A lap szerint Orbán Viktornak volt 10 hónapja, hogy bebizonyítsa: a Fidesz tényleg az Európai Néppárt (EPP) tagja akar maradni, ám ebből nem lett semmi. Viszont sokak számára kényelmes, hogy továbbra is érvényes a tagság felfüggesztése, de ettől még a provokációk folytatódnak. A kommentár megállapítja, hogy ami idáig történt, azt úgy is össze lehet foglalni: a kereszténydemokraták behúzzák fülüket-farkukat, igyekeznek kibekkelni a dolgot, próbálnak mindenkinek a kedvére tenni és a döntést bizonytalan időre elhalasztják. A német uniópártok óvnak a túl gyors lépésektől, pedig hát ilyesmiről szó sincs. A magyar kormányfőnek lett volna épp elég ideje, hogy megmutassa: nem lesz több mocskolódó hadjárat, mint amilyen Juncker és Weber ellen zajlott, továbbá a jövőben nem vádolja Sorost az illegális migráció támogatásával.
A konzervatívok pedig vehették volna komolyabban a jogállam lebontása miatt aggodalmakat, de nem tették. Nemzetközi szervezetek évek óta dokumentumokkal támasztják alá, hogy Magyarországon a Fidesz átfogó irányítása mellett leépül a demokrácia, ugyanakkor erősödik a korrupció. De hogy az EPP rágja a gittet, az sokaknak jó. A pártcsaládon belül a bírálók mondogathatják, hogy továbbra nyitva van a kizárás lehetősége. A Fidesz támogatói ezzel szemben hivatkozhatnak arra, hogy a kötelékek nem szakadtak el és helyet kell adni a valamivel konzervatívabb nézeteknek is. Az mindenesetre pikáns, hogy a CDU-CSU mellett éppen a mélyrepülést bemutató spanyol, olasz és francia kereszténydemokraták pártolják Orbánt, de hát félnek saját országukban a jobbos pártoktól.
A status quo már csak azért is kedvező, mert ily módon a 12 fideszes képviselő továbbra is a néppárti frakció tagja marad, és ők az esetek túlnyomó többségében tudják, melyik gombot kell megnyomni, hogy az kivívja a csoport vezetésének tetszését. Márpedig ezek a voksok befolyást biztosítanak Orbánnak, és így tovább fenyegetőzhet azzal, hogy összeáll a PiS-szel illetve a Ligával. A jövőben is fennáll továbbá a lehetőség számára, hogy kilépjen az EPP-ből, tiltakozásul amiatt, hogy az állítólag balra tolódott. Hogy azután a magyar kormányfő kiről gondolja azt, hogy igaz barátja, az kiderül az úti programjából: jövő hétfőn, amikor a Néppártnak eredetileg határoznia kellett volna a Fidesz sorsáról, akkor ő épp Rómában lép fel olyan ultrakonzervatív politikusok társaságában, mint Salvini.
Ha nem egyesülsz, véged, ez a magyar ellenzék nagy dilemmája, de nem lesz könnyű szembeszállni Orbán Viktorral. Elvileg persze volna oka a riadalomra a politikusnak, aki 10 éve vaskézzel irányítja az országot. Októberben megalázó módon elvesztette a vezetést Budapesten és 10 másik nagyvárosban, miután a vele szemben álló erők képesek voltak összefogni. Ugyanezt a trükköt akarják bevetni két év múlva is. Ha sikerül, akkor a Fidesz elvesztheti a kétharmadot. Orbán újévi beszéde ennek megfelelően már roppant nyuszi volt a korábbiakhoz képest, elmaradt a kirohanás a külső és belső ellenségekkel szemben.
Csakhogy az ellenzéki terv útjában ott áll egy nagy „ha”. Mert cseppet sem lesz könnyű megállapodni közös jelöltről mind a 105 választókörzetben, de még keményebbnek ígérkezik kialakítani a közös pártlistát. A legfogósabb feladat azonban az, hogy megfelelő valakit találjanak miniszterelnöknek. Az egyik kézenfekvő esélyes Karácsony Gergely, csak éppen Orbán máris gúzsba köti, amikor a fővárosnak szánt állami támogatást attól teszi függővé, megépül-e az új atlétikai stadion. Márpedig a főpolgármester azt mondta a kampányban, hogy ő nem szeretné. Azon kívül kitart amellett, hogy nem pályázik, ki akarja tölteni a hivatali idejét.
Mások azt várják, hogy visszatér Gyurcsány Ferenc, bár pártjának támogatottsága jobbára 10 % alatt marad. De a legtöbben nem őriznek róla kellemes emlékeket kormányfőként. Ő maga is elismeri, hogy megosztó személyiség, és inkább a feleségét ajánlja. Ám lehet, hogy neki sem nagyon akaródzik ringbe szállnia. Az elemzés a további esélyesek közé sorolja Donáth Annát, viszont bennfentesek szerint lehet, hogy ő sem kíván pályázni a tisztségre. Az igazi gond az, hogy Orbán nem tűnik legyőzhetőnek. Kivédte az EU kifogásait a jogállam leépítése miatt, a gazdaság prosperál. A korrupció lehet az Achilles-sarka. Csakhogy egy diplomata szerint a vesztegetések nem érdeklik a magyarokat, amíg a bérek egyre csak mennek felfelé.
