Vashegyi, az archeológus

Publikálás dátuma
2020.02.02. 11:33

Fotó: Orfeo Zenekar Facebook oldala
Rendkívüli témájú és színvonalú hangversenynek örülhetett a debreceni publikum január utolsó vasárnapján. Örömét fokozhatta, hogy előbb élvezhette ezt a csodát, mint a budapesti, a párizsi és a lyoni közönség. Megtiszteltetésben, meglepetésben és felemelő élményben egyaránt részesülhettek a Debreceni Egyetem auláját betöltő, okkal hálás zenekedvelők. Megtiszteltetésben, mert ők hallhatták először a koncertet; meglepetésben, mert a műsoron szereplő egyik mű alig, a másik soha nem volt eddig hallható; a felemelő élmény pedig nem szorul magyarázatra, ha a Purcell Kórusról és az Orfeo Zenekarról beszélünk.
A koncert kivételességét jelezte, hogy Vashegyi György rövid tájékoztatást adott a műsor első részében előadandó két darabról. Mint az írott ismertetőből is kiderült: az Országos Széchényi Könyvtárban őrzött Esterházy-gyűjtemény hatalmas, jórészt feldolgozatlan, kéziratos kottaarchívumában kutatva bukkant rá a karmester a művekre. Johann Georg Albrechtsberger (1736-1809) az egyik mű szerzője, aki korának híres orgonistája és zenetanára volt. Két évig Győrben, az orsolyita templomban, majd élete jelentős részében Bécsben működött, először II. József udvarában volt orgonista, 1792-től haláláig pedig a Szent István székesegyház karnagyaként dolgozott. A koncerten a Domine, secundum actum meum kezdetű halottak napi responzóriuma hangzott el. Az este másik felfedezettje nem más volt, mint Joseph Haydn elődje az Esterházy udvarban: Gregor Joseph Werner (1693-1766), aki életének utolsó, hosszú szakaszában karmesterként szolgált Eisenstadtban. Werner Der Gute Hirt című oratóriumát Vashegyi György együttesei már bemutatták a tavalyi év elején a Zeneakadémia nagytermében, ezen az esten Debrecenben pedig az 1763-ban keletkezett c-moll Requiemjét hallhattuk. „A mű modern gondolkodású, az ellenpontban igen jártas zeneszerzőről tesz tanúbizonyságot" - fogalmaz a tájékoztató füzet. A művek modern partitúráját a Purcell Kórus tagja, Pintér Ágnes készítette el. Ha valaki figyelemmel kíséri Vashegyi György pályáját, nemcsak a szakmai igényességet, kutatói alaposságot érzékelheti, hanem azt az intellektuális megalapozottságú lelkesedést, amellyel képes vonzerőt gyakorolni fiatal zenésztársaira és bevonni őket együtteseinek munkájába. Erről bárki meggyőződhet, aki belehallgat a Bartók Rádión hallható vasárnap esti műsorába, amely Kalandozások a régizene világában címmel hangzik el. Ebben megszólaltatja fiatal, kutatásra kész szellemi társait, zenészeit, énekeseit.
A két, méltán világpremiernek tekinthető ősbemutató mellett Mozart Sancta Maria, mater Dei című opusza hangzott el a koncert első felében. Alig ocsúdtunk fel az első rész szépségeiből, a szünet után felhangzó Mozart-mű, az Ave verum corpus, majd a Requiem rendített meg és emelte föl a lelkünket. Ismert, hogy az aula akusztikája nem a legjobb – ami a prózai megszólalások esetében a legfeltűnőbb. Ez sem csökkentette azonban az esztétikai élvezetet, mert a produkció olyan mélységben kidolgozott, megformált és átható erejű volt, melyen sem irigy idő, sem más elem nem ronthatott. Felfoghatjuk ezt a hangversenyt, mint egy európai turné első állomását, mint egy nagyszabású főpróbát, ahol először hangzanak fel ünnepélyes körülmények között, részben szakmai közönség, részben egyszerű, zeneszerető közösség előtt az eddig idő-rejtette művek.
Az Orfeo Zenekar koncertmestere Simon Standage volt. A szoprán szólamot Baráth Emőke, az altot Balogh Eszter, a tenort Zachary Wilder, a basszust Kovács István énekelte, átélten, pontosan, a nagyívű előadáshoz méltón. Vashegyi György és együttese sokrétű, elmélyült és kifinomult kapcsolatban áll egymással, kérdés, hogyan szólna a kórus és a zenekar, ha nem ő dirigálna. De ne is játsszunk ezzel a lehetőséggel: így, ahogy hallottuk, volt nagyszerű. Ide illik Gregor Joseph Werner Requiemjéből e néhány sor, mert mit is lehet írni ilyen zene hallgatása után: „Quid sum miser tunc dicturus / Quem patronum rogatorus, / Cum vix justus sit securus? (Én szegény ott mit beszéljek, pártfogómul kit reméljek, hol a szent is alig él meg?)

