Hídépítés kisbusszal

„Régi vályogház, ócska, porlik. Ebbe nem szabad többet fektetni, el kell innen menni” – dohogja Józsi, s nyomatékul lyukat fúr ujjával a falba. A lincselésről elhíresült Olaszliszkán vagyunk, ide hozott ma adományt egy pesti alapítvány. Az Adománytaxi megálmodója szerint az adakozás számukra csak eszköz. Segít abban, hogy hidakat építsenek a nagyváros és a leszakadó falvak, a nélkülözők és a jólétben élők között.

Vasárnap reggel hétkor dugig tömött zsákokat pakolunk ki csatárláncban az Adománytaxi alagsori raktárából. A kapu előtt álló jókora mikrobusz rakterében egy termetes fiatalember tornyozza egymásra az érkező holmit, látszik, hogy nem először csinálja. Nyolcra színültig megtelik a kisbusz. Konvojba rendeződünk, az alapítvány vezetőjét rábeszéljük, hogy a mi kocsinkkal jöjjön – Olaszliszka 250 kilométer, addig lesz idő beszélgetni.

„2015-ben Izraelben önkénteskedtem. Akkor zajlott itthon a menekültválság, s engem meghatott, mennyien mozdultak meg, mennyien hoztak adományt” – idézi fel a kezdeteket a harminckét éves, szociológus végzettségű Horn Tamás. „Arra gondoltam, itthon is vannak rászorulók, így hirtelen ötlettől vezérelve föltettem a Facebookra, hogy házhoz megyünk a fölösleges holmikért. A ránk zúduló felajánlások engem is megleptek, azonnal dolgozni kezdtünk, de bejegyzett alapítvánnyá csak két és fél éve váltunk. Eleinte annyit tudtam a szegregátumokról, hogy léteznek, konkrét ismereteim nem voltak. Azóta óriási utat tettünk meg fizikailag és képletesen. Az évek során 45 településen jártunk, tavaly 164-en vettek részt valamilyen akciónkban (raktári munka, begyűjtés, sofőrködés stb.), önkénteseink életkora 19-től 65-ig terjed, többségük városi értelmiségi. Olaszliszkára eddig nem jutottunk el, ma a szívügyem, a Dzsi-Dzsu projekt miatt esett rá a választás. A Gypsi-Jewish program keretében zsidó szervezeteknek mutatjuk meg a magyar vidéket, főként azért, hogy kimozdítsuk őket a komfortzónájukból. Olaszliszka jelentős zsidó emlékhely, mára ötven százalékban cigányok lakják, s erre az útra három rabbi, illetve rabbijelölt és néhány önkéntes tart velünk. Mi azt tekintjük célunknak, hogy különböző hátterű, társadalmi helyzetű embereket összehozzunk, párbeszédre késztessünk. Senkinek sem jó, ha burokban él, mindenkinek szüksége van új impulzusokra, mert ezáltal nőhet mozgalommá a szolidaritás. Én az Adománytaxival hivatást és hobbit kaptam. Hiszem, hogy attól, amit csinálunk, kicsit jobb lesz a világ.”

