A republikánus szenátorokat egyáltalán nem érdekli a történelem, amikor egy tisztségére alkalmatlan politikust védenek. Mint tudjuk, az alkotmányos vádemelési eljárást (impeachment) az alapító atyák azért „találták fel”, mert az uralkodói önkény elől menekültek. Meg akarták akadályozni, hogy az Újvilágban a fontos szövetségi hivatalok betöltői a törvények fölött állónak képzeljék magukat és visszaéljenek a hatalmukkal. Az alkotmány mégis meglehetősen szűkszavúan fogalmaz, amikor „hazaárulásról, vesztegetésről, valamint más súlyos bűncselekményekről és vétségekről” beszél. A jogalkotók ugyanis – nagyon bölcsen – meg sem próbálták pontosan leírni azokat a tényállásokat, amelyek alapján egy elnököt a hivatalából el lehet távolítani. Több mint kétszáz éve senki nem láthatta előre, hogy Richard Nixon egy irodaházi betörés miatt kényszerül majd lemondani, vagy Bill Clinton az Ovális Iroda intim titkait próbálja meg a nyilvánosság előtt letagadni.
Arra sem gondolhatott senki, hogy az Egyesült Államok elnöke egy notórius hazudozó is lehet, akit – az államfőtől elvárható – jogi vagy erkölcsi normák egyáltalán nem érdekelnek. Az impeachment tehát fontos, mégis úgy tűnik, hogy Nancy Pelosinak az eljárás megindítását elutasító eredeti álláspontjához kellett volna ragaszkodnia. A magasztos elveket szolgáló jogintézmény ugyanis 2020-ra a többség számára követhetetlenül bonyolult kampánytéma lett, s erről a demokraták is tehetnek. Tudniuk kellett, hogy a szenátus republikánus többsége ki fog állni az amerikai valóságshow sztárja mellett. Márpedig ha a most induló előválasztási folyamat egyik fő politikai témája a vádemelés lesz, akkor egy felmentő döntés után minden az „ártatlanságával” kérkedő Trumpnak kedvez.
Sajnos az is egyfajta történelmi amnéziára utal, ahogyan a demokraták ismétlik önmagukat. 1983-ban – a mostani tizenhárom elnökjelölthöz képest kevesen – mindössze heten küzdöttek a kampányban. A vég nélküli tévévitákban azonban egymás kölcsönös lejáratásához elegen voltak. Ronald Reagan ezalatt egy másik értelmetlen háborúban (a csöppnyi Grenada lerohanásával) gyűjtögette a „győztes hadvezérnek” járó voksokat. Az iráni tábornokra mért dróncsapás szintén nagyon látványos, bár kockázatos lépés volt, de a cél most is ugyanaz. Az elnöknek határozottságot, erőt kell sugároznia. Különösen olyan időkben, amikor a liberálisok a hadsereg főparancsnokát (commander-in-chief) szeretik főkommentátornak (commenter-in-chief) csúfolni, annak Twitter-függősége miatt.
Az impeachment és a jog
A vádemelési eljárás érdemi, második szakasza január 21-én kezdődött. Maga a szenátus alakult át ítélkező fórummá, a Legfelsőbb Bíróság elnökének ceremoniális vezetése mellett. A szenátoroknak arról kell dönteniük, hogy a képviselőház által megfogalmazott – hivatalvesztéssel járó – vádpontok (a hatalommal való visszaélés és a kongresszus akadályozása) jogi értelemben megalapozottak-e.
A politikai kötélhúzásról Avar János már írt a Szép Szó hasábjain, ezért célszerű kiemelni a jogi szempontból releváns tényeket. Donald Trump 2019. július 25-én valóban beszélt telefonon Zelenszkij ukrán elnökkel, s a kongresszus által jóváhagyott 391 millió dolláros katonai segély folyósításáért a Joe Biden fiát terhelő nyomozati adatokat kérte cserébe. A kongresszusi vita egyébként az újságolvasók latin ismereteit is gyarapította. A sokat idézett quid pro quo (valamit valamiért) konstrukció az angolszász jogban régóta ismert. Ha a szerződő felek bármelyike a partnerétől egyoldalú, aránytalanul nagy ellenszolgáltatást követel, akkor a bíróság a szerződést akár meg is semmisítheti.
Ráadásul Donald Trump nem egy vállalkozó, aki egy másik magánszemélynek ajánlott gazdaságilag előnyös üzletet. Az Egyesült Államok hivatalban lévő elnöke arra kívánta felhasználni az adófizetők pénzét és hivatali hatalmát (lásd katonai segély), hogy a legesélyesebb demokrata párti kihívóját, illetve annak fiát terhelő adatokat megszerezze. Ma már a republikánusok sem tagadják a tényeket. Azzal védik viszont az elnököt, hogy nincs bűncselekmény, miután bármikor lehet ellenszolgáltatást kérni katonai segélyért cserébe. A pártoktól független jogászok ezt másképp látják: szerintük az elnök „ajánlatával” egy idegen hatalom (Ukrajna) beavatkozását kérte az elnökválasztásba, márpedig ezt az Egyesült Államok alkotmánya tiltja. Emellett – először az impeachment történetében – akadályozta a kongresszus tényfeltáró munkáját, miután nem engedte, hogy beosztottjai a meghallgatásokon megjelenjenek.
A jelek szerint azonban a „jogászkodás” a közösségi médiából vagy a Fox Newsból tájékozódó Trump-fanatikusok tízmillióit hidegen hagyja. Velük sikerült elhitetni, hogy az elnök ellen boszorkányüldözés folyik, és a demokraták csak a 2016-ban elszenvedett választási vereségük miatt akarnak törleszteni.
Demokraták – ahogy szokták
Úgy tűnik a demokraták – hasonlóan a mérsékelt európai pártokhoz – még mindig nem érzékelik, hogy a politika világában a populisták új történelmet írnak. Ma már köztudott, hogy 2016-ban a közösségi média álhírekkel és célzott politikai reklámokkal meglehetősen hatékonyan támogatta Donald Trumpot. Friss hír viszont, hogy az orosz hekkerek megint az elnök mellé álltak. A The New York Times szerint 2020-ban a Joe Biden fia miatt elhíresült Burisma nevű ukrán gázipari vállalatnál kerestek a szavazók befolyásolására alkalmas, terhelő adatokat.
A demokrata elnökjelöltek kampánya eközben csendesen, szinte unalmasan folydogál. A leginkább esélyesnek tartott politikusok legutóbbi tévévitáján már az is eseményszámba ment, hogy Elizabeth Warren szenátor nem volt hajlandó kezet fogni Bernie Sanderssel. Azért neheztel, mert a vermonti szenátor egy nyilatkozatában hazugnak nevezte a tévében. Emellett egy magánbeszélgetésben állítólag azt is kijelentette, hogy a női jelölteknek eleve nincs túl sok esélye. Warren arra is panaszkodott a nyilvánosság előtt, hogy Sanders önkénteseket alkalmaz a lejáratására. Abban viszont mindketten egyetértenek, hogy a legújabb demokrata jelölt, a sokszoros milliárdos Michael Bloomberg pénzért akarja megvásárolni a Fehér Házat.
Mint utaltunk rá, a demokraták régi tradíciója tovább él: az elnökjelölti címért ötletszerűen bejelentkezők egymást, illetve a pártjukat járatják le. A Trump leváltására készülőknek azonban tudni kellene, hogy az utóbbi években teljesen átalakult a politikai nyilvánosság szerkezete. A fake news korában a tények (például az új kínai szabadkereskedelmi megállapodás kampány-elemei) elhanyagolhatóak a választókért folytatott küzdelemben. Már a 2016-os elnökválasztás után is megírták az újságok, hogy – egyedül a Facebookon – az amerikaiak tízmilliói osztották meg azt az „információt”, miszerint a pápa Trumpot támogatja. Népszerű volt az a hír is, hogy Hillary Clintont kizárták az elnökválasztási küzdelemből, illetve illegális gyermekpornó-hálózatot működtet. Ezért nehéz elképzelni, hogy a mostani Sanders-Warren csörtéből a Demokrata Párt kerülhetne ki győztesen.
Azt viszont máris tudni lehet, hogy Joe Biden, aki a közvélemény-kutatások szerint jelenleg vezet, az impeachmentet kiváltó történetben maga is érintett. Ez az ügy pedig kellően bonyolult ahhoz, hogy az átlagos amerikai szavazó novemberben már csak arra emlékezzen: a volt alelnök Ukrajnában „valamilyen botrányba keveredett”. A politikai robotok és a közösségi média anarchikus világában a demokraták előválasztási kampányáért Donald Trump kifejezetten hálás lehet.
A főparancsnok
A republikánus elnökök valamilyen okból szeretik a lövöldözést. Már Ronald Reagant is fegyver-mániásnak (trigger-happy) nevezték a grenadai operettháború idején. Egyelőre a Trump által elrendelt dróntámadás következményei Washington számára nem drámaiak, miután az irániak gondosan ügyeltek arra, hogy a Szulejmáni „kiiktatását” követő válaszcsapásnak ne legyenek katonai áldozatai. Ez csak részben sikerült, mert tucatnyi amerikai így is megsebesült: őket Németországban, illetve Kuvaitban ápolják. A CNN helyszíni tudósítása egyébként láthatóvá tette, hogy csak a támadás előzetes bejelentése miatt nem indult be a háborús eszkaláció. A rakéták ugyanis a táborokban és a katonai felszerelésekben egyaránt hatalmas károkat okoztak. A felelőtlen elnöki döntés politikai következményei pedig még nem láthatóak, miután Irán a békefenntartó NATO-katonákat is felszólította a távozásra. Egy ilyen fordulat – a térség szakértői szerint – bármikor a síiták, a szunniták és a kurdok közötti újabb véres polgárháború előidézőjévé válhat.
A történelem arra is megtanít, hogy a háborúk gyakran nem a főparancsnokok szándékai szerint alakulnak. A tudomány és a technológia csodáira oly büszke világunk védtelenné vált: az ukrán utasszállító gép véletlen lelövése ezt bizonyítja. Donald Trump a kampányával is pusztít. Az amerikai választónak 2020-ban erre kellene gondolnia.