(A Purcell Kórus és az Orfeo Zenekar hangversenye a Debreceni Egyetem aulájában 2020. január 26-án)
Szerző

Hajtóvadászat

Publikálás dátuma
2020.02.02. 11:33

Fotó: Roger-Viollet
Arra vigyázz, hogy sose kerülj a lővonalba, maradj mindig mögöttünk - magyarázta G. bácsi. A Bocskai úti házban volt a szomszédunk a G. család. Fiúkkal, Péterrel igen jó barátságba keveredtünk a bratyómmal, bár néhány évvel idősebb volt nálunk. Ő már gimnazista volt, amikor mi még a Bocskai úti általános iskolába jártunk. G. bácsi pedig vadászott, s egyszer hívott, tartsak velük. Bár mindig taszított a vér, az erőszak látványa, nem tagadom, izgatott a kaland. Ha jól emlékszem, ami persze nem biztos, korán indultunk, s Péter is velünk tartott. Amikor megérkeztünk, már több puskás ember ácsorgott egy ligetes erdő szélén. Előttünk széles lapály, ritkás bozóttal benőtt mező terült el. G. bácsi elővette a bőrtokból a puskáját és csatlakozott a többiekhez. Rövid megbeszélést követően odajött hozzánk és elmondta, hogy nyúlra mennek és hamarosan indulnak a hajtók, majd elhangzott a fenti figyelmeztetés. A távolból meghallottuk a hajtók kiáltozását, majd ahogy közeledtek, a kezükben tartott botok koppanását a bokrokon. G. bácsi beállt egy fa mellé és feszülten figyelte a mezőt. Arra nem emlékszem, hogy Péternél is volt-e puska, de ahhoz talán még ő is fiatal volt. A ’60-as évek végén igen szigorú szabályok írták elő, ki tarthat lőfegyvert, így vadászpuskát. G. bácsi izgatottsága ránk is átragadt, bár emlékeim szerint nem tudtam eldönteni, hogy mit szeretnék jobban, azt, hogy sikerüljön a vadászat vagy azt, hogy megússzák a nyulak, és elszeleljenek. Az élet, vagyis a halál megoldotta ezt a dilemmát. G. bácsi hirtelen a vállához kapta a fegyvert, és a puska kétszer gyors egymásutánban eldördült. Később az Európa hetilapnál riportot írtam a dunai flottilláról, akkor ért hasonló sokkhatás, a gépágyú hangja a vadászpuskáénál is sokkal fülrepesztőbbnek bizonyult. Csakhogy míg a monitor gépágyújába vaktöltényeket töltöttek, G. bácsi sörétes puskája kis acélgolyókat ontott ki a dupla csövön.
Csak annyit láttam, hogy egy jókora nyúl nagyot bukfencezve elterült a fűcsomók között. Körös-körül dörögtek a fegyverek, de nekem ennyi is elég volt. Miután véget ért a hajtás, a vadászok büszkén és kipirult arccal, izgatottan mesélték egymásnak, ki hogyan, hány nyulat, esetleg fácánt lőtt. Amikor G. bácsi odahozta és megmutatta a zsákmányt, s én megpillantottam a nyulak fénytelen, halott szemét és oldalukon a kis véres sebeket, éreztem, hogy ez nem az én világom, soha többé nem kívánkoztam vadászat közelébe se.
Ám ez az óhajom nem teljesült. A ’90-es évek közepe táján a Kurír című intelligens bulvárlapnál dolgoztam (ebben az esetben, különösen a mai színvonalat tekintve, az „intelligens” jelző nagyon is indokolt volt). Egy napon megjelent a szerkesztőségben egy kerek arcú, dekoratív, negyvenes éveiben járó szőke hölgy, aki elhatározta, újságíró lesz. Kiderült, hogy vadászik, s felajánlotta, elvisz egy vadkacsavadászatra. Gondoltam, riporttémának érdekes lehet, hiszen akkortájt több írás is megjelent a tenyésztett fácánokról, amelyeket úgy kellett „kiseprűzni” a jól fizető külföldi, s hazai vadászok fegyverei elé. Néha még botrány is kerekedett abból, hogy szerencsétlen madaraknak eszük ágában sem volt az öngyilkosság e kegyetlen módját választani és az istennek sem akartak fölröppenni. De lássuk, mi újság a vadkacsáknál! Hajnalban indultunk K.-val, fotóriporter cimborámmal és M.-el, a kissé testes Dianával. A helyszínen már ott álltak körben a vadászok, s a helyi fővadász ismertette a szolgálati szabályzatot. Mindenki bólogatott, nyilván már a könyökükön jött ki a kötelező balesetvédelmi oktatás. A kompánia elindult és hamarosan egy mesterséges tóhoz ért. És kezdetét vette a rémálom, a gyomorforgató valóság. A tavon rengeteg vadkacsa úszkált mit sem sejtve. Egyszer csak a parttól elvált egy fém ladik. Ketten ültek benne. Egyikük evezett, a másik kezében egy jókora husángot szorongatott. A ladik teljes gőzzel a kacsák közé vágódott, s a riadt madarak rémülten igyekeztek a levegőbe emelkedni. És akkor eszeveszett fegyverropogás kezdődött. Hullottak a kacsák a vízbe, de sok madár túlélte a mészárlást és visszaereszkedett a tóra. Akkor a ladik ismét akcióba lépett, és a „hajtó” a méretes karóval bőszen ütögette a vizet és üvöltözött. A mai napig nem értem, hogy a vadkacsák miért nem menekültek el a gyilkos puskatűz elől, és miért szálltak vissza a túlélők a tóra, hogy újra meg újra, kifulladásig, a halálig fölröppenjenek a puskák célpontjaként. Nem tudom meddig tartott ez az öldöklés, végig bénultan álltam, a torkomat az undor fojtogatta. A hajtók összeszedték a vízen úszó tollas tetemeket, többször is fordultak, és a parton kiterítették a zsákmányt. A kipirult és elfáradt „sportvadászok” egymás után rakták be terepjáróik csomagtartójába a még meleg, vérző kis tetemeket. Én valami búcsúzásfélét hebegve valósággal elmenekültem K.-val a tömeggyilkosság helyszínéről. A riportot megírtam. Azt hiszem, a cikk megjelenését követően M.-et soha többé nem hívták meg abba a vadásztársaságba. De az is lehet, hogy ezt csak én gondolom így, valami csekélyke elégtételt szolgáltatva a kacsáknak.
Szerző
Témák
vadászat

