015-ben betiltották a műanyag zacskókat, de csak a legvékonyabbakat. „A Tiszta Szenegálért egyesületünk tiltakozott ez ellen. Szerintünk a műanyag, az műanyag. Betiltották a 30 mikronosat, akkor 32-eset fognak gyártani. Ma üres kézzel mész bevásárolni és 15 zacskóval mész haza. Pedig van papír, vászon, kosár. A nagymamám még tökhéjjal ment a piacra. Be kell tiltani az egyszer használatos műanyag táskákat. Sőt a palackokat, poharakat is. A gyártást és a behozatalt is” – érvel Modou. A javaslatukról hamarosan tárgyalni fog a kormány.  

Cseréld a táskád, a poharad!

Addig is igyekszik az embereket felvilágosítani, tanítani, az udvarán egy kis gyűjteménye is van a legszennyezőbb dolgokból. Szerinte az Afrikában elterjedt zacskós víz a legborzasztóbb, az utcán bárhol megtalálni a kiürített, majd összegyűrve eldobott zacskókat. Bár van egy pár szelektív gyűjtő, de csak a műanyag 2 és fél százalékát hasznosítják újra – bizonyos iskolákból begyűjtik és cserébe faültetésre adnak pénzt az intézménynek. Modou egyesületének immár 200 tagja oktat az ország különböző pontjain, és különféle rendezvényekre is eljárnak ügyük érdekében. Egy éve már a kormány is támogatja a tanító, érzékenyítő programjukat. De Plastic Man az utcákat sem hagyta magára. Elkísértük egy nagy vásárba, ahol sorra állította meg az embereket és cserélte műanyag szatyrukat papírzacskóra, figyelmeztette őket, hogy a műanyag pohárban árult forró kávé mérgező lehet, a zacskós víz pedig rengeteg szemetet termel. Mindenkinek elmondta, miért nagy ellenségünk a műanyag, miért kell az egyszer használatost elfelejtenünk. Van, ahol már sikerült változást elérnie. „A belvárosban sok kávézó, bolt kezd papírtáskát, papírpoharat használni. Vannak helyek, ahol visszautasítják a vevők a műanyagot, bár ez leginkább a betelepültekre jellemző” – mondja Modou, akit egy Szenegálban élő francia férfi is leszólít, hogy közös fotót készíthessen vele. Mint kiderül, nem a feltűnő ruházat miatt akar fényképezkedni, bár soha nem találkoztak még, de tud a Plastic Manről és imádja, amit csinál. Ugyan nem tőle tanulta, de az ő táskája tele van használt zacskókkal a bevásárláshoz, van saját régi palackja, amit folyton újratölt és noha nem beszéli a wolof törzsi nyelvet, de már megtanulta, hogy „Bugumambusz”, ami annyit tesz: „Nem kérek zacskót!” Modou mehetett volna Európába is pénzt gyűjteni, mint ahogy oly sok fiatal teszi. Kapott is pénzt valakitől az utazásra, mégsem csomagolt, úgy érezte, nem éri meg. Meg akarja mutatni, hogy itt is hozzá tud járulni az ország fejlődéséhez. Tudja, hogy ez csak apránként megy. Neki az a siker, hogy emberek akik azt mondták, meg kell ölni őt, mert őrült, belátták, hogy amit mond, az igazi veszély.