Kelet-Európában geopolitikai civakodásba fordult a holokauszt történelmi emléke, írja az Ogyesszai Szemle főszerkesztője, aki annak idején szintén sok rokonát vesztette el a népirtásban. A megosztottság úgy került felszínre, hogy Oroszország összehangolt kísérletet tett a Szovjetunió háborús szerepének átértelmezésére, ám a lengyelek nem fogadták el, hogy felelősek lennének a harcok kirobbanásáért, és inkább a Molotov-Ribbentrop-paktumot emlegették. A helyezkedés kicsinyes, de nem meglepő. A térségbe immár visszatért a nacionalizmus. A kommunizmus idején elnyomott országok keresik a használható múltat. A revizionizmus javarésze cinikusan önérdekeket szolgál.
De itt nem egyszerűen Kelet-Európáról van szó, hiszen az EU főként abból nőtt ki, hogy a földrész miként birkózzon meg a holokausztért viselt felelősséggel. Az egyik fő választóvonalat a Shoa és a nacionalizmus jelenti a kontinens két fele között. Budapesttől Varsóig, Kijevtől Chisinauing, a szocializmus meghiúsította a történelem feldolgozását. Így a nemzetek a rendszerváltás után először elfogadták a Nyugat értelmezését, de nem egyszer s mindenkorra. A történelmi revizionizmus mindenütt jelen van a térségben, az unió sikertörténetének tekinthető balti köztársaságoktól kezdve az illiberalizmus felé tartó magyarokig és lengyelekig.
Ami a leggusztustalanabb nacionalizmus és a szélsőjobb ismételt felbukkanásában, annak javarésze azzal függ össze, hogy nem végezték el a gyászmunkát. De ettől még igaz, hogy a világ nem ismeri el kellőképpen a nem zsidó lakosság hatalmas szenvedését a nácik alatt a lengyeleknél, ukránoknál és a fehéroroszoknál. A nacionalizmus újjáéledése válasz a jogos sérelmekre. Szóval itt kölcsönös megértésre van szükség a két fél részéről. Ám leginkább arra, hogy megbirkózzanak napjaink geopolitikai realitásaival, közben viselve a történelem amúgy is súlyos terhét.
Donald Trump és Benjamin Netanjahu a populisták legfelső osztályában focizik és mindketten pontosan tudják, hogy kell játszani azt, hogy kéz kezet mos – mutat rá a kommentár. Kiemeli, hogy bizonyítja ezt az új amerikai béketerv, mivel az csakis Izrael érdekit szolgálja. Már túl azon, hogy javítsa mindkettejük újraválasztási esélyeit. Trump esetében a cél egyértelműen az, hogy elvonja a figyelmet az alkotmányos vádemelés ügyében zajló szenátusi vitától. Függetlenül attól, hogy a két állam megteremtését célzó javaslat meg fog bukni. Az izraeli vezetőnek ugyanakkor nem sikerült mentességet kiharcolnia az ellene folyó korrupciós vizsgálat kapcsán, de az érvei ugyanazok, mint amerikai kollégája esetében. Mármint hogy a „mély állam hamis hírekkel boszorkányüldözésbe kezdett ellene”.
Két dolgot lehet itt jól megfigyelni. Az egyik, hogy teljesen elfogadottá válik a populizmus, ebben Netanjahu volt az úttörő. Ő mondta azt elsőként, hogy a népet képviseli az elittel szemben, meglovagolta az etnikai ellentéteket, és sötét idegen erőkre mutogatott, többnyire Sorosra, az állítólagos arab választási csalás kapcsán. Mindazonáltal ezek a módszerek beválnak. A politikus a leghosszabb ideje hatalmon lévő miniszterelnök Izraelben és nemzetközileg sem szigetelődött el. Orbán és Salvini a nagy csodálói közé tartoznak. A populisták világligájában egyfajta védőszentnek számít.
A másik lényeges jelenség, hogy mind Trump, mind Netanjahu megveti a hagyományos diplomáciát. Együttműködésük segít kibővíteni a populista vezetők hálózatát. Megosztják egymással a módszereket, a szóképeket, kölcsönösen ihletet adnak a másiknak. A győzelmet mindennél többre becsülik és ki is tudják vívni. Világítótoronyként szolgálnak egymás számára, de csupán önmagukat világítják meg.
A lap azon tanakodik, hogy a britek mai kiválása után melyik ország veszi át az unió legkülönösebb tagjának szerepkörét, de gyorsan hozzáteszi, hogy pályázó van éppen elég. London mindig is kilógott a sorból, de azért hasznos volt, hiszen az EU liberális elképzelését támogatta, bástyaként dacolt a központi irányítás ellen. És a saját magáról sugallt képpel ellentétben ritkán maradt magára. Hiszen Ausztria, Svédország, Dánia és Hollandia is támogatja, hogy fogják vissza a közösségi költségvetést, ne kelljen többet beadni. Az európai védelmet tekintve a lengyelek lehetnek a britek örökösei, mint a status quo legfőbb őrzői azokkal szemben, akik háttérbe akarják szorítani a NATO-t.
De már messze nem olyan nagy a lelkesedés a szövetségi Európa iránt, mint jó 15 éve, itt teljesen általánossá vált London felfogása. A franciák a gazdaságban nagyobb szerephez szeretnék juttatni az államot, velük szemben a hollandok kardoskodnak leginkább a szabad piac mellett, így ezen a téren ők veszik át Nagy-Britannia örökét. Viszont nem igaz, hogy az angolok nélkül nagyobb lesz az EU-ban az összetartás. A kemény pénzügyi fegyelem lanyhulni látszik, ha a franciákról van szó. A Visegrádi Csoport külön véleményt jelentett be a migrációs politika kapcsán, amikor egyszerűen nem tartotta be a közös játékszabályokat.
De végül mindent mérlegelve, a címet alighanem Dánia érdemli ki, hiszen annyi esetben vonta ki magát az együttes szabályozásból, hogy az már megüti a brit szintet.