Forgács Imre: Trump kampánya

Publikálás dátuma
2020.02.02. 11:23

Fotó: Marabu
Egy latin közmondás szerint a történelem az élet tanítómestere. Ez ma is biztatóan hangzik, de Donald Trump elnöksége élő cáfolata a régi bölcsességnek.
A republikánus szenátorokat egyáltalán nem érdekli a történelem, amikor egy tisztségére alkalmatlan politikust védenek. Mint tudjuk, az alkotmányos vádemelési eljárást (impeachment) az alapító atyák azért „találták fel”, mert az uralkodói önkény elől menekültek. Meg akarták akadályozni, hogy az Újvilágban a fontos szövetségi hivatalok betöltői a törvények fölött állónak képzeljék magukat és visszaéljenek a hatalmukkal. Az alkotmány mégis meglehetősen szűkszavúan fogalmaz, amikor „hazaárulásról, vesztegetésről, valamint más súlyos bűncselekményekről és vétségekről” beszél. A jogalkotók ugyanis – nagyon bölcsen – meg sem próbálták pontosan leírni azokat a tényállásokat, amelyek alapján egy elnököt a hivatalából el lehet távolítani. Több mint kétszáz éve senki nem láthatta előre, hogy Richard Nixon egy irodaházi betörés miatt kényszerül majd lemondani, vagy Bill Clinton az Ovális Iroda intim titkait próbálja meg a nyilvánosság előtt letagadni. Arra sem gondolhatott senki, hogy az Egyesült Államok elnöke egy notórius hazudozó is lehet, akit – az államfőtől elvárható – jogi vagy erkölcsi normák egyáltalán nem érdekelnek. Az impeachment tehát fontos, mégis úgy tűnik, hogy Nancy Pelosinak az eljárás megindítását elutasító eredeti álláspontjához kellett volna ragaszkodnia. A magasztos elveket szolgáló jogintézmény ugyanis 2020-ra a többség számára követhetetlenül bonyolult kampánytéma lett, s erről a demokraták is tehetnek. Tudniuk kellett, hogy a szenátus republikánus többsége ki fog állni az amerikai valóságshow sztárja mellett. Márpedig ha a most induló előválasztási folyamat egyik fő politikai témája a vádemelés lesz, akkor egy felmentő döntés után minden az „ártatlanságával” kérkedő Trumpnak kedvez. Sajnos az is egyfajta történelmi amnéziára utal, ahogyan a demokraták ismétlik önmagukat. 1983-ban – a mostani tizenhárom elnökjelölthöz képest kevesen – mindössze heten küzdöttek a kampányban. A vég nélküli tévévitákban azonban egymás kölcsönös lejáratásához elegen voltak. Ronald Reagan ezalatt egy másik értelmetlen háborúban (a csöppnyi Grenada lerohanásával) gyűjtögette a „győztes hadvezérnek” járó voksokat. Az iráni tábornokra mért dróncsapás szintén nagyon látványos, bár kockázatos lépés volt, de a cél most is ugyanaz. Az elnöknek határozottságot, erőt kell sugároznia. Különösen olyan időkben, amikor a liberálisok a hadsereg főparancsnokát (commander-in-chief) szeretik főkommentátornak (commenter-in-chief) csúfolni, annak Twitter-függősége miatt.

Az impeachment és a jog

A vádemelési eljárás érdemi, második szakasza január 21-én kezdődött. Maga a szenátus alakult át ítélkező fórummá, a Legfelsőbb Bíróság elnökének ceremoniális vezetése mellett. A szenátoroknak arról kell dönteniük, hogy a képviselőház által megfogalmazott – hivatalvesztéssel járó – vádpontok (a hatalommal való visszaélés és a kongresszus akadályozása) jogi értelemben megalapozottak-e. A politikai kötélhúzásról Avar János már írt a Szép Szó hasábjain, ezért célszerű kiemelni a jogi szempontból releváns tényeket. Donald Trump 2019. július 25-én valóban beszélt telefonon Zelenszkij ukrán elnökkel, s a kongresszus által jóváhagyott 391 millió dolláros katonai segély folyósításáért a Joe Biden fiát terhelő nyomozati adatokat kérte cserébe. A kongresszusi vita egyébként az újságolvasók latin ismereteit is gyarapította. A sokat idézett quid pro quo (valamit valamiért) konstrukció az angolszász jogban régóta ismert. Ha a szerződő felek bármelyike a partnerétől egyoldalú, aránytalanul nagy ellenszolgáltatást követel, akkor a bíróság a szerződést akár meg is semmisítheti. Ráadásul Donald Trump nem egy vállalkozó, aki egy másik magánszemélynek ajánlott gazdaságilag előnyös üzletet. Az Egyesült Államok hivatalban lévő elnöke arra kívánta felhasználni az adófizetők pénzét és hivatali hatalmát (lásd katonai segély), hogy a legesélyesebb demokrata párti kihívóját, illetve annak fiát terhelő adatokat megszerezze. Ma már a republikánusok sem tagadják a tényeket. Azzal védik viszont az elnököt, hogy nincs bűncselekmény, miután bármikor lehet ellenszolgáltatást kérni katonai segélyért cserébe. A pártoktól független jogászok ezt másképp látják: szerintük az elnök „ajánlatával” egy idegen hatalom (Ukrajna) beavatkozását kérte az elnökválasztásba, márpedig ezt az Egyesült Államok alkotmánya tiltja. Emellett – először az impeachment történetében – akadályozta a kongresszus tényfeltáró munkáját, miután nem engedte, hogy beosztottjai a meghallgatásokon megjelenjenek. A jelek szerint azonban a „jogászkodás” a közösségi médiából vagy a Fox Newsból tájékozódó Trump-fanatikusok tízmillióit hidegen hagyja. Velük sikerült elhitetni, hogy az elnök ellen boszorkányüldözés folyik, és a demokraták csak a 2016-ban elszenvedett választási vereségük miatt akarnak törleszteni.

Demokraták – ahogy szokták

Úgy tűnik a demokraták – hasonlóan a mérsékelt európai pártokhoz – még mindig nem érzékelik, hogy a politika világában a populisták új történelmet írnak. Ma már köztudott, hogy 2016-ban a közösségi média álhírekkel és célzott politikai reklámokkal meglehetősen hatékonyan támogatta Donald Trumpot. Friss hír viszont, hogy az orosz hekkerek megint az elnök mellé álltak. A The New York Times szerint 2020-ban a Joe Biden fia miatt elhíresült Burisma nevű ukrán gázipari vállalatnál kerestek a szavazók befolyásolására alkalmas, terhelő adatokat. A demokrata elnökjelöltek kampánya eközben csendesen, szinte unalmasan folydogál. A leginkább esélyesnek tartott politikusok legutóbbi tévévitáján már az is eseményszámba ment, hogy Elizabeth Warren szenátor nem volt hajlandó kezet fogni Bernie Sanderssel. Azért neheztel, mert a vermonti szenátor egy nyilatkozatában hazugnak nevezte a tévében. Emellett egy magánbeszélgetésben állítólag azt is kijelentette, hogy a női jelölteknek eleve nincs túl sok esélye. Warren arra is panaszkodott a nyilvánosság előtt, hogy Sanders önkénteseket alkalmaz a lejáratására. Abban viszont mindketten egyetértenek, hogy a legújabb demokrata jelölt, a sokszoros milliárdos Michael Bloomberg pénzért akarja megvásárolni a Fehér Házat. Mint utaltunk rá, a demokraták régi tradíciója tovább él: az elnökjelölti címért ötletszerűen bejelentkezők egymást, illetve a pártjukat járatják le. A Trump leváltására készülőknek azonban tudni kellene, hogy az utóbbi években teljesen átalakult a politikai nyilvánosság szerkezete. A fake news korában a tények (például az új kínai szabadkereskedelmi megállapodás kampány-elemei) elhanyagolhatóak a választókért folytatott küzdelemben. Már a 2016-os elnökválasztás után is megírták az újságok, hogy – egyedül a Facebookon – az amerikaiak tízmilliói osztották meg azt az „információt”, miszerint a pápa Trumpot támogatja. Népszerű volt az a hír is, hogy Hillary Clintont kizárták az elnökválasztási küzdelemből, illetve illegális gyermekpornó-hálózatot működtet. Ezért nehéz elképzelni, hogy a mostani Sanders-Warren csörtéből a Demokrata Párt kerülhetne ki győztesen. Azt viszont máris tudni lehet, hogy Joe Biden, aki a közvélemény-kutatások szerint jelenleg vezet, az impeachmentet kiváltó történetben maga is érintett. Ez az ügy pedig kellően bonyolult ahhoz, hogy az átlagos amerikai szavazó novemberben már csak arra emlékezzen: a volt alelnök Ukrajnában „valamilyen botrányba keveredett”. A politikai robotok és a közösségi média anarchikus világában a demokraták előválasztási kampányáért Donald Trump kifejezetten hálás lehet.

A főparancsnok

A republikánus elnökök valamilyen okból szeretik a lövöldözést. Már Ronald Reagant is fegyver-mániásnak (trigger-happy) nevezték a grenadai operettháború idején. Egyelőre a Trump által elrendelt dróntámadás következményei Washington számára nem drámaiak, miután az irániak gondosan ügyeltek arra, hogy a Szulejmáni „kiiktatását” követő válaszcsapásnak ne legyenek katonai áldozatai. Ez csak részben sikerült, mert tucatnyi amerikai így is megsebesült: őket Németországban, illetve Kuvaitban ápolják. A CNN helyszíni tudósítása egyébként láthatóvá tette, hogy csak a támadás előzetes bejelentése miatt nem indult be a háborús eszkaláció. A rakéták ugyanis a táborokban és a katonai felszerelésekben egyaránt hatalmas károkat okoztak. A felelőtlen elnöki döntés politikai következményei pedig még nem láthatóak, miután Irán a békefenntartó NATO-katonákat is felszólította a távozásra. Egy ilyen fordulat – a térség szakértői szerint – bármikor a síiták, a szunniták és a kurdok közötti újabb véres polgárháború előidézőjévé válhat. A történelem arra is megtanít, hogy a háborúk gyakran nem a főparancsnokok szándékai szerint alakulnak. A tudomány és a technológia csodáira oly büszke világunk védtelenné vált: az ukrán utasszállító gép véletlen lelövése ezt bizonyítja. Donald Trump a kampányával is pusztít. Az amerikai választónak 2020-ban erre kellene gondolnia.
Szerző