Harmincöt éve Moszkvában, rácsodálkozva a házak tűzfalaira festett plakátokra, a fiam egyszer csak azt kérdezte: „Ki ellen harcolnak, milyen háború van?” Harmincöt évvel ezelőtt, 1984-ben már négy évtizede befejeződött a II. világháború, harminc évvel voltunk Sztálin halála, huszonnyolc évvel a XX. Kongresszus és négy évvel a moszkvai (csonka) olimpia után, így aligha tudtam értelmes magyarázatot adni a csupa erőtől duzzadó, olykor fegyvert (beleértve a kalapácsot, vagy a sarlót) szegező dinamikus férfialakok, kendőjükből kibomlott fürtökkel száguldó nők falakat betöltő jelenlétére.
Ha itt kő kövön nem marad, akkor is béke lesz! (Sztálin)
Turistaként, békében – igaz szervezett, tehát szorosan ellenőrzött utasként – jártuk a várost, aminek elsődleges célja az volt, hogy teljesítsem apám fiamnak tett ígéretét, aki sajnos az előző évben elhunyt, de aki sokat mesélt neki a cári ágyúról, a Kreml templomairól, az eltört cári harangról, de leginkább a borogyinói csata körképéről. Apám 1980-ban, hazatérőben Moszkvából, fiam számára – noha akkor még csak kétéves volt – ismertetőket, képeslapokat, füzeteket hozott a körképről, később amikor a fiam már jobban értette, szívesen mesélt a csatáról, a korról, majd még később olvasott a Háború és békéből, illetve a Bondarcsuk-féle filmfeldolgozást is levetítette neki. Fiam várta, hogy nagyapja körbemutogatja majd Moszkvát, amire apám halála miatt már nem kerülhetett sor. Emiatt én vállaltam, aki – hozzá hasonlóan - ekkor jártam először Moszkvában, hogy megpróbálom helyettesíteni apámat, találgattam apám szemüvegén át, mi lett volna fontos. Jóllehet turistacsoportunkat a szokásos látnivalókhoz (Vörös tér, Lenin-mauzóleum, Vaszilij Blazsennij székesegyház, GUM áruház) is elvitték, a fiam akkor kezdett izgalomba jönni, amikor a Kutuzov proszpekt felé indultunk. Igaz, először nem az 1812 emlékére emelt diadalívet, és a közelében lévő, fiam által várva-várt körképet néztük meg, hanem ettől jóval messzebb, azokat a stilizált, szimbolikus tankcsapdákat, amelyek a valóságban egykor a volokalamszki országútnál megállították a németeket 1941-ben. Itt azonban béke volt, és ha nem magyarázom el, mi végre vannak ezek a hatalmas betonkeresztek az égnek meresztve, a fiamnak eszébe se jutott volna a plakátok látványa miatt szóba hozott háború.
1984-ben Budapest – egy gyerek szemével - békésnek tűnt, már rég eltűntek az ötéves és éves tervek célkitűzéseinek teljesítésére felhívó, harcias plakátok. A főváros belső kerületeiben valaha működő gyárak téglakerítéseire sem erősítettek, vagy festettek az aktuális jelszavak számára alkalmas fehér sávokat, hiszen maguk a gyárak kezdtek kipusztulni, így nekem felnőttnek is hihetőnek tűnt, hogy hazánkban béke van és még a békeharc se fenyeget. Pedig 1984-ben mint a pénzügyminisztérium egyik (reformpárti) hivatalnoka „harcban álltam”, ádáz küzdelmet vívtam azért, hogy a szocialista nagyvállalatokat kisebb cégek halmazára – a verseny elősegítése végett – szedjük szét, hogy az igazgatóikat ne a kerületi pártbizottság nevezze ki, hanem helyben a dolgozók (közgyűlés, vagy vállalati tanács) választhassák, hogy az alig két éve működő gazdasági munkaközösségek, VGMK-k és kisszövetkezetek tovább prosperálhassanak és hogy a tőzsde, vállalati fejlesztési alapok cseréjének álcázva, újra működhessen Magyarországon. Ez azonban legfeljebb intellektuális küzdelemnek tűnt, és ha alulmaradtam, még csak az állásomat se vesztettem el (szemben jó néhány értelmiségi barátommal), és kevésbé tűnt kézifegyverekkel, izomból vívott harcnak, hiszen ekkor egy ideje igaz volt: „karóba nem húznak ma már”.
Moszkvát egy világ választotta el tőlünk, különösen a fiam szemén át látva, és nem csak azért, mert tudtam, hogy még mindig vannak lágerek, még mindig van mi ellen tiltakoznia Szaharovnak és Szolzsenyicinnek, tudtam, hogy Moszkvában még tervutasításos rendszer van és nem decentralizált, reformált szocialista gazdaság. Moszkvában meglegyintett a háborús pszichózis, meglegyintett az agresszív diktatúra szele. Azt is be kellett látnom, hogy noha ez az orosz polgárokra rákényszerített rendszer, ahhoz a falusi nincstelenséghez, nyomorhoz képest, ami a nem városi Szovjetuniót jellemezte, a harc mégis csak a felemelkedés reményét nyújtja, ezért nem idegen annak a gátlástalanságnak a szítása sem, hogy a felemelkedésünkért elvesszük azt, ami a másiké, mert a felemelkedés, mások javainak elfoglalása a perspektíva,. A nincstelenek természetes közege a harc, a gátlásmentesség, a fizikai erő felmutatása az érvek erejével folytatott intellektuális vita meggyőző erejével szemben. A városba szabadult nincstelenek számára korántsem volt természetes a folyóvíz, az angol WC, vagy a karóra. Tudjuk, hogy nem csupán a háború, a háborúban sokszor megengedett szabad rablás miatt hordtak a tőlük nyugatabbra lévő városokat felszabadító szovjet katonák csuklótól könyékig karórát, törték össze az általuk nem használható, vagy el nem vihető szobrokat, vázákat, gondolkodtak úgy, hogy az ellenség asszonyai, lányai épp annyira szabad prédák, mint a szüreti mulatságok idején a szalmakazalban a honos „fehérvári huszárok által” meghágható otthoni fehérnépek.
Amit itthon nem értettem, hogy a nincstelenek gazdagságra csodálkozó szemével meg lehet magyarázni bármilyen jogtiprást, beleértve elsősorban a lopást, a Szojuzban nagyon is érthetővé vált. Azt is felfogtam, hogy az az érzelmi túlfűtöttség, ami a lopást legitimálta, korántsem csak a bolsevizmusból fakad, hiszen, ha valaki Móricz Zsigmond Tragédia című novelláját ismeri az emlékszik, hogy a Sarudy lány esküvőjére készülődve a novella hőse: Kis János ötven töltött káposzta bekebelezésére készül. A lakodalomban - szemben a többiekkel, akik ebből, vagy abból vettek – ő mindenből vesz: a húslevesből, a lencsefőzelékből, a túrós csuszából is, majd a fogadalmához híven áttér a töltött káposztára. Már kezdettől, a leves után érzi, hogy elég volt, de a nincstelenség nem épített belé gátlást. Nem lehet megállni. Amikor a töltött káposztánál fulladozva még csak a harmadik tölteléknél tart, mégis az ötven lebeg a szeme előtt, miközben a harmadik után lenyelt húst sem akarja kiköpni, inkább belehal az ádáz nyeldekelésbe: „a szenvedély részegségével mondta el magában: - Dögölj meg kutya.”
Móricztól tudtam, de Moszkvában a fiam szemével értettem meg, hogy nem lehet béke, ha az ember a falusi nincstelenségből jön. A Nincs ellentéte a Mindent, ezért a nincstelennek nincsenek gátlásai. Aki belülről nincstelen, az a szerzésvágytól hajtva nem tud másra szavazni, mint a háborúra, miközben persze gyűlöli azokat is, akik a harcba hajtják.
Ó béke! béke! legyen béke már! (Babits: Húsvét előtt)
Azt, hogy a zsigerből fakadó gyűlölet leküzdhető, az egymással szembefordító ellenségesség tompítható, mi több áthidalható, Prágában tanultam meg. Apám – aki 1968 augusztusában a CsESz (csapágyipari együttműködési szervezet) éves, szakosítási konferenciájára – Prágába utazott, kérésemre magával vitt. Nem az „arany Prága” látnivalói csábítottak, hanem első nagy szerelmem ment édesanyjával Prágába, hogy ott ismerősöket, barátokat látogassanak és én abban a reményben, hogy románcunk beteljesülhet, oda akartam menni, aminek a legkézenfekvőbb módja az volt, ha apám magával visz a CsESz-re. Rövidre fogom, sajnos reményeim nem teljesültek, mivel szerelmem édesanyjával – talán megérezve, hogy a Varsói Szerződés Prága és Csehszlovákia megszállására készül – továbbutazott. Nem is találkoztunk közel negyven évig. Mi viszont apámmal Prágában ragadtunk. Prágából augusztus 20-a után néhány napig nem indultak repülők és vonatok, mi kénytelenek voltunk tovább CsESz-ni az időt. Egyik délben az egyik Vencel tér melletti sörözőben (talán a Pinkasban - ki emlékszik már) ebédeltünk, amikor bejött egy szovjet tiszt, aki egy pohár sört kért, amit nem asztalnál, hanem a pultnál el is fogyasztott. Már a belépésekor is döbbent csend fogadta megjelenését, az egyébként is, de az események hatására még inkább zsúfolt, tömeggel teli sördében. Megitta és fizetett és már az ajtó felé indult, amikor oroszul jól hallhatóan valaki azt mondta: „Éljen a szabad és független Csehszlovákia!” A szovjet tiszt visszafordult, nagyon határozottan kérdezte: Ki volt az? Senkinek nem akaródzott jelentkezni, félve az esetleges következményektől, ezért még egyszer határozottan kérdezte, miközben kék szemével fürkészve körülnézett: Ki volt az? Keze a pisztolytáskáján. Ettől valaki hátul, némileg húzódozva jelentkezett. A magas szőke szovjet tiszt odament hozzá, farkasszemet nézett vele és azt mondta: „Éljen a szabad és független Litvánia!”, majd sarkon fordult és kiment. Majdnem gyerek voltam, serdülő tizenhét éves, ezért alig értettem, mi történt, mégse kellett magyarázni.
Mennyből az angyal
Az élet úgy hozta, hogy feleségemmel 1989 karácsonya és szilvesztere között - az ő 56-tól Franciaországban élő rokonai, számunkra átengedett minilakásában – Párizsban voltunk. Szilveszter estére egyik barátunk– foglalkozására nézve újságíró – hívott meg, aki - mire a meghívása beváltására sor került - már nem volt otthon, bennünket csak a felesége és barátaik fogadtak, mert Xavier Bukarestben volt. Xavier a keletnémetek Budapestről való kiengedését is egyenesben közvetítette, ezt megelőzőleg pedig élethűen próbálta megírni néhány kalandvágyó német Bécsbe menekülését. Ennek érdekében megvesztegetett egy magyar vasutast, aki a nemzetközi vonat vagonjának húsz-harminc centi mélységű, a vagon WC-jéből elérhető tetőterében rejtette el őt, majd Bécsben kiengedte. Xavier fenegyerek volt, és ennek megfelelően tűnt is el a szerb-horvát-bosnyák háború idején Szarajevóban. Xaviert ismerve nem volt véletlen, hogy jóllehet szilveszterre már a szórvány lövöldözések is befejeződtek Bukarestben, felesége mégis aggódott, egész este próbálta őt elérni.
Az abszolút nemzetközi szilveszteri társaságban csak mi ketten voltunk magyarok. Többségük francia, két marokkói, egy algériai, egy angol. Nem állíthatnám, hogy különösebb kapcsolat fűzte őket Kelet-Európához, Romániához. Nem csak a vendéglátó, meghívó Xavier bukaresti jelenléte, nem csak az egyenesben közvetített világszenzáció, a romániai forradalom szegezett bennünket a lakásban található pici tv képernyője elé, ahol a Bukarestben megalakult „nemzeti megmentés tanácsának” a különböző tagjait hallgattuk jó-rossz francia fordításban. Sorra kérdeztek bennünket – akik mégis csak jobban ismerjük a helyzetet – mire lehet szükség, holnap, Újév napján mit kezdjenek gyűjteni, minek a szervezéséhez lássanak hozzá. Adni akartak és szervezni azt, hogy mindenki adhasson. Mert a választás érzelmi kérdés….