A kiéheztetés kultúrája - interjú Klaniczay Gáborral, a CEU professzorával

Balassa Tamás
Publikálás dátuma
2020.02.02. 11:58

A kormánynak el kellene gondolkodnia, hogy ha Magyarország érdekeit kívánja képviselni, akkor miként tud elszámolni az MTA erőszakos átszervezésével, a kultúra autonómiáját szisztematikusan felszámoló törekvésekkel. Ezt mondta lapunknak adott interjújában Klaniczay Gábor történész, a CEU professzora, a Háttal Európának című tanulmánykötet egyik szerzője.
Tulajdonképpen döbbenetes, hogy semmi új nincs a Háttal Európának című tanulmánykötetben. A döbbenetes talán csak a kormány szisztematikus előrehaladása a kultúra rombolásában. Nem újat akartunk mondani, hanem rendszerszerűen be akartuk mutatni, hogy mi történt a kultúrával Magyarországon az elmúlt tíz évben. A tanulmányokat olyan szakértők írták, akik közelről látják a területüket érintő intézkedéseket, az átgondolatlan és sokszor túlzó központosítást, a tiltakozó szakmai testületek véleményének a semmibe vételét. Azokat a döntéseket, amelyeknek a céljait és az eredményeit is kifejezetten problematikusnak tartjuk. A változásokat együttesen akartuk láttatni, hogy a teljes képből lehessen következtetéseket levonni. A kritikájukért azonnal megkapták: „gyűlölik a hazájukat”. A CEU professzoraként biztosan edzett már, de mégis, hogy érinti ez a kijelentés? Rosszul. Kikérem magamnak, hogy a kormány képviselői szerint gyűlöljük a hazánkat, mert a magyar kultúra egésze számára kedvezőtlen változásokat elemezzük és napvilágra hozzuk. Mi nagyon is szeretjük a hazánkat, és aggódunk amiatt, hogy ez a folyamat milyen károkat okoz. A kormánynak el kellene gondolkodnia azon, hogy ha valóban Magyarország érdekeit kívánja képviselni, akkor miként tud elszámolni például az ország egyik legnagyobb presztízsű és hagyományú tudományos intézménye, a Magyar Tudományos Akadémia erőszakos átszervezésével. Azzal, hogy úgy terelték másik irányítás alá az intézményeket, hogy semmibe vették a tekintélyes MTA-közgyűlés 80 százalékának szavazáson kifejezésre juttatott véleményét. Nevetséges, hogy egyik oldalról azt állítják, csupa hazugság, amit az adott területek szakértői feltártak, másfelől olyan hazugsággal állnak a világ elé, hogy a bevándorlás ügye miatt támadjuk a magyar államot. A bevándorlás kérdéséről egy futó említés esett csak a sajtótájékoztatón, olyan kontextusban, hogy ezt a kérdést is nyilván arra használják majd föl, hogy félelmet keltsenek az emberekben, a központi intézkedések jogosságát pedig vitathatatlannak állítsák be. Ha jól sejtem, a tanulmánykötetben egy szó sem esik bevándorlásról. Egy szó sem. Mégis ezt állította középpontba Hidvéghi Balázs, a Fidesz EP-képviselője is. A Mindentudás Egyetemén tartott korábbi előadásában a középkorról, és ott a boszorkányüldözés, a bűnbakképzés mibenlétéről beszélt. Akár ismerős is lehet a módszer. Hasonló jelenségről van szó. Első alkalommal akkor utaltam erre, amikor a kormányzat a filozófusok elleni 2011-es kampányban először juttatta kifejezésre a kritikus értelmiséggel szembeni bizalmatlanságát. Annak az ügynek sok jellem­zője hasonlított a boszorkányüldözéseknél is tetten érhető motívumokra. Amikor bűnbakot akarnak találni, akkor hasonló kampánnyal próbálják a kiszemelt áldo­zatot gyűlöletessé tenni a társadalom előtt. A bevándorlásellenes kampány is sok ilyen elemet mutatott föl. Ez egy olyan ideoló­giai mechanizmus, amely mindig valamilyen ellenséget állít az emberek elé, amit azután mindenért okolni lehet. De ennek a je­lentésnek nem ez a probléma volt a ­fókuszában. Arra törekedtünk, hogy ­objektíven bemutassuk, a tudományos ­kutatás vagy a művészeti élet autonó­miájának a felszámolása a NER szisztematikus törekvése. A minőséget, a teljesítményt, a szakmai testületek vé­leményét rendre figyelmen kívül hagyják, az átrendezés ellen tiltakozó intézmé­nyeket alulfinanszírozzák, és a kormányzat által kedvelt intézményeknek juttatják a forrásokat. Bizonytalanságban és füg­gésben tartják, kiéheztetik a kulturális szféra jelentős részét, aminek szörnyű hatásai vannak. Felelőtlen és romboló politika ez, amely ugyanakkor a kormány kedvelt passziójára, a sporttámogatásra soha és sehol nem látott bőségességgel juttat forrásokat. Meddig tarthatnak ki a kultúra harcosai – nem mintha harcolni akarnának – ebben a folyamatban? Jós nem vagyok. Annyi biztos, hogy a kultúra területén továbbra is létrejönnek értékek, még nincs olyan helyzet, hogy bármit betiltanának. De van egy szisztematikus beavatkozási szándék a politika részéről, amit a kultúra mindig megsínylett a múltban, és most is sok kárt szenved el. Vannak erre módszerek a finanszírozástól kezdve az intézményen belüli részrehajló pénzosztáson át a szakmai szervezetek ellehetetlenítéséig, lásd az ’56-os Intézet felszámolásának botrányos esetét. Azokat a kutatóintézeteket pedig óriási pénzekkel látják el, amelyek a tudományosság látszatával tudják felruházni a kormány által kinyilatkoztatott állításokat. Ez meghamisítja a kultúra és a tudomány működését, és így mindenki kárt szenved. Erre rá kell mutatnunk. Fontos, hogy a rombolás megszűnjön, és hogy akik ezt csinálják, szembesüljenek a jogos kritikákkal. Ha egymás mellé tesszük a sok káros folyamatot az oktatástól a médián át a tudományos intézetekig és a színházakig, akkor egy nagyon ijesztő rendszerszerűség bontakozik ki, ami akkor is elutasítandó volna, ha csak arról lenne szó, hogy bizonyos embereket támogat a hatalom, másokat nem. A jövőnkről van szó. Említette a kutatóintézeteket: a migrációkutató és az alapjogokért központ mellett számosan léteznek, amelyek párhuzamos valósággal kényeztetik a kormányt. Mi a helyes értelmiségi magatartás mindeközben? A történések részletes elemzése és dokumentálása, amivel rá kell mutatni, hogy mi elhibázott a döntésekben, és ezt publikálni, széles körben terjeszteni. Ezzel együtt olyan közösségeket kell létrehozni, amelyek a politikával szemben képviselik az érintettek érdekeit. Jó példa erre az Akadémiai Dolgozók Fóruma, amit az MTA-átszervezés elleni tiltakozás közben hoztak létre, olyan közösséget teremtve, amely tudatosította és erősítette őket. Azt, hogy semmilyen tekintetben nem vette őket figyelembe a kormányzat, szomorú tény, de ebből is lehet tanulni majd. Tizennyolc évesen Párizsban élhette meg az 1968-as kulturális forradalmat. A kormányfő – mint szinte mindent a múltjából – ezt az európai kultúra számára ikonikus eseményt is megtagadta, liberális mételyként írva le az akkori változásokat. Mit gondol erről? Hát, nagyon mást. A ’68-ellenesség olyan álláspont, amit az európai jobboldal a 2000-es években kezdett hangoztatni, Orbán Sarkozytől vette át. 1968 az oktatás demokratizálódására, az alulról jövő kezdeményezésekre, a kisebbségek jogai­nak és a különbözőségeknek a tiszteletben tartására, az európai civilizáció és a harmadik világ viszonyának az újragondolására vezetett. Történelmi változás volt, ami felvetette a genderkérdést is, vagyis a női egyenjogúság tiszteletben tartásának a témáját a hétköznapi életben és a családban. (Demokráciákban példátlan – és erről is szól a jelentésünk –, hogy egy minisztérium betiltsa egy világszerte elfogadott tudományterület oktatását pusztán ideológiai okokból, mert konzervatív szemléletüket irritálja ennek tanulmányozása.) Az 1968-as generáció a XX. század utolsó évtizedei­ben rengeteg olyan változást vezetett be, ami jobbá tette az életet. Más kérdés, és ez minden utópikus, anarchista törekvésben felvetődik, hogy a lázadásnak elnyomás idején lehet szerepe, de ezen az alapon nem lehet újraszervezni a világot. Figyelemmel kell lenni saját egzisztenciális vagy intézményi szempontokra, ha egy kormányt bíráló tanulmánykötetben szerepet vállal egy szakértő? Ismereteim szerint ez mindenkinek a saját mérlegelése volt. Ha valamilyen kritikus megmozdulásban részt vesz az ember, akkor számol azzal, hogy a kormány felől kedvezőtlen válaszlépés érkezhet. De beszélnünk kell a felelősségről is: szólnunk kell, mert ha nem tesszük, akkor a károkat okozó emberek és folyamatok azt csinálnak velünk, amit akarnak. Magyarországon a jogállamiság vagy a kultúra azért került ilyen helyzetbe, mert az emberek hagyták. Rengeteg kárt okoz a „ne szólj szám, nem fáj fejem” magatartása. Inkább egy másik szólást emlegetnék: „Vétkesek közt cinkos, aki néma.” A CEU sokat tudna erről mesélni, pedig sokan kiálltak érte. Ez a mostani életem legszomorúbb része. Harminc év alatt fölépítettünk egy világhírű nemzetközi egyetemet, amire büszke lehetett Magyarország, és amit ez a kormány szisztematikusan, felelőtlenül kiszorított az ország szívéből. Ez felháborító és gyalázatos. Vitatkozhatnánk róla, hogy valójában ki árt ennek az országnak.

Mesék a valóságról

Csejtei Orsolya
Publikálás dátuma
2020.02.02. 11:47

Fotó: MADOKE
Ricsi és a jogsi nélküli illegális rodeók; Maris, a modern kori rabszolga; Misi, a megtért bűnöző, aki a profi boksz világába edzi a nehéz sorsú Zolit; Kafiya, a gyönyörű szomáliai lány, aki hazájából elmenekülve Magyarországon kezd új életet. Csupa hús-vér hősről és valódi emberi történetről mesélnek az utóbbi évek nemzetközileg is sikeres, többszörösen díjnyertes dokumentumfilmjei, melyeket most a nemrégiben megalakult Magyar Dokumentumfilmesek Egyesülete (MADOKE) szeretne egy platformra gyűjteni.
A magyar dokumentumfilm nagy múltra visszatekintő filmtörténeti hagyományokkal rendelkezik. A rendszerváltás előtt, a hetvenes-nyolcvanas években előfordult, hogy egy-egy Gazdag Gyula- vagy Schiffer Pál-opust – például a Kádár-kori ingázókról készített Fekete vonatot – több mint egymillióan néztek meg. Egyrészt más volt a szakma renoméja, másrészt az egyetlen tévécsatorna, no meg a heti egy, maximum két mozibemutató már önmagában garantálta a nézettséget. A MADOKE manifesztumban megfogalmazott állásfoglalása szerint a műfaj egy a rendszerváltás körüli, illetve utáni riportműsorrá „laposodást” követően újra erőre kapott, és az utóbbi években sikerült bekapcsolódnia a nemzetközi véráramba is. Számtalan alkotó jelent meg friss és új hangvételű filmekkel, melyek az elmúlt pár évben több mint 60 országban, közel 500 filmfesztiválon vettek részt és több mint 100 díjat hoztak el. Tuza-Ritter Bernadett Egy nő fogságban című dokuja 2017-ben, első magyar filmként, bejutott a rangos Sundance Filmfesztivál dokumentumfilmes versenyprogramjába és Európai Filmdíjra jelölték; a Szabó Réka rendezte, A létezés eufó­riája 2018-ban a Kritikusok Hete fődíját hozta el a Locarnói Filmfesztiválról; Hörcher Gábor Driftere 2014-ben a dokumentumfilmek Cannes-jának számító IDFA-n (Amszterdami Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál) nyerte meg az elsőfilmes szekció versenyprogramját; a Bogdán Árpád rendezésében készült Gettó Balboa pedig tavaly elhozta a Magyar Filmszemle legjobb operatőrének, valamint a legjobb filmnek járó díját is. A nemzetközi sikerek ellenére az átlagnézőhöz mégis csak egy töredéke jut el ezeknek a remek filmeknek – a hírük sokszor célba ér, de magát az alkotást nem nagyon tudja hol megnézni az érdeklődő. A hazai szakmát összefogó szervezet amellett, hogy afféle érdekképviseleti fórumot kíván életre hívni, melyen a filmkészítés minden egyes szereplője hallathatja a hangját, magát a dokumentumfilmet szeretné népszerűsíteni a közönség körében.  

Már tart az aranykor

„A többi között ezen is szeretnénk változtatni – mondja Józsa László producer (Ultra, Gettó Balboa), a MADOKE lelkes és szakmailag mélyen elkötelezett elnöke –, ezért első akciónkként február 3. és 9. között hat filmet ingyenesen megtekinthetővé teszünk az egyesület oldalán (a részleteket lásd keretes írásunkban – a szerk.). A dokumentumfilmezés az aranykorát éli, melynek egyik oka, hogy egyre több olyan platform létezik, ahol nyilvánosságot tud kapni a műfaj. Az HBO GO felületén vagy a Netflixen mind az egész estés dokumentumfilmek, mind pedig a dokusorozatok kiemelt nézettséggel mennek, szóval szó sincs arról, hogy a dokumentumfilmek ne érdekelnék az embereket, inkább azt emelném ki, hogy még nekünk, a szakmának is dolgunk, hogy a saját nézettségünket megteremtsük.” Józsa László szerint a fesztiválok nézőszámai magukért beszélnek: évről évre 10-20 százalékkal többen kíváncsiak az ezeken vetített filmekre. A most is épp zajló Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon (BIDF) például tavaly több mint 10 ezer fizető néző volt, idén pedig az észak-macedón, Mézkirálynő című nyitófilm vetítéseire már az első nap nem lehetett jegyet kapni (a filmet két kategóriában is Oscar-díjra jelölték: a legjobb idegen nyelvű film, illetve a legjobb doku címéért is versenyez). „2017-ben, a Szarajevó Filmfesztiválon jött az ötlet – folytatja Józsa László –, hogy ha már ennyire jók a mutatók, érdemes volna nagyobb hírverést csinálni magunknak, illetve hogy összefogással talán többet tudnánk elérni, nagyobbat lehetne haladni: a 12 versenyfilmből 3 magyar volt, amivel mi voltunk a legerősebb ország, és ennek a sikernek szerettünk volna hangot adni. Pedig a fesztiválon rábólintottak, hogy csináljunk egy hivatalos magyar dokumentumfilmes programot, melynek hozadékaként a magyar producerek szervezhették a nyitóvetítés utáni úgynevezett »industry drink«-et.”  

Azt kell hazudni, hogy drágább

A dokumentumfilmesek többsége szenvedélyének tekinti a dokumentumfilm-készítést, ám a megvalósult filmek minősége és nemzetközi sikere nagyon sokban függ a gyártási körülményektől és a forgalmazási lehetőségektől. Mivel a legtöbb ilyen film elkészítését lehetővé tevő Magyar Média Mecenatúra programban a forgalmazásra nincs pályázati keret, ezen a ponton komoly forrás­hiánnyal küzdenek az alkotók. „Ezért is érezzük szükségét a szakmai párbeszédnek – világít rá a producer –, hogy a magyar dokumentumfilm további sikereket érhessen el és több nézőhöz juthasson el itthon és külföldön egyaránt. Csak hogy lássuk a nagyságrendeket: Amerikában például egy filmre a gyártási költséggel közel megegyező büdzséjű forgalmazási pénz jut – itthon ezt külső támogatásokból kell megszerezni. Eddig legalábbis így volt, de mivel épp most van átalakítás alatt a támogatási rendszer, ez akár még változhat is. A saját filmünkről tudok konkrétumokat mondani: mivel a Gettó Balboa egy sporttémájú alkotás, a Decathlonnal kötöttünk partnerséget, tőlük kaptunk pénzt a forgalmazásra, illetve közösségi finanszírozású kampányt szerveztünk, hogy a mozik nézőin túl el tudjunk jutni a célközönségünkhöz is, jelen esetben azokhoz a nehéz sorsú emberekhez, akik még csak nem is hallottak arról, hogy a mélyszegénységből van kitörési lehetőség.” A legtöbb egész estés magyar dokumentumfilm televíziós felhasználású összegekből készül – a BIDF-en vetített filmek büdzséje átlagosan 30 és 100 millió forint körül mozog, ehhez képest a magyar finanszírozás teteje 10 millió forint. „Ha én külföldön pitchelek egy filmet, és mondjuk 30 ezer ­euróm van rá, akkor megkérdezik, hogy ez az előkészítési pénzem-e. Nem írhatom be, hogy összesen ­en­nyim van, mert nem vesznek komolyan, és nem tudom utána eladni a filmet. Azt kell hazudnom, hogy sokkal drágább.”  

Kitörni a sztereotípiákból

Ahhoz, hogy egy film körül társadalmi dialógus alakulhasson ki, sokszor és sok helyen vetíteni kell. Nemcsak itthon, külföldön is. „Biztos vagyok benne – folytatja a MADOKE elnöke –, hogy ha külföldön megnézik az emberek Zurbó Dorottya Könnyű leckék című filmjét, mely egy gyönyörű szomáliai lány történetén keresztül fejtegeti (Kafiya, miután idejött, megtanulta a nyelvünket és még meg is keresztelkedett) – mellőzve minden aktuálpolitikát – az integráció kérdését, az árnyalja a rólunk kialakult migránsgyűlölő képet. Mint ahogy a Gettó Balboa is, ami egy nyolcadik kerületi gengszter meg egy rossz sorsú, cigány származású bokszoló története, akinek sikerült a teljes kilátástalanságból a világbajnoki címmeccsig eljutnia. Az edzője meg bűnözőből lett tisztességes ember. Ezeken a filmeken keresztül ki lehet törni olyan skatulyákból, ahová külföldön, rosszul vagy jól gondolva, belehelyeznek minket.” A nemzetközi fesztiválokon gyakran téma a sztereotípiák elleni küzdelem vagy a bevándorlással kapcsolatos ügyek. Népszerűek az emberi jogok és a környezetvédelem is – amikor pél­dául Tuza-Ritter Bernadett dokumentumfilmjét beválogatták a Sundance Filmfesztiválra, a szabadsággal és a női jogokkal foglalkozó filmek kaptak kiemelt hangsúlyt. Ezzel együtt Józsa László úgy gondolja, hogy a paletta bármilyen széles lehet, inkább az szempont, hogy aktuális, valós emberi történetekről szóljanak a filmek. „Ma a dokumentumfilm már nem riportfilm, nem beszélő fejekből áll. Jelenetekben gondolkozunk, hús-vér főszereplőkkel forgatunk, akiknek a sorsával úgy lehet menni, mint egy nagyon izgalmas hollywoodi film főhősével. Ha történés és izgalom van, ha fordulópontjai vannak a történetnek, az érdekli a nézőt.” Azt mondja, ha a teljes szakma összefogásával még ma elkezdik a szisztematikus és tudatos brand- és közönségépítést, mely a MADOKE egyik fő célja, akkor 10 év múlva talán már egy lépéssel a játékfilmesek előtt járhatnak majd. Most még van némi versenyhátrány, de a hierarchia már nem annyira egyértelmű. „Amikor az Ultrát készítettük, elhangzott ugyan a stábban az a félmondat, hogy a valódi filmesek ezt úgy csinálnák… de tudom, hogy azért mondta ezt az egyik operatőr, mert azt a technikai követelményt, ami a munkájához kellett volna, nem tudtuk kifizetni. Ha észlelhető is némi hierarchia játék- és dokumentumfilmesek között, akkor az a lehetőségkülönbségek miatt van. Nagy Zsolt nyilatkozta nemrég, hogy ő a színészi játékot a dokumentumfilmekből veszi. Hogy neki az az igazi mérce. Az az igazi iskola. Ez a valóság, ehhez kell színészként közel lenni” – zárja a producer.

A MADOKE elnökhelyettese Tuza-Ritter Bernadett rendező (Egy nő fogságban). A szervezet elnökségének tagjai Dér Asia rendező (Visszahúz a múlt – Ember Judit portréja), Oláh Kata rendező, producer (A Bármicvó fiúk, Mignon) és Zurbó Dorottya rendező (Könnyű leckék, A monostor gyermekei). Az egyesület máris közel 100 tagot számlál, köztük olyan elismert alkotókat és filmpedagógusokat, mint a Kossuth- és Balázs Béla-díjas rendező Almási Tamás (Sejtjeink, Puskás Hungary), a játékfilmeket és dokumentumfilmeket egyaránt jegyző Ferenczi Gábor (Overdose) és Pálos György (Let the Dragon Out), a rendező és fesztiváligazgató Sós Ágnes (Szerelempatak, BIDF), valamint az On the Spot című dokumentumfilm-sorozattal közismertté vált Cseke Eszter és S. Takács András.

A madoke.hu oldalon február 3. és 9. között ingyen megnézhetők a következődíjnyertes dokumentumfilmek: Révész Bálint: Nagyi projekt, Hörcher Gábor: Drifter, Bogdán Árpád: Gettó Balboa, Almási Tamás: Puskás Hungary, Zurbó Dorottya: Könnyű leckék, Oláh Kata: Mignon.