Az árnyas oldalon

Fél tizenegykor csapatokba verődött hórukk legények várnak ránk az olaszliszkai kultúrház előtt. Bent a nagyteremben egymás sarkát tapossák az emberek. A hosszú asztalsor egykettőre megtelik zsákokkal, tetőfokra hág az izgalom. „Nyugi! Ne lökdösődjetek, mindenkinek jut minden. Amíg nem mondom, hogy lehet, senki ne turkáljon” – harsan egy érces hang a tömegben. A start után valóságos pankráció kezdődik, az élelmesebbje fölmenekül a színpadra a maga zsákjával. „Juj, ez nagyon menő! Miki egeres, imádom! – sikongat Szintia, nyakában egy körbetekert termosállal. Nyolc testvér közül a tizennyolc éves lány a legkisebb. A család huszonhat unokát számlál, elsősorban nekik válogatnak ruhát, cipőt. Leszólítunk egy kifelé induló koros házaspárt, ősöreg Opel Astrájukat a rozsda tartja össze. Menniük kell, délután ők vigyáznak az egyik dédunokára Tolcsván – magyarázzák. Frissen vakolt, patyolattiszta házban laknak, sehol egy hámlás, sehol egy repedt csempe. „Egész életünkben dolgoztunk, spóroltunk, és a kicsi pénzt, amit kerestünk, igyekeztünk jó helyre tenni. Kevés a nyugdíj, minden drága, ezért napszámba járunk a szőlőbe, amíg bírjuk” – mondja házigazdánk, Fercsák László. Aztán a fürge szavú Margó mama eldicsekszik a hat unokával, az öt dédunokával, s hozzáteszi: elkél az adomány, még magának is talált takarót és vastag kardigánt, ötven forint darabja, ennyiért semmit nem kap a boltban. A hatéves Virág közben egy tűsarkú körömcipőt gusztálgat. A zsákmány az anyjáé lesz, de alig várja, hogy ő is ilyet hordhasson.

Jócskán elmúlt dél, mire visszaérünk a kultúrházba. Tájkép csata után: szerteszét heverő üres zsákok, kígyózó sorok hatalmas pakkokkal. „Ötvenkét darab, az annyi mint 2600 forint” – számol az egyik rabbi, s papírdobozba gyűjti a pénzt. A másik kasszát Fenyő Péter önkéntes kezeli. Péter ingatlanértékesítő, Tamás régi ismerőse, az első perctől segíti az alapítvány munkáját. Az adományutakon lelkesen fotózik, többek közt az unokaöccsének szokta megmutatni a képeket. Szívből reméli, hogy a kisfiú hallgat rá és legközelebb elkíséri őket, akkor testközelből láthatja, hogy az árnyas oldalon is élnek értékes emberek.

„Őrült mennyiség fogyott, a cucc kétharmada gazdára talált. A maradékot Attila átviszi a szomszéd községbe, minden jó helyre kerül” – nyugtázza elégedetten Tamás. Az adománypiac rekordbevétellel zárt: 81 700 forint folyt be. Attila rögtön kihirdeti, hogy a pénz náluk marad, távolsági utazóbérletet vesznek belőle az iskolásoknak, ha a helyi közösség beleegyezik. Rákérdezek a folyvást pörgő szervezőre, milyen funkciója van a faluban? „Semmilyen. Közember vagyok” – feleli Balogh Attila. De időközben már hallottam másoktól, hogy a férfi táborokat szervez gyerekeknek, építőanyagot szerez, senkit nem küld el, aki hozzáfordul. „Valakinek csinálni kell. Maguk is most lejöttek ide saját költségre, ránk szánták az időt, a pénzt. Én csak annyit tettem, hogy egyenként bekopogtattam mindenkihez a vásár hírével” – szerénykedik. Majd odakiabál két fiút, beszéljenek inkább ők. „Attila 3-400 gyereket nevelt fel itt. Vitt minket táborozni, kirándulni, nyaralni, nagyon sok jót tett velünk. Engem elindított egy úton, van szép feleségem, három szép gyerekem és meg tudom mutatni nekik, amit ő mutatott meg nekem” – sorolja a huszonéves Dávid. Karsai József Csaba a negyvenhez közelít, ő volt az első, akit Attila fölkarolt. Öt-hat éves lehetett, Attila harminc méterre lakott tőlük, és Csaba örökké a nyakára járt, mert Attila figyelt rá, foglalkozott vele. „Ezt a mai napig csinálja a mostani gyerekekkel. Többre jutott volna, ha magának kapar, de ő szétosztott mindent, amije volt” – összegzi a fiatalember.

Attiláéknál a nagyképernyős tévén régi táborok képei peregnek. A gyerekek kökényt, csipkebogyót, áfonyát gyűjtenek, tábortüzet raknak, próbálgatják a kosárfonást. „Olaszliszkán ma már a fiatal felnőttek többsége gyári munkás. Mennek a munka után Budapestre, Miskolcra, csak így alig vannak együtt a családok. Mi az élet iskoláját tanítottuk meg nekik, és elértük, hogy gyerekek lehessenek, mert nekünk nem volt gyerekkorunk, intézetben nőttünk fel. Első látásra egymásba szerettünk, a második napon összeköltöztünk, huszonhét éve együtt vagyunk, támogatom őt mindenben” – szólal meg mellettem Szilvi, Attila párja. Attila egyébként szőlőmunkás, 5500 forintot keres naponta. Ez a túlélésre elég, másra nem. Házuk jó állapotú, lakályos, a közeli közkútról hordják a vizet, fényesre sikálják a kerti budit – ennyi a komfortjuk.

Kitörési kísérletek

A háznál, ahová betérünk, annyi ruha szárad az udvaron, a zúzmarás télben, mintha egy hadseregre mosnának. Józsi és Ivett keresztnéven mutatkozik be, nem fotózhatjuk őket – ne lássa ország-világ, hogyan élnek. „Három éve lakunk ebben a vályogházban, amit tudtam, megcsináltam, többet nem lehet belőle kihozni” – kezdi Józsi az ablaktalan, félhomályos konyhában. „Kemény az élet két gyerekkel, szeretnénk innen elmenni. Eddig napszámba jártam, másfél hónapja eljártam dolgozni Miskolcra a Boschba, mert a falusi csokhoz három hónap bejegyzett munkaviszony kell. Pest közelébe költöznénk, ott jobbak a munkalehetőségek, biztosabb a gyerekek jövője. Szeretnénk följebb lépni, megérdemlünk egy esélyt.”

Mercedesz szép szemű, beszédes asszonyka. Vegyes házasság az övék, Sándor, a férj cigány. Ő most nincs itthon, negyvennyolc órás beosztásban dolgozik a Boschnál. Nehezen indult a kapcsolatuk, Merci szüleinek nem azzal volt baja, hogy a lányuk választottja roma, hanem azzal, hogy túl fiatalok. Az ifjú pár hol Merciéknél, hol Sándoréknál lakott, ide született az első két gyerek. Négy éve lettek önállóak. Amikor Merci először meglátta jövendő otthonukat, majdnem elszaladt. Olyan volt, mint egy istálló, falat bontottak, betonoztak, kicserélték az ajtókat, ablakokat. Azután megérkezett a harmadik gyerek, és szűk lett a ház. „A helyhiányt még elviselnénk, a fő gond az, hogy az alvégen vagyunk. Nálunk a felvég és az alvég két külön falu. Karácsonyi kivilágítás is csak a felvégen van, aki az alvégről jön, azt nem becsülik, lenézik, nehezebben kap helyben munkát. Pedig a romák közt is vannak feltörekvő emberek, tapasztalatból tudom. De itt a faluban érezni a megkülönböztetést” – panaszolja Merci. Ők is a csokot célozták meg, márciusban adják be a papírokat. Nem mennek messzire, a felvégen vetnék meg a lábukat.

Esteledik már, nyakig ér a köd, ha nem indulunk el, sose érünk haza. Állunk a kocsik mellett Olaszliszka határában, s Tamás búcsúzóul azt mondja: „Ahogy említettem, mi elsősorban a fejekben tudunk változást elérni. Hosszabb távon cégeket igyekszünk az ügy mellé állítani, meggyőzni őket arról, hogy a társadalmi felelősségvállalás jegyében építsenek játszóteret, csináltassanak szemüveget, tartsanak képzéseket a leszakadó térségekben élőknek. Nem alapozhatjuk létünket a pályázati pénzekre, bevétel is kell ahhoz, hogy dolgozhassunk. Azt találtuk ki, hogy cégek magas rangú képviselőit ismertetjük meg a magyar vidékkel. Ez oda vezethet, hogy a wellness, paintball, kalandpark helyett a mi ötletünket választják, mert kiváló csapatépítő tréning az is, ha az ország egyik eldugott falujában töltenek néhány napot egy számukra ismeretlen világban. Mindenki nyerne: ők új élményekkel gazdagodnának, mi fizetett szolgáltatásként vállalnánk a szervezést, a vendéglátók élete pedig kicsit felpezsdülne